Kockáztatás helyett biztonság

Nem véletlen, hogy három nappal ezelőtt telefont ragadott, és felhívta a tengerentúlon élő egykori csapattársát, Supola Zoltánt. A beszélgetés inkább lelkizéssé vált. Ne gondoljanak afféle ömlengésre, Csollány Szilveszter úgy beszélt Supolával, mint férfi a férfival.
Olimpiai bajnokunk bevallja, nagyon kellett ez a beszélgetés. Szüksége volt valakire, akivel régen együtt, vállvetve küzdöttek, aki ismeri a rezdüléseit, rigolyáit és aki, igaz, több ezer kilométerről, de oldani tudja a nyomást.
Ami a debreceni szerenkénti világbajnokság közeledtével talán még jobban nehezedik rá, mint a sydneyi olimpia előtt, ahol a gyűrű fináléja után egy önfeledt, mosolygós arcot láthattunk.
Az arc azóta nem sokat változott.
A mosoly azonban igen. Talán kényszeredettebb, kesernyésebb lett, mint két évvel ezelőtt volt.
– Kezdhetem egy kellemetlen kijelentéssel?
– Tegye csak – mondta Csollány Szilveszter.
– Mostanában sokkal zárkózottabbnak tűnik, mint két évvel ezelőtt.
– Igen?! Nem hinném, hogy zárkózottabb lettem, sőt a világbajnokság előtt nagyon sok élménybeszámolóra mentem el, kerestem a kapcsolatot az emberekkel. Úgy éreztem, ha beszélgetek velük, közelebb kerülök a közönséghez, és megnyugtató hatással lesznek rám. Jólesett, amiket mondtak, már az rengeteget számított, hogy azt hajtogatták, szurkolnak nekem, velem vannak.
– Fél?
– Azt nem mondanám. Csak tudom, hogy nem vagyok egyszerű helyzetben. A debreceni világbajnokság sikerét elsősorban tőlem várja a közvélemény, mindenki arról faggat, megszerzem-e az aranyérmet, mire leszek képes a döntőben, vajon ezúttal legyőzöm-e Jovcsevet?
– Azért ezek érthető kérdések. Sőt, az is elfogadható, hogy egy olimpiai bajnokkal szemben elvárásai vannak az embernek.
– Persze, hogy elfogadható, csak tudni kell, hogy minden verseny más és más. Nem jönnek "automatikusan” a dolgok, és azt hiszem, a pályafutásom során én már eleget bizonyítottam. Mindenesetre azért igyekeztem felelni ezekre a kérdésekre, nem menekültem előlük, még akkor sem, ha éreztem, újabb terheket jelentenek.
– Pedig azt hittem, az is egyfajta menekülés az ön részéről, hogy a kéthetes debreceni edzőtáborozás során más szálláson lakott, mint a magyar válogatott.
– Nem, ez egy nagyon kedves gesztus volt a debreceni önkormányzat részéről. Én már az edzőtáborozás során elfoglalhattam azt a szállást, ahová csak néhány nappal a verseny előtt költözik be a csapat. Egyrészt így kényelmesebb, nem kell új közeghez alkalmazkodnom a versenyek előtt, másrészt volt lehetőségem a gondolkodásra.
– A csapattársaival nem találja a hangot?
– De, nincsenenek problémáink. Csak én jóval öregebb vagyok náluk, más a gondolkodásmódunk, más ritmusban élünk. Egyszóval más ember vagyok, mint ők.
– Milyen ember Csollány Szilveszter?
– Most arra gondol, hogy milyen vagyok a civil életben? Családapa, férj, aki keveset van otthon az edzőtáborok, a versenyek miatt, de aki törekszik arra, hogy ennek ellenére normális közeget, harmóniát teremtsen maga körül.
– És milyen az edzőteremben?
– Mint egy harminckét éves tornász. Aki már nehezen bírja, hogy reggel csak egy müzliszeletet eszik, estére pedig egy kis húst salátával, akinek néha már elege van az edzőtárborok monotóniájából, és akinek már itt-ott fájnak a tagjai. Mint ahogy szeptemberben a bicepszem miatt szenvedtem.
– Ezért hagyta abba az új elem gyakorlását?
– Főként ezért. Először, amikor Pista bá’ (Vereckei István szövetségi kapitány – a szerző) vázolta, miről is lenne szó, nem hittem el, hogy képes leszek rá. Aztán kezdtek alakulni a dolgok, segítséggel már meg tudtam csinálni a fecske–hátsómérleg–fecske kombinációt, de a bicepszem nem bírta a terhelést. Az az igazság, a pályafutásom során eljutottam oda, hogy tudom, mikor, mit kell csinálnom a siker érdekében. Lehet, hogy ezért sokan öntörvényűnek tartanak, de nem érdekel. A lényeg az, hogy az edzőmmel megértjük egymást, szükségem van a segítségére, és ő is elfogadja az én meglátásaimat.
– És mi az ön meglátása?
– Hogy ez a világbajnokság nem az, amelyiken meg kellene kockáztatnom egy ilyen elemet. A világbajnokság során háromszor kell tökéletesen, precízen bemutatni a gyakorlatomat, és tulajdonképpen az is tíz pontból indul, amellyel november huszonegyedikén a pontozók elé lépek.
– Tehát a biztonságra törekszik.
– Igen, fontos, hogy magabiztos legyek, de sérült bicepszel az nem lett volna olyan egyszerű. Lehet, hogy sokan a szememre vetik, hogy ismét nem tanultam új elemet, de gyakorlatilag én minden erőelemet, amely a szabálykönyvben szerepel, megcsináltam már a pályafutásom során. És most megint hangsúlyozom: harminckét éves vagyok!
– És kitart Athénig?
– Mindenképpen szeretnék, csak fejben nagyon nehéz kibírni az odáig tartó időszakot. Nagyon kötődöm a tornához, de az egyik felem már lépne kifelé, hiszen más terveim is vannak az életben, amelyeket szeretnék megvalósítani.
– És azok a célok nagyobb motivációt adnak?
– Nem, csak ugyanolyan fontosak. A motivációval egyébként nincs gondom a sportban, hiszen vagyok annyira Kos, hogy ha valamit elhatározok, azért akár a falnak is tudok rohanni.
– A debreceni világbajnoksággal kapcsolatban mi motiválja?
– Tudom, viccesen hangzik, de hogy örömet szerezzek azoknak az embereknek, akik miattam jönnek el a Főnix-csarnokba. Maga a szó, hogy világbajnokság, nem érdekel. Arra törekszem, hogy minél jobb gyakorlatot csináljak – miattuk, az ő élvezetükre.
– És ön élvezi még, amit csinál?
– Most nagyon. Amikor közeleg a verseny, amikor már szinte csak egy-két éjszaka választ el tőle, akkor kezdem el érezni, hogy miért is dolgoztam egész évben. És tudom, ha több ezer ember előtt ott állok majd a küzdőtéren, ugyanaz a Csollány Szilveszter leszek, akit Sydneyben láttak.