Bezárulóban a mézesbödön

Tavasszal még mindenki ódzkodott attól, hogy az NBA mintájára fizetési sapkát "húzzon” a fejére, magyarán maximálja az egy klub által a játékosok bérére költhető pénzösszeget. Mára azonban valamennyi tag belátta, muszáj bezárni a mézesbödönt. Annak idején a televíziós bevételek ugrásszerű növekedése eredményezte a nagy "bummot”, ám egy évtizedet követően kifulladóban van a motor. Túl sok foci ömlik a csatornákból, az embereknek csömörük van, ráadásul a világgazdasági fejlődés is lassult, a hirdetők kevesebbet költenek – azaz a leginkább bővízű forrásnak számító tévésbevételek egyre jobban apadnak.
Az üzleti életben robotoló menedzsereket már korábban is ette a sárga irigység, elvégre a klubok által bemutatott financiális bűvészmutatványokat a normál bizniszben csak egyszer lehet bemutatni – utána garantáltan repül az illető az állásából, rosszabbik esetben lesittelik. A százegységnyi bevételből huzamosabb ideig százhúsz egységnyit költő csapatok vezéreit nem fenyegeti ilyen veszély, legfeljebb csődöt jelentenek, eladják a játékosokat, a gárda esetleg zuhan néhány osztályt (lásd Fiorentina). A szurkolók dühösek – ennél több azonban nem igazán történik.
A G-14-et alkotó sztáregyüttesek – az utolsó 31 BL- (BEK)-kiírás során 25 trófeát a tagok nyertek – arra jöttek rá, hogy többségükre a csőd vár, ha nem tesznek valamit. Szemléltetésül legyen elég néhány adat az elemzők legfőbb vadászterületének számító Angliából. A Manchester United ebben az idényben 40 százalékkal fordít többet a játékosok fizetésére, mint tavaly. Ez 70 millió fontot jelent – ne tévedjünk: 28 milliárd forintot! A szigetország legtöbbet kereső játékosa, David Beckham 15.5 millió fontot keres (6.2 milliárd forint), ebben benne foglaltatnak a szponzorok által folyósított summák is. Ami ennél sokkal szembeötlőbb, hogy az Arsenalnak lőtt bombagóljával minden addiginál nagyobb feltűnést keltő Wayne Rooney profiszerződésének szignálása előtt 80 fontot kapott fellépéseiért – az aláírás óta heti nyolcezret fizet neki az Everton. Havi 13 millió forintos fizetés egy 17 éves süvölvénynek legalábbis elsőrangú gázsinak tűnik… A Deloitte&Touche sportrészlege egyébként kimutatta, hogy a Premier League-ben az átlagos évi fizu 500 ezer font (200 millió forint) – ami igazán döbbenetes, hogy egy esztendő alatt 100 ezerrel nőtt ez az összeg. Közel azonban a fal, amelybe beleütköznek majd a szakvezetők és klubelnökök, hiszen a Sky Tv már jelezte, a jövőre lejáró szerződést követő új kontraktusban kevesebbet szeretne garantálni az eddigi egymilliárdnál.
Így konyul majd le az a felfelé kúszó grafikon, amely 1990-ben kezdett az ég felé törni, és amely még meredekebbé vált az 1995-ös Bosman-döntést követően. Angliában 1997-98 táján kezdett kisiklani a vonat, amikor a klubok bevételei csupán 25 százalékkal nőttek, miközben a bérek 41 százalékkal nőttek. Az idei átlag már csak 17.6 százalék – a legkisebb ugrás 1995 óta.
A Premiershipben még tartják a frontot – a Divison One-ban viszont kezdenek düledezni a házak. A QPR csődje illusztrálta, milyen ördögi körbe keveredhetnek a feljutásra ácsingózó egyletek: minthogy az ITV összezuhanását követően a második vonalban kiürült a tévéskassza, a klubok megpróbáltak előre menekülni, az elérhető legjobb játékosokat nagy pénzekkel magukhoz csábították, hogy visszajussanak a kánaánnak számító Premier League-be. Ha viszont nem jött össze a feljutás, óriási hiányok keletkeztek. (Alul is elszabadult a pokol: tíz éve 150-200 ezer fontból úgymond egy "helyi” üzletember is el tudott tartani egy alsóbb osztályú klubot, ma a negyedosztály 500 ezer, a harmadosztály 750 ezerbe kerül egy idényben!)
Nagyban, azaz Európában ugyanez a helyzet. Ahhoz, hogy valaki az ígéret földjének számító Bajnokok Ligája csoportkörébe eljusson, óriási erőfeszítéseket kell tennie anyagilag. És ez csak az átlag. A sztárkluboknak természetesen az az üzlet, ha minél tovább haladnak – ezért ők is őrült költségekbe verik magukat. A Real Madridnak csak egy edzőközpontja volt, amit el tudott adni irdatlan adósságai eltüntetésére – a mostani jólét addig tart, amíg az eredmények jönnek. Egy gyengébb esztendő még a királyi klubot is megrázhatja – már amennyiben Pérez klubelnök kívánja tartani az "évadonként egy új megasztár” ritmust, amely havonta eszeveszett összeget szippant ki a kincstárból (egyszerre kell utalni Figónak, Ronaldónak, Zidane-nak – és ez csak három a huszonvalahányas keretből).
Nohát ez vezetett oda, hogy Brüszszelben tízpontos akciótervet fogadott el a tömörülés 18 tagja, a "gyerek neve” a keresztségben "Költség Ellenőrző Koncepció” lett. Ennek – lásd keretes anyagunkat – a legfontosabb eleme az 5. pont, azaz egy klub éves összbevételének csupán hetven százalékát fordíthatja fizetésekre és átigazolásra – (a bértömegbe beleértendő a klub összes dolgozójának, azaz az edzőnek és az igazgatóknak a jövedelme is). Megjegyzendő, e tekintetben a Manchester Unitednek aligha van oka aggodalomra, az Old Traffordon 50 százalék alatt van ez az arány – másutt ugyanakkor nem ennyire hízelgő a kép.
Olyannyira nem, hogy a befektetési tanácsadók nem ajánlják például a futballcsapatok részvényeit klienseiknek. Holott pluszdohányra ma már csak úgy lehet szert tenni, ha egy klub a börzére vonul. Csakhogy egy-két kivételtől eltekintve a tőzsdére vitt klubok nem prosperálnak (a Chelsea papírjai öt éve 129 pennyn nyitottak, ma 18-at érnek…), így a brókerek amondóak, legfeljebb a szurkolók vásároljanak egy-két darabot, hogy azt bekeretezve kirakják a falra. Habár az egyik elismert szakértő, Jeremy Batstone még ezt az akvizíciót sem ajánlja: "ha rám hallgatnak, inkább sálat vegyenek.”