Páratlanul eredményes páros

– Szokatlan lehetett: ezúttal ön üldözte a többieket.
– Necces volt, de azért csak utolértem őket… – hallhattuk Bóta Kingától. – Történt, hogy a sevillai repülétéren kiderült, kisebb félreértések nyomán néhányan nem férünk fel a Madridba tartó gépre, így miután a társaktól búcsút vettünk, azért imádkoztunk, hogy a következő járaton jussonk nekünk hely. Hiszen ez esetben még nyílott némi esélyünk arra, hogy a spanyol fővárosban csatlakozzunk a csapathoz, és onnan már együtt repülhessünk haza. Szerencsénk volt, öten visszamondták az utat, így a géppel együtt mi is felszállhattunk. Azért pedig külön hálám a Malév illetékeseinek, hogy Madridban annak ellenére bevártak minket, hogy már egy órája úton kellett volna lenniük. A reptéren különbusszal vittek át egyik géptől a másikig, mindenütt előre engedtek, komolyan mondom, úgy éreztem magam, mintha VIP-vendég lennék.
– Ha azt vesszük, valóban roppant fontos személyiség: ön nélkül most négy arannyal lennénk szegényebbek.
– Ami azt illeti, nekem is csak a legmerészebb álmaimban fordult elő, hogy ahol rajthoz állunk, ott győzünk. Sanszunk ugyan mind a négy számban volt az elsőségre, azt mégsem gondoltam volna, hogy százszázalékosan teljesítünk.
– Mi a titkuk?
– Erre sokan kíváncsiak, de senkinek sem áruljuk, mert… mert titok. A viccet félretéve: rengeteget edzünk, lám, a júliusi Európa-bajnokságot követően sem pihentünk, hanem azonnal munkához láttunk. Mi tagadás, volt min dolgozni, hiszen Szegeden az egyik legfontosabb távon, ötszáz párosban kikaptunk a lengyelektől. Muszáj volt kiköszörülni a csorbát.
– "Tréningezzünk” még: azt hallottam, iszonyú kemény foglalkozásokon kell részt venniük, olyanynyira keményeken, hogy azokat néha még férfi sporttársaik is ámulva bámulják.
– Tény, az idén alaposan megizzadtunk az edzéseken, de hát az eredmények azt bizonyítják, volt értelme szenvedni. Hozzáteszem, nálunk szinte mindig a maximumot kell nyújtani, elvégre tizenkét, ambiciózus, világraszóló sikerre vágyó lány lapátol együtt, és aligha meglepő, senki sem akar lemaradni a többiektől.
– Ha meg nem haragszik érte: van még hová fejlődni?
– Mi az hogy! Mi több: gyakorlatilag mindenben javulhatunk. Erőben, gyorsaságban, és így tovább.
– Na, ha ezt a riválisok megtudják…
– Azért hangsúlyoznám, nem biztos, hogy tudunk még fejlődni, én csak reménykedem benne.
– Lehet különbséget tenni a négy siker között?
– Ha nem is célszerű, de lehet. Én az ötszáz kettest azért emelném ki, mert az év elején döcögött a szekér, más távon próbálkozunk más párral, aztán rájöttünk, így a legjobb. Úgyhogy még egyszer nekiveselkedtünk, és vasárnap újfent nyilvánvalóvá vált, kiváló duót alkotunk.
– Ki sem próbálná, milyen lenne egyedül egy hajóban?
– Á, Kovács Katit lehetetlen megelőzni. De nem is akarom, számomra tökéletes ez a leosztás.
– Kíváncsi volnék, hogyan mutatná be társát?
– Éppen itt áll mellettem, ezért nehéz dolgom van… Szóval, csak dicsérni tudom Szilvit, nyílt, vidám leányzó, kiváló küzdőszellem és határtalan optimizmus jellemzi. Nagyon jó barátnő, akiben maximálisan megbízhatok. És ehelyütt hadd mondjak még valamit: Kati néni és a támogatóm, a MOL nélkül nem tartanék itt.
– Ha minden igaz, október huszonegyedikéig kaptak "kimenőt”. Mihez kezd ennyi szabadidővel?
– Először is az édes semittevés időszaka következik. Aztán el kell intéznem néhány dolgot, például a sulit, majd irány az Adria. Október elejétől azért már muszáj lesz mozogni valamit, mert jaj lenne nekünk, ha totálisan leeresztve jelentkeznénk az első edzésen…
– Említette az iskolát: melyik intézmény hallgatója lesz?
– A TF szakedzőit szemeltem ki magamnak.
– Nocsak, Fábiánné Rozsnyói Katalin babárjaira pályázik?
– Előbb végezzem el a sulit, utána beszéljünk a folytatásról. Persze, azt nem tagadom, szívesen edzősködnék, de csakis gyerekekkel foglalkoznék. Arra ugyanis már rájöttem, a felnőttek nem valók nekem. Kati nénit nem győzöm csodálni, hogy bírja végignézni a partról az egész versenyt. Én biztos halálra izgulnám magam…


– Ha valaki a világbajnokság előtt azzal keres fel, hogy négyszer állhatok majd fel a dobogó tetejére, azonnal arra kértem volna, rögzítsük mindezt írásba, és ez esetben ki sem utazom Sevillába – mondta természetesen mosolyogva Szabó Szilvia. – A tavalyi vb-n, ugyebár, háromszor végeztünk az élen, és bevallom, csak titkon reméltem, hogy sikerül überelni ezt a produkciót.
- Minek, kinek köszönhető, hogy sikerült?
– Edzőnknek, Kati néninek, a családomnak, magunknak, szponzoromnak, az SPQR-nek és persze Andrásnak, kabalamalacnak.
– Diadalaik száma nem azt mutatja, hogy csak malacuk volt… Apropó, melyik volt a legnehezebb finálé?
– Az első, a második, a harmadik és a negyedik… Az ezres azért nem volt egyszerű, mert felettébb hosszú távról van szó, a két ötszázas azért, mert az az olimpia műsorán is szerepel, ráadásul címvédőként álltunk rajthoz, a kétszázas meg azért, mert arra már a legvégén, vasárnap délután került sor. Ja, és akad még egy "bizonyítékom” arra, hogy mindegyik nehéz volt: a futamok előtt rendre görcsbe rándult a gyomrom.
– Önnek?! Ha jól tudom, tizenkét esztendeje szárnyal a vízen…
– Na jó, kisebb ez a görcs, mint volt, mondjuk, a pályafutásom elején, de izgulni mind a mai napig szoktam. Persze, a rajt pillanatában elmúlik a drukk, onnantól fogva csak arra koncentrálok, hogy gőzerővel, ugyanakkor a taktikának megfelelően végiglapátoljam a távot. Elárulom, ha nagy az előnyünk, én akkor sem teszem le a lapátot, inkább biztos, ami biztos alapon az utolsó métereken is evezek. A lazább finis különben is Kanga szokása…
– Ha már itt tartunk: hogyan jellemezné társát?
– Hú, mit is mondjak…? Talán azt, hogy megbízható, tudom, bármi történik velem, támaszkodhatok rá. Nagyon jó barátnők vagyunk az életben is, ez amúgy nem gyakori azoknál, akik egy hajóban ülnek. És még valami: az a jó bennünk, hogy amikor egyikünk padlón van, a másik mindig segít neki talpra állni. Az a mi szerencsénk, hogy felváltva kerülünk padlóra…
– Egy hidegzuhany azért csak érte önöket: az ezres döntőt követően fürödhettek egyet a Guadalaquivir folyóban.
– Ne is mondja, majdnem megfulladtam. És ez komoly. Miután célba értünk, a németek odajöttek hozzánk, hogy gratuláljanak, ám Kanga és Mucke lapátja összeakadt, a következő pillanatban már borultunk is a hideg vízbe. Amúgy is alig kaptam levegőt, képzelheti, milyen rossz volt a víz alatt. A mentők iszonyú lassan értek oda, csak nagy nehezen kapaszkodtunk vissