Aki nem passzolgatott a legendás csatárral

"Viccelsz? Dekázni, én?! – kérdez vissza, és nevet egyet, de a tekintete elárulja, hogy máris visszaréved a múltba, egy olyan világba, ahol csak ő, a legendás Aranycsapat szövetségi kapitányának, Sebes Gusztávnak a lánya, Sebes Erzsébet járhatott, és ahol ráadásul zseniális labdarúgók, művészek között tölthette el a gyerek- és ifjú hölgykorát. – Nekem semmi, de semmi labdaérzékem nem volt, és nincs ma sem. Hozzáteszem, ez volt apám nagy szomorúsága. Egyszer teniszütőt vett ajándékba nekem, és még egész apró lány voltam, amikor levitt egy edzésre is, de... No, most kicsit szépítem azt, ami akkor történt: nagyon gyorsan futottam, mint a szél, azonban a labdát egyszer sem találtam el. Szóval lehet, hogy szomorú ilyesmit hallani egy futballedző lányától, de a labdával nem voltam jó barátságban soha. Viszont apát kárpótolhatta a tudat, hogy ettől függetlenül sportmániás lettem: úsztam a BVSC-ben, díjugrató voltam a BLK-ban, műkorcsolyáztam és atlétizáltam az MTK-ban és a Honvédban, majd a Dózsában, és mint gátfutó a válogatottságig vittem. De dekázni, azt bizony sohasem tudtam...”
Pedig Sebes Gusztáv lányának volt futball-labdája, de az nem érdekelte, sőt Erzsi (engedtessék meg kijelenteni e nagy nyilvánosság előtt, hogy mi, újságírók így egymás között, cikken belül is tegeződünk) kerek perec kimondja: játszani sem nagyon szeretett, a babákat utálta, sokkal jobban értékelte azokat a kabalafigurákat, a nagyobb sporteseménnyel kapcsolatos "kegytárgyakat”, amelyek egy-egy eseményhez repítették, illetve repítik el a fantáziáját (sportról író kollégáim a tanúi: Sebes Erzsébet a mai napig is lelkes gyűjtő, nincs vb, olimpia, amelyről ne kérne jelvényeket, acélból öntött figurákat, mütyüröket), pedig ő aztán gyerekként mindent megkaphatott – volna… Azonban ő, abban a nehéz korban, itt a vasfüggöny mögött ebben a kicsi országban kizárólag a külföldről kapott csokoládéért rajongott. Azt falta, egészen addig, amíg az édesség szó szerint meg nem mérgezte úgy, hogy kórházban kellett ápolni. És imádta a kólát: az első bécsi útján (mint tudjuk, nagy szó volt az akkoriban a nyugat felé szinte lakattal bezárt határok miatt) egyetlen kérése volt, hogy annyi Coca-Colát ihasson (csak a rend kedvéért, az itthoni propaganda szerint az az ital volt a gaz imperialisták ópiuma…), amennyi csak belefér. És Erzsi minden sarkon kólát ivott.
Gondolhatnánk, Sebes Gusztáv az apa, a kor egyik legsikeresebb embere kemény volt, de akkor ezt a tételt a fentiek máris cáfolják, hiszen az az ember, aki megengedi a lányának, hogy szinte a mérgezésig tömje magát csokoládéval, kólát igyon pukkadásig, az nem kőszívű.
Na, de akkor milyen volt a labdarúgósztárokkal körülvett, egyszer az egekig emelt, máskor a pokolba kívánt edzőzseni?
"Apa olyan volt, mint én. Sokban hasonlítottunk egymásra, és ő talán ezért is volt velem megbocsátóbb, ha rosszat tettem, ha befaltam a csokoládét, vagy amikor – hidd el, így volt – a római olimpián, ahol ő FIFA-ellenőrként dolgozott, és engem kivitt magával világot látni, az utcán eladtam a birkózó- és kerékpárversenyre kapott VIP-belépőinket… De más tekintetben olyan vagyok én is, mint amilyen apa volt: mindig is győzni akartam, és akarok is. És hogy ő kemény volt-e? Persze hogy az volt! Azzá tette az élet. Gondolj csak bele, és lásd magad előtt azt, ami akkoriban történhetett, és vesd össze a mával… Ma ugyebár hatalmas diadal lenne, ha a magyar futballválogatott »csak« ezüstérmet szerezne a világbajnokságon, és a mai kapitány, Gellei Imre konflisa elől kifognák a lovakat a drukkerek, úgy húznák végig a Nagykörúton, míg ötvennégyben ez az ezüstérem egy sorstragédia volt. Az ország gyászolt, forrongott, vért kívánt… Apám az élete végéig keserű volt az elveszített világbajnoki döntő miatt, és neki ötvennégy július negyedike után mindig magyarázkodnia kellett. Mindig…”

