Ausztria és Svájc: hat év múlva Eb!

Senki sem tud ugyanis semmit, legfeljebb ugyanúgy kombinálással ütheti agyon az időt, vagy fizetheti ki a riportereket, mint az előző napon. A korábbi baráti hangulatot száműzte a feszültség, akik szerdán még egymás vállát lapogatva örültek a másiknak, most a leggyakrabban csupán kényszeredett mosollyal kívánnak jó reggeltet egymásnak.
Ôrjítő a várakozás. A másodpercek is csak cammognak, és természetesen hiába pillant mindenki sűrűn az órájára, az idő csak nem akar előre rohanni. A norvég szövetség törékenynek tűnő, ám hihetetlenül energikus főtitkárnője valóságos horrorrá alakítja át magában a délre várható bejelentést, többször elborzadva hajtogatja, hogy néhány óra múlva hat pályázatot tesznek majd semmissé, és szavainak nyomatékot adva, tenyere élét többször is elhúzza a nyaka előtt.
Talán említeni sem kellene, hogy természetesen a magyar küldöttség tagjai sem jelentenek kivételt. A pályázat egyik igazgatója, Makray Balázs falfehér arccal sétálgat, többször is kijelentve, hogy most fölmegy a szobájába, de valahogy sehogy sem akaródzik egyedül maradnia. A másik igazgatóval, Huszár Istvánnal időnként újra nekiveselkednek a kombinálásnak, egyszer meg is egyeznek, hogy elsők leszünk vagy harmadikok –a végeredményhez vezető út részleteitől inkább megkímélem az olvasót –, ám végül is abban maradnak, amit eddig is tudtak: lehetetlen bármit is kiszámítani. Berzi Sándor MLSZ-főtitkár látszik a legnyugodtabbnak, de azért az ő mosolyán is érződik az erőltetettség, Bozóky Imre elnök pedig szokásától eltérően egyetlen tréfával sem rukkol elő.
Az UEFA honlapjának szerkesztője kikotyogja, hogy állítólag két prezentáció volt szerdán igazán színvonalas, az ír-skót és a magyar. Ez jó, de ki tudja, hogy számít-e egyáltalán valamit…
Fél tizenkettő, hihetetlen, de az őrület fokozódik, Az eddig is ábrándos tekintetek egyre ekzaltáltabbak, a skót már maga sem számolja, hányadik whiskyjénél tart, többen pedig talán már maratoni távnál járnak a fel-alá sétálásban. Aztán akár a holdak a Jupiter körül, egyre nagyobb tömeg kezd keringeni az osztrák és a svájci elnök körül. Amikor megcsörren valamelyikük telefonja, mindenki elhallgat. Kiderül, nem a végrehajtó bizottság svájci tagja adta le a drótot, a zsibongás új erőre kap.
Délben megjelenik Lars-Haue Pederson, a TSE Consulting egyik vezetője –, ez a cég dolgozta ki a magyarok prezentációját – és meséli: az egyik újságban nyilatkozott a végrehajtó bizottság előbb említett svájci tagja, és azt mondta, 2008 még messze van, az Európa-bajnokságot megrendezheti olyan ország is, amely ma még nincsen kész arra, de hat év alatt mindent meg és fel lehet építeni.
Ez sem rossz hír. Számít? Ki tudja…
De, hogy ne csak bizakodjunk, érkezik a hír, hogy az osztrák hírügynökség kiadta, a magyar, az orosz és a bosnyák-horvát pályázat az első körben kiesett. Puff neki. Kisvártatva az osztrák szövetség szóvívője cáfolja ezt az értesülést, a nemzeti válogatottak bizottságának olasz tagja elmondja, ők erősorrend nélkül négy pályázatot javasoltak elfogadásra és a magyar köztük van.
Ebbe bele lehet őrülni…
Ekkor még nem tudjuk, hogy csaknem két és fél órát töltünk el a különböző információk, majd azok cáfolatának elemezgetésével.
Csaknem fél három van már, amikor megjelenik a végrehajtó bizottság a teremben, majd kisvártatva a pódiumra lép Lennart Johansson UEFA-elnök. Köszönt mindenkit, méltatja a pályázók erőfeszítéseit, de szemlátomást senkit sem érdekelnek a tiszteletkörök. Amikor kézbe veszi a győztes nevét tartalmazó borítékot, megáll a levegő. Kinyitja, felmutatja és mondja is: Ausztria, Svájc.
Vége.

Befutott tehát a favorit. Az osztrákok és a svájciak természetesen önfeledten ünnepelnek, a vesztesek pedig körülveszik őket, és gratulálnak. A két győztes szövetség elnöke felváltva beszél a hallgatósághoz, majd a vesztesek képviselői is szót kapnak. Miközben Berzi Sándor a sorára vár, Lennart Johansson kezet fog vele, s valamit súg neki. A főtitkár már egy perc múlva elárulja, az elnök azt mondta, gratulál és végig versenyben voltunk.
Akkor most kiestünk, vagy ott voltunk a finisben is? Hivatalosan erről senki nem ad tájékoztatást, ám egy dán újságíró odalép hozzám, és gratulál a magyarok második helyéhez. Közben a végrehajtó bizottság tagjai is odamennek a magyar vezetőkhöz, röviden beszélgetnek velük, majd mennek a dolgukra. Én éppen Bozóky Imrével beszélgetek, amikor odalép az egyik tag, s a következőt mondja: "Sajnálom, másodiknak lenni mindig bosszantó lehet.”
Aztán ahogy lenni szokott: amit két ember tud, az már senki előtt nem lesz titok. Jönnek az északiak, ők is gratulálnak, tudják, hogy a magyar pályázat kevéssel maradt el a végső győzelemtől. A többi bizottsági tag is azt súgja le mindenkinek, hogy mi végeztünk az osztrákok és a svájciak mögött. Egy svájci újságíró pedig állítólag vb-tag honfitársától tudja, hogy az első kör után az osztrák, svájci-, a magyar- és a görök, török pályázat maradt versenyben. Ezután az osztrák, svájci és a magyar egyformán öt-öt szavazatot kapott, a görög, török kettőt, így ez utóbbi ki is esett, majd az újabb szavazásnál újra öt voksot kaptunk mi, és hetet a győztes.
Együtt ülünk, magyar újságírók, és kérésre odajön hozzánk Mathieu Sprengers, a végrehajtó bizottság holland tagja.
"Korábban a belga, holland pályázat vetélytárs nélkül nyert, utána a magyarok három jelentkezőből lettek másodikok, most pedig hétből másodikok” – mondja, minden szót megfontolva.
Egy sejtelmes kérdezz-felelek után konkrétan rá is kérdezünk, tényleg második lett-e a magyar pályázat, mire ő igenlően bólint, és egy mosoly kíséretében annyit mond: "Nagyon közel volt…”
Mindez, persze, nem több sovány vigasznál, hiszen ebben a versenyben nem osztanak díjakat a dobogósoknak.
Ahogyan az lenni szokott – itt mindent a győztes visz.