A várt és az elvárt arany

E címet a tornászoknál karrierje első világbajnoki aranyérmét szerző Csollány Szilveszter érdemelte ki.

Csollány Szilveszter vette a sátorfáját, és a debreceni világbajnokságot követően három hétre áthelyezte székhelyét Németországba. Újdonsült világbajnokunk először a stuttgarti Világkupa-döntőn szerepelt, majd egy bemutatóturnén vett részt, ami amolyan levezetése volt az amúgy is zsúfolt esztendejének. A gyűrűn olimpiai, világ- és Európa-bajnok versenyző a hétvégén tért haza, és mint mondja: igyekszik utolérni magát.
– Fáradt?
– Mérhetetlenül – magyarázta Csollány Szilveszter. – Azt hiszem, most csapódik le bennem ennek az esztendőnek a feszültsége, minden izgalma, de ez általában így szokott lenni. Persze a karácsonyig hátralévő időszak nem csak a családdal és a vásárolgatással telik, számos meghívásnak kell eleget tennem. Riportokra, szponzori tárgyalásokra, ünnepségekre járok. Most például az Év sportolója választáson leszek jelen, ahol kíváncsian várom milyen eredmény születik. No és mindezek mellett próbálom építgetni a civil karrierem is, hiszen én sem tornázom örökké.
– Élete első világbajnoki aranyát nyerte meg az idén és hasonló "felhajtásban” van most része, mint annak idején a sydneyi olimpia után. Mennyiben más ez az esztendő?
– Az érzéseim mások. Az olimpia előtt azt éreztem, hogy az emberek, a közvélemény, a sajtó várja tőlem az aranyérmet. A debreceni világbajnokság előtt pedig azt tapasztaltam, hogy elvárják tőlem a győzelmet. És ez egészen mást jelent. Míg az olimpia után teljesen felszabadult volt az örömöm, most megkönnyebbülés is vegyült a boldogságomba. Nehéz volt megfelelni ezeknek az elvárásoknak, de a végén sikerült.
– Gondolom, az is különbség volt Sydneyhez képest, hogy most hazai közönség előtt ünnepelhette a sikerét.
– Igen, és ez fantasztikus érzés. Minden sportoló életében a legkülönlegesebb pillanat, amikor hazai világversenyen állhat fel a dobogó legfelső fokára. Azt hiszem, szerencsés ember vagyok, mert az olimpiai, világ- és Európa-bajnoki aranyérem mellé ez is megadatott nekem.
– Úgy hallottam, hamarosan követője is akad a családban.
– Ez még odébb van. A feleségem testvére, Szabó Miklós, akivel egykor együtt tornáztam Újpesten, levitte a kislányomat, Szimónát a Szilágyi úti terembe. Szimi még kicsi a tornához, de a társaságot, a játékot nagyon élvezi, és valóban jó szakemberek keze közé került, hiszen Juhász Juditék felügyelnek rá. Ennek ellenére én annyira nem örülök neki, hogy a tornával próbálkozik, hiszen tudom, milyen sok lemondással jár ez a sportág. Sokkal inkább szeretném, ha valamilyen labdajátékban maradna meg, de nem befolyásolom. Úgy is az lesz, amit ő akar. Nem hiába: én vagyok az apja!