Bern után mindenhová nyomozók kísérték a család tagjait, mondván, hogy kint, az utcán, az életben ne bántsanak bennünket. Én nem bírtam ezt az állandó figyelgetést, kitörtem belőle…

És itt Erzsi tekintete elhomályosul, mint a beszélgetés alatt később sokszor, és ahogy rám néz újra, észreveszem, valami olyan keserű, egy ember számára olyan fájdalmas emléket cipel a lelkében, hogy az a kívülálló számára megfejthetetlen. Persze megpróbálom, hátha nekem sikerül megtudnom valamit ebből a személyes titokból, de.... Minden próbálkozás csak fél siker. Egy történetrészlet, néhány mondat utal csak arra, hogy milyen volt a berni döntő előtt és után Sebes Gusztáv és a család élete, de nem több. Persze talán nem is kell több, hiszen a jelenkori magyar valóságban amúgy sem tisztelik annyira a labdarúgást, hogy mi, itt élők megérdemelnénk annyit: valamivel többet tudjunk meg az eddigi legjobb magyar szövetségi kapitányról, akit mára bizony elfeledtek…
"Hogy értsd, mit éltünk mi át Bern után: apám az élete végéig jó barátja volt Sepp Herbergernek, de a két ember közötti hangulati különbség épp akkora volt, mint a távolság Magyarország és Németország között. Herberger a dicsőségben fürdött, amíg élt, és persze boldog, elismert, megbecsült ember volt, és gyanítom, nem lett ez volna másként akkor sem, ha a döntőben az NSZK kap ki három:kettőre, nem pedig legyőzi Európa akkori szupercsapatát, míg apám idehaza szinte kiátkozott lett. Képzelheted hát, hogy milyen volt az életünk Bern után. Szidtak úton-útfélen, megdobáltak, vagyis itt keménynek kellett lenni, mint a gyémánt. Minket üldöztek…”

Valahogy ismerős kép, amit Erzsi a szavaival lefest. Ismerős lehet még azoknak is, akik az ötvenes évek Magyarországát legfeljebb a könyvek sárguló lapjairól ismerhetik: a ma már imádattal emlegetett futballőrületet, a telt házas meccseket, de az oly idilli hangulat mellett azért ott van mindaz, amiről Erzsi mesél: a lelkeket, szemeket, érzelmeket betakaró "szürke egyenruhás” politika, amely levegőhöz sem hagyta jutni az embereket. Még azt az embert sem, aki – ó, istenem, milyen fura ezt 2002-ben így leírni – bukott a vb-ezüsttel, az Aranycsapattal, Puskás Ferenccel, Bozsik Józseffel, Czibor Zoltánnal, Grosics Gyulával, Buzánszky Jenővel, Hidegkuti Nándorral.
"Bern után mindenhová nyomozók kísérték a család tagjait, mondván, hogy kint, az utcán, az életben ne bántsanak bennünket. Én nem bírtam ezt az állandó figyelgetést, kitörtem belőle, az iskolából úgy szöktem meg az edzésre, hogy átmásztam a falakon, aztán valamilyen kerülő úton jutottam el az uszodáig, és oda is úgy szöktem be a kerítésen át, nehogy észrevegyenek. És ez még nem is volt olyan kemény. Emlékszem, egyik éjjel felébredtem, pisilnem kellett, elindultam a lakásunk hosszú előszobájában a toalett felé, de még ott is egy nyomozó aludt, aki a neszezésre felébredt és rám kiáltott. Úgy megijedtem, hogy hosszú percekig sikítottam, mert nem is sejtettem, hogy már a lakásunkban is így vigyáznak ránk. Azt csak később tudtam meg, hogy a Rákóczi úton szétvertek egy lakást, mert azt hitték, ott élünk, nem pedig egy Baross téri bérházban. Szörnyű volt, na... Egy elkeseredett ország minden haragja ellenünk és persze a futballisták ellen fordult, de apát... Ôt bántották a legtöbben. Szavakkal, kritikákkal. És bár gyerekként az ember nem foglalkozik a politikával, ám lehet, én akkor tanultam meg nem félni senkitől és semmitől.”
Most következhetne az a kérdés, hogy mi történt Bernben?
A Puskás-legenda itt, ebben a beszélgetésben életre kelhetne, hogy az elveszített vb-döntőn vajon az Arancsapat sérült csapatkapitánya, avagy annak úgymond erejét vesztett szövetségi kapitánya formálta a németek elleni taktikát.
De a titok titok marad.
Erzsi ugyanis semmi olyan szenzációs rejtélyről nem tud, legalábbis olyat nem, ami ne lett volna tízezerszer átgondolva, kimondva, elemezve. Azonban egy mondat közelebb visz az igazsághoz, bár ez a mondat sem több, mint az arany közhely, ám elégedjünk meg ennyivel:
"Ha apám kihagyja Öcsi bácsit a csapatból, és kikapunk, akkor azért szidják, tán meg is ölik, így, hogy beállította, azért szidták, és csak majdnem ölték meg a drukkerek a haragjukkal… Nem volt itt titok, itt csak a sport igazságtalansága sújtotta az Aranycsapatot: Bernben azon a meccsen, a legfontosabb meccsen minden rosszul sült el. De mondd meg nekem, hogy egy edző a kispadon ülve mit tehet?! Apa mondjuk rohant volna be a pályára?! Mit, mit?! Itt mindenki ideológiákat gyárt erre a vereségre, én pedig azt mondom, amit Balczó Andrástól tanultam: a sportban nincs ha. Ott csak egy pillanat van, a sors, amelyik dönt, hogy győztes leszel vagy vesztes.”
Sebes Gusztáv 1954. július 4-én a Wankdorf-stadionban vesztes lett.
A filmszalagok őrzik a mondatait, a mozdulatait, ám ha valaki onnan próbálja megtudni: milyen ember is volt minden idők egyik legjobb – ha nem a legjobb – futballstratégája, hát bizony nehéz feladatra vállalkozik. Ahogy ugyebár Erzsi is mondja: apja, a kapitány szomorú ember volt, és a titokzatosság burokba ölelte, abból aztán nem engedte el.
De nem adom fel, kérdezem rendületlenül a lányát, hogy milyen apa volt Sebes Gusztáv, és persze milyen edző: vajon szigorú, következetes, netán bohém, szétszórt?

Apának volt egy futballterepasztala. A kis játékosfigurákat alulról egy mágnes segítségével lehetett mozgatni, játszani velük… Ezt az asztalt amúgy Londonból hozta, a legendás hat:három után

"Apának volt egy futballterepasztala – és ekkor Erzsi megenged egy mosolyt, látom, ez végre egy igazán kellemes emlék, ragadjunk hát le itt, ennél az életszeletnél, tán többet megtudunk. – A kis játékosfigurákat alulról egy mágnes segítségével lehetett mozgatni, játszani velük, vagy éppenségel a felállást bemutatni rajta. Apának ez volt a taktikai táblája. Ezt az asztalt amúgy Londonból hozta, a legendás hat:három után. Nem volt nagy vásárló, ha külföldön járt, nem hozott nagy ajándékokat – és ekkor kérdés nélkül is kiderül, hogy ezek szerint Sebes Gusztáv a neylonharisnyás őrület időszakában nem azzal volt elfoglalva, hogy a bőröndjét teletömje a nyugat csillogó kincseivel, sőt, Erzsi története szerint ők nem is éltek nagy pompában, hisz apja mint az OTSB akkori elnökhelyettese az Aranycsapat szövetségi kapitányi tisztségét javadalmazás nélkül, úgymond társadalmi munkában végezte. – Azt, persze, sokszor kérdezték, mitől volt apa nagy edző, és én erre azt mondtam mindig, hogy szerintem azért, mert remek érzékkel válogatta a csapatba a játékosokat. Ha ma, ebben a gyengécske magyar fociban az jelent szakmai kihívást, hogy a meglévő játékoskínálatból kellene valahogy sikeres nemzeti csapatot csinálni, addig akkoriban az nem volt könnyű, hogy a rengeteg zseniből ki tud igazán egységes gárdát formálni. Apa pontosan ezt tudta. Ez volt az ő szakmai aranyfedezete, hiszen az edzői tudásából lett végül az Aranycsapat. Hogy érzékeltessem mindezt egy példával: olyan volt, mint a legjobb színházigazgató, azaz tudta, hogy a csapaton belül a szürkébb szereplőknek a sztárok mellett mit, hogyan kell tenniük, és mi a megfelelő szerep, vagyis poszt a számukra. Amúgy nem volt ő hókuszpókuszos szakvezető, nála a meccsrejárás sem volt szereplés. Egész egyszerűen kézen fogott, aztán elindult velem valamelyik pálya felé. És hogy én, a lánya szerettem-e meccsre járni? Igen, nagyon. Egy gond volt, hogy én mindig Újpestre akartam menni, ugyanis nagy Dózsa-drukker voltam, apám pedig vagy az MTK-, vagy a Honvéd-pálya felé vette legtöbbször az irányt. De… Így is jó volt. A meccseken pedig mindig rajzolt, meg nem mondom mit, talán hadrendeket, talán csak neveket, talán a fontosabb momentumokat, de végtére is mindegy, csupán ez a rajzolgatás maradt meg az emlékezetemben kitörölhetetlenül.”
Szóval az MTK és a Honvéd volt a favorit. Volt benne ráció, hiszen a legendás kapitány anno az MTK-ban futballozott (jól), és az ötvenes években éppen az MTK-ból és a Honvédból válogathatta a nemzeti csapat javát. Ma már nem titok – tán annak idején sem volt az, ám a lánya ma is inkább csak súgja felém a két nevet –, hogy Sebes Gusztáv két, fiaként szeretett kedvence is kispesti volt: Puskás Ferenc és Bozsik József.
"Nagy ritkán megkérdezik tőlem, milyen érzés volt Puskás Ferenccel passzolgatni. Nos, nem tudom, mert én nem passzolgattam vele – vagy legalábbis nem emlékszem, csak a fejemre nyomott »barackokra« –, pedig akár megtehettem volna, ugyanis télen, és éppen így, karácsony táján a honvédos balatonkenesei táborban volt kéthetes felkészülése a csapatnak. Egy biztos: nem voltam egyedül, ugyanis Grosics Gyula lánya, Tünde is lejött ezekre a táborozásokra, és így legalább volt kivel együtt játszanom. Amire én emlékszem, az az, hogy a játékosok apát nagyon szerették. Ô persze nem mutathatta ki, hogy ki az, akit különösen kedvel, és sokak számára csak később derülhetett ki, hogy Bozsik József nagyon közel állt a szívéhez, Cucu korai halála ugyanis szinte összetörte. Ezt is nehezen dolgozta fel…”

Puskás Öcsi már Madridban élt, és apával egy gálameccsen kinn voltunk nála. Emlékszem, a Bernabeu-stadionban az úgynevezett gyémántpáholyba ültettek bennünket. Gyönyörű volt…

Ezt is.
Milyen fura, de Sebes Gusztáv szavakból állított életművében – ha csak a hétköznapi ember számára is ismerős nagy eseményeket nézzük – több a keserűség, mint a dicsőségtől sarjadzó kedvesség. Pedig a londoni 6:3, a helsinki olimpiai elsőség, avagy pusztán az Aranycsapat megalkotása már elegendő lehetne ahhoz, hogy elhesegesse a rossz emlékeket, de – fogalmazzunk így – a magyar futball valaha volt legnagyobb dicsőségének kovácsa, úgy tűnik, rossz helyre született: a gyötrelmek, fájdalmak országába.
Pedig élhetett volna gyémántcsillogású dicsőségben.

"Puskás Öcsi már Madridban élt, és apával egy gálameccsen kinn voltunk nála. Emlékszem, a Bernabeu-stadionban az úgynevezett gyémántpáholyba ültettek bennünket. Gyönyörű volt… Ebben az volt a különleges, hogy a kezdő sípszó előtt az egész aréna elsötétült, és a fények csak ezt a gyémántpáholyt világították meg. Olyan borzongatóan szép volt, és apám mellett olyan büszkén ültem ott, mintha enyém lett volna a világ minden dicsősége. Ha arra gondolok, hogy Puskásékhoz hasonlóan apa is külföldre mehetett volna ötvenhatban vagy azután; hogy hívta a Juventus; hogy külföldön elfeledhette volna minden bánatát, szomorúságát, nyomasztó emlékét; hogy ott tán szobrot emeltek volna neki, az edzőnek; és hogy én mennyire bánom, hogy mégis az itthonmaradás mellett döntött, hát akkor… Akkor mindig eszembe jut ez a madridi gyémántpáholy. De apám – és értsd ezt szó szerint – kitartott a kommunista eszmerendszer mellett, nem tagadta meg azt soha. Amikor a Juventus hívta edzőnek, akkor a párt első embere, Kádár János telefonon hívta fel, és mondta azt: Sebes elvtárs, hogyan venné az ki magát az elvtársak előtt, ha ön mint kommunista Olaszországban dolgozna. És apám maradt. Vele együtt persze maradtunk mi is, de az én nagy-nagy bánatomra. Pedig nem kellett volna maradni. Akkoriban nem érdemelte meg ez az ország Sebes Gusztávot, hiszen mit őriz ma a magyar futball egy legendásnak mondott edzőjéről… Mi az, amiért érdemes volt maradnia? Azért, hogy néhány évig még megrendezzék a gyerekjátékosoknak a Sebes Gusztáv-emléktornát, és hogy mára… Semmi, de semmi nem őrzi a nevét.”
Ránk telepszik a csönd. Tán itt kellene befejezni a beszélgetést, de nem. Itt nem lehet gátat állítani ennek a történetfolyamnak, mert van valami, amit senki nem tud, ami megmutat valamit egy futballedző zsenialitásából, azt, amit tanulni nem lehet (hol volt akkor még a ma oly divatos licencezés!), ami ösztön vagy maga a lelkekbe égetett életérzés.

A minap premier előtti filmvetítésre hívtak meg engem is, és tudod, hihetetlen, de itt, nem messze a szerkesztőségtől, a Róna utcában ugyanabba a stúdióba vittek minket, ahol annak idején apa ült a vászon elé az Aranycsapattal

Nézzük csak…
A futballozástól visszavonult és már edzősködő Puskásról a világ minden táján legendák keringenek, hogy nem volt olyan magyar ember, akin a legendás Öcsi ne segített volna: Görögországban, amikor a Panathinaikosz szakvezetője volt, életet mentett, amikor egy balesetet szenvedett honfitárs (akit egy felrobbant gázpalack égetett majdhogynem halálra) kórházi költségeit, gyógyítattását, gyógyszerezését fedezte; Sebes Gusztávról azonban csak kevesen tudják, hogy ő idehaza segített, ha úgy hozta a sors, akkor a kor nagy színészének. Igen, egy nagy színésznek, akinek itthon (Sebeshez hasonlóan) mindent meg kellett volna kapnia, elismerést minden tekintetben, és persze mindazt, ami az életéhez szükséges lett volna, de még neki is küzdenie kellett, mert a rendszer nem mindent engedett meg a számára.
Pedig valóban az életéről volt szó…
"Apa Major Tamásnak segített, mert idehaza néhány gyógyszert egész egyszerűen az akkori viszonyok miatt nem lehetett beszerezni, de a betegeskedő művész úrnak azokra volt szüksége. Nem volt ez oly nagy tett, apa másoknak is segített így, akiket más nem ismerhet úgy… Ha arról volt szó, akkor abban a világban barátsággal közelítettek egymáshoz az emberek, mert az igazságtalanság kellős közepén is több volt a szeretet. A futballista, a színész, de még a kétkezi munkás is figyelt a másikra. Ahogyan Puskásék lelkében az emigráció során is benne volt az, hogy magyarnak kell lenni és annak maradni, úgy idehaza, ebben a zárt, különös világban is megvolt az összetartás az egymásnak fontos emberek között. Mert egymás nélkül nem is tudtak létezni. És ha már apámról mint edzőről mondanom kell valamit, akkor azt mindenképpen megemlíteném, hogy ő azt is tudta, mi kell a hétköznapokon a zseniknek. A híres rendező, Keleti Márton jó barátja volt, és mint a filmszakmában dolgozó embernek neki megvolt a lehetősége arra, hogy olyan filmeket is lepörgessen a filmgyár valamelyik vetítőszobájában, amit a külvilág nem láthatott. Hát ide járt a csapat. És elhiheted, egy nagy meccs előtt egy ilyen program még jobban összehozta a játékosokat. A minap premier előtti filmvetítésre hívtak meg engem is, és tudod, hihetetlen, de itt, nem messze a szerkesztőségtől, a Róna utcában ugyanabba a stúdióba vittek minket, ahol annak idején apa ült a vászon elé az Aranycsapattal.”
És ha már a film és az Aranycsapat.
A 6:3 (pontosabban a londoni 3:6) újra filmsláger lett, sőt a celluloidszalag a gyűjtők számára kincs, bár a mai, digitalizált világban már más dimenzióban is láthatjuk Puskásék (és velük együtt ugyebár Sebes Gusztáv) futballműremekét. Egy, az Aranycsapatért rajongó – természetesen egy külföldi illetőségű valakiről van szó – fejébe vette, hogy kikockázza az Évszázad mérkőzését, és úgy örökíti meg a mozdulatokat (ki tudja, hány filmkocka lesz majd ez?!); azaz miközben itthon, a vegetáló magyar futballban sokan azon kuncognak, hogy Puskásék futballja legfeljebb felgyorsítva lenne élvezetes, addig tőlünk nyugatabbra és keletebbre még mindig a Sebes-féle csapat játékát elemzik. Sőt van, aki azt állítja: azzal a futballtudással, azzal a taktikai érettséggel, azzal a virtuozitással a mai korba teleportált Aranycsapat könnyedén nyerne világbajnokságot.

Kedvenceim sincsenek már. Nálam az idő megállt Franz Beckenbauer és Nyilasi Tibor futballjánál. Az ő mozgásuk – nevess ki a szóért, de akkor is ezt mondom – zenélt, éppen úgy, mint a legendás magyar futballistáké

Amúgy: nyerne?
"Szerintem Puskásék ma világbajnokok lennének. Számomra ez a mai futball tankszerű. Lassú a játék, és hiába vannak nagy sztárok, én fenomenálisat alkotó játékosokat már nem látok. Na, nem mondom, a franciák fociját rövid ideig szerettem, de lám, még ez a csoda sem tartott tovább szűk négyévnyi parádézásnál. Kedvenceim sincsenek már. Nálam az idő valóban megállt Franz Beckenbauer és Nyilasi Tibor futballjánál. Az ő mozgásuk – nevess ki a szóért, de akkor is ezt mondom – zenélt, éppen úgy, mint a legendás magyar futballistáké. És most ne, kérlek ne kérdezz neveket, hiszen úgyis pontosan tudod azt, hogy kikre gondolok. Az Aranycsapat összeállítását neked pedig nem sorolom fel, bár azért jobban örültem volna, ha ezt a beszélgetést úgy kezded: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, és innen mondjam tovább én a neveket, nem pedig azt forszírozod, hogy tudok-e dekázni…”