Persze most Gera Zoltánról kellene írni a múlt hét ürügyén, hiszen a mesterhármas San Marino ellen is mesterhármas, ráadásul az első két gól igazi mestermunka volt, ha az átrendeződés után új főcímet akarnának a Telesportnak, törhetnék a fejüket a szerkesztők, melyiket válasszák ki az állandó képsorok ékének. El lehetne mondani, hogy az Eb-selejtezőn nyújtott pazar teljesítmény még Gera "szűkebb pátriájában”, a Hit Gyülekezetében is téma volt, vasárnap véletlenül elkaptam a tévén, amint ünneplik a csatárt, melynek ürügyén nem azon kellene mosolyogni, hogy a vezérlelkész "a forduló ebválogatottjába” sorolta a Fradi támadóját, hanem belegondolni abba az üzenetbe, amely arra vonatkozott, hogy minél tovább maradjon itthon, elvégre jó őt nézni, kellenek a példaképek meg ilyesmi. Aztán nyilván elkanyarodna a merengés, hogy igen, Gera akár a panteonba is bekerülhet, és nem csak takarítani, mint a honi átlag, feltéve ha leszokik arról, hogy két-három hetente, isten tudja, mi okból, megpróbálja eltörni valamelyik ellenfelének a lábát (esetleg érdeklődhetnénk a témakörben a vezérlelkésznél, ő mindenre frappánsan válaszol).Mégsem visz rá a lélek, hogy kizárólag gerázzunk, amikor itt vannak nekünk a Dunaferr hokisai. Aki esetleg túl sok fagyállót "tartalmaz” (másképpen, nem követi a jeges eseményeket), annak elárulnánk, hogy a víkenden kisebbfajta csoda történt a jégen, hiszen a messzi lengyelföldön az újvárosi hokisok bejutottak a Kontinentális Kupa harmadik fordulójába. Ez megint csak történelmi tett, kvalitásában olyan, mintha egy honi futballklub megérné a BL első csoportkörét. A különbség annyi, hogy a honi futballklubok mindegyikének van rendes füves pályája, a játékosok zsebe dagad (jó, Stockholm óta a mi mellünk is kicsit), matematikai alapon akár azt is levezethetnénk, hogy éles versenyben pallérozódnak a gyep magyar bonvivánjai. Ezzel szemben a magyar hokiban van két használható csarnok, értelemszerűen ehhez két valamire való csapat rendelődik – és ennyi. Komoly meccsre csak egymás ellen van kilátás, a belterjesség kiirthatatlan, az idolok kivételével szinte mindenkin feszült már az ádáz ellenfél meze, egyszer ez nyer, egyszer az, motiváció persze van, ám – elvben – nem az idális, hiszen mindenki őrizget egy-két aranyérmet otthon a vitrinben, ennél többre pedig nem vágyhat.Legalábbis az ezerszer elismételt törvényszerűségek okán. Hogy ilyen feltételek, ilyen merítési lehetőségek mellett képtelenség a világ középmezőnyével felvenni a versenyt, hiszen másutt hatványozottan többen terelgetik a korongot, s a hokicsarnok mint olyan kelléknek számít, hovatovább adottságnak, nem pedig az álmok netovábbjaként emlegetik. Avagy a legbecsesebb trófeák – Stanley-kupa, olimpiai, vb-érem, európai kupa – eleve el vannak zárva a mieink elől, saját vitrin helyett fényképeken nézegethetik a nemesfémeket, mégis hajtja őket valami. Feljebb, egy olyan szintre, amely legfeljebb az út kétharmada (ha egyáltalán), annál azonban semmiképpen sem több – mégis mennek. És ami a leginkább meghökkentő: rendre elhaladnak újabb és újabb mérföldkövek mellett. Áprilisban egy győzelemre álltak az A-csoporttól, most meg átléptek egy küszöböt, amelyet korábban magyar hokis soha.Kíváncsi vagyok arra, hogy azok a döntéshozók, akik még nagyobb lökést adhatnának a XXI. században a XXI. század sportjának, mikor fogják őket végre komolyan venni.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik