Puskás-cselek a repülőtéren

Alighanem ehelyütt illik bemutatni őt: dán állampolgár, évtizedekkel ezelőtt kőművesként kereste kenyerét, később szállodákat vezetett, manapság a koppenhágai Kakadu Bár a tulajdona (csak a miheztartás végett: azt mondják, ami Párizsban a Moulin Rouge, az Koppenhágában a Kakadu, hajdanán Frank Sinatra is gyakorta megfordult ott). Meseszép lakással büszkélkedhet a királyi palota közvetlen közelében, csodás villát építtetett szülővárosában, Marstallerben, arról nem is beszélve, hogy (bocsánat, ezzel kellett volna kezdeni) otthon öt, saját bevallása szerint gyönyörű lánya várja. Azt pedig könnyen kikövetkeztethető az eddigiekből, hogy anyagi gondjai nincsenek.
Miként beteljesületlen álmai sincsenek.
Jensen úr tudniillik végre átölelhette Puskás Ferencet.

Öcsi bácsi mosolygós belépője

A meghívó délután egyre szólt, jómagam öt perccel korábban érkeztem. Addigra már Grosics Gyula, Várhidi Pál, és Szepesi György is kezet rázott Fejér Miklóssal, az étterem vezetőjével, a magyar futball egyik legnagyobb barátjával. Egy perccel később befutott Buzánszky Jenő is. Peter Jensen már délben kiszállt az őt a budai Lajos utcába repítő taxiból, csakhogy – tudtam meg az őt kísérő Bendó Zsolttól, lapunk dániai tudósítójától – jó darabig nem mert bemenni a Siposba, úgy izgult. "Nem volt más választásunk, meg kellett innunk egy italt a közelben… Azt hittem, ha elterelem a figyelmét, megnyugszik, de nem jártam sikerrel, Peter újra és újra viszszakanyarodott Öcsi bácsihoz. Mígnem háromnegyed egykor összeszedte minden bátorságát, és betért a vendéglőbe” – mesélte később a kolléga.
Puskás Ferenc, ahogy az a királyoknál megszokott, hajszálpontos volt, tizenhármat ütött az óra, amikor ápolója, Kovács Jenő kíséretében felbukkant a különterem bejárata előtt. Mosolyogva üdvözölte rég, illetve nem olyan rég látott cimboráit (Buzánszky Jenő például a minap járt nála a kórházban), majd mélyen Peter Jensen szemébe nézett, és a csak rá jellemző vagánysággal anynyit mondott: "Szevasz.” No, a társaságban ekkor jegyezte meg valaki: nézzétek dán barátunk szemét, úgy csillog, mint a karácsonyfaégő…
Az ebéd, talán mondani sem kell, nagyon finomra sikeredett. A pénteken kezdődött, a közelgő Márton-nap miatt indokolt "liba-napok” keretében előbb libaleves, aztán sült libacomb került az asztalra. Végül jött a meglepetés: a diós-mákos-almás kocka. Mi tagadás, ezt jól kisütötték.

A királyi klub várja a királyt

Az csak természetes, hogy az ott töltött három óra alatt felelevenített sztorik minimum egy könyvre elegendő alapanyagot szolgáltatnak. Igaz, akadt köztük olyan is, amely – külön felhívták rá a figyelmem – nem publikus… Amelyik viszont napvilágot láthat: bár kisebb vita bontakozott ki abból, hogy az évszázad meccsén fél háromkor vagy háromkor indult-e útjára a labda (Szepesi György azzal tett pontot az ügy végére, hogy hazamegy, és meghallgatja a "megboldogult” Wembleyben készített felvétel első mondatát, amelyből rögvest kiderül, hány az óra Londonban…), azt nevetve elevenítették fel az érintettek, hogy a lefújást követően akkora köd borult Anglia fővárosára, hogy kivételesen nem az ellenfelével, hanem az életével játszott volna az a labdarúgó, aki kocsival, s nem földalattival indul vissza a csapat szálláshelyére. Van ám tovább is: a 6:3 estéjén, a csúfos kudarc ellenére gentlemanként viselkedő házigazdákkal egyetemben a magyar válogatott tagjai jóízűen falatoztak egy hatalmas csarnok egyik felében, midőn kiderült, a létesítmény másik részében, a két oldalt elválasztó függöny mögött is neves asztaltársaság jött össze: azokban a pillanatokban a Sidó Ferenc fémjelezte magyar asztalitenisz-együttes izzadt a győzelemért.
Puskás Ferenc amúgy köszöni szépen, jól van.
Aggódnak, naná, hogy aggódnak érte. Peter Jensen első kérdése az volt, hogy szolgál az egészsége. "Öcsi bácsi olyan injekciókúrát kapott, mint egykoron Ronald Reagan. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt három évben nem romlott az állapota. Szerintem és az orvosok szerint ez is nagy szó. De meglátja, lesz ő még jobban is!” – nyugtatta meg a látogatót a legenda sorsát láthatóan a szívén viselő Kovács Jenő. Itt és most elárulhatjuk, ha a konzílium úgy ítéli majd meg, annak sem lesz akadálya, hogy a XX. századi labdarúgás királya (Buzánszky Jenő jelentette ezt ki!) eleget tegyen a centenáriumát ülő Real Madrid meghívásának, és december 18-án Spanyolországba repüljön, hogy együtt ünnepelhessen elődeivel, utódaival és persze saját generációjával. Másképpen: a királyi klub várja a királyt.
Peter Jensen egyébként életében egyszer látta élőben futballozni a nagy 10-est. Mintha ma lett volna…
"Ezerkilencszázhatvanegy októberében a Real Dániában szerepelt, a B 1913 gárdája fogadta – ugrottunk vissza 41 esztendőt a múltba. – A stadionba harmincezer szerencsés ember jutott be, hála istennek, én voltam az egyik. Puskás balösszekötőt játszott, s rúgott egy olyan gólt, amit sosem feledek. Harminc méterre a rivális kapujától kapott szabadrúgást a Madrid, azt hittem, valaki a félpályáról nekifut majd, és egy nagyot belebikáz a labdába. Erre mi történik? Puskás odalép a labdához, s helyből a felső sarokba csavarja. A legnagyobb klasszis volt, akit valaha láttam. Mondom ezt annak ellenére, hogy Pelét, Maradonát és Platinit is láttam…”
Hogy nem az elfogultság beszélt belőle, arra íme a bizonyíték: mielőtt Budapesre látogatott volna, Jensen úr felkereste az akkori B 1913 egyik védőjét, aki négyszemközt elmondta neki, amikor Puskás vezette rá a labdát, azt sem tudta, merre szaladjon…
A bártulajdonos ekkor felállt, és ott, a különterem egyik sarkában, 55 éves fejjel bemutatta, hogyan tudott cselezni kedvence. Később kiderült, ezzel a mutatvánnyal egy nappal korábban is előrukkolt: a koppenhágai repülőtér várótermében, az ámuló-bámuló utasok előtt csinált egy-két trükköt Puskás-módra…

Kis foci az évfordulón

Szóval, Peter Jensen álma teljesült. Azok után, hogy 1957 óta gyűjti az Öcsi bácsiról megjelent cikkeket, fényképeket, azok után, hogy tízesztendős kora óta a futballpályán Puskásnak szólíttatja magát, s azok után, hogy odahaza elkészíttette a Puskás feliratú, 10-es számmal ellátott mezét, végre találkozhatott az Aranycsapat kapitányával (szignáltatta is a dresszt). Nem is szalasztotta el az alkalmat: egy óvatlan pillanatban megsimogatta Öcsi bácsi bal lábát. "Sokan rettegtek tőle, pedig aranyba kellene foglalni” – fűzte hozzá mosolyogva.
Közben a többiekről sugárzott, nekik "az” a csapat volt a mindenük. A Lóri így, a Miska úgy, a Zaki amúgy – mindenkiről volt egy kedves szavuk, egy kedves történetük. "Jövő kedden megyünk a Nándihoz, felavatjuk az új síremléket, állítólag nagyon szép lett. Aztán november huszonötödikén megint összejövünk, elvégre egy híján fél évszázada lesz, hogy elpáholtuk az angolokat. Meglehet, focizunk is egy kicsit, az Öcsi kirúgja az ablakokat, a Gyuszi vetődik a székek között, de hogy én mit csinálok, azt még nem tudom…” – így az örökké vidám Buzánszky Jenő.
"Látod, ez a baj, sosem tudtad, mit kell csinálni foci közben” – csapta le kíméletlenül a magas labdát Grosics Gyula. Utóbb azért megsúgta, Buzánszkynál jobb jobbhátvédhez nemigen volt szerencséje… Ha ezzel nem is, azzal mindenkinek meglepetést okozott, hogy elárulta, ha nem is sokáig, de ő bizony hajdanában a Volánban a Budapest-bajnokságban is őrizte a kaput.
Az utolsó szó, kitalálják, ugye, Puskás Ferencé volt. Miután a kávéját is elkortyolta, felállt, az elegáns öltönyéhez illő nyakkendőjét megigazította, majd elindult a kijárat felé. Barátai megölelték, megpuszilták, és mindössze annyit mondtak: "Vigyázz magadra, Kapitány.”
Öcsi bácsi kacsintott egyet, s így felelt: "Ne törődjetek velem, minden rendben lesz.”
Abban a pillanatban el is hittük neki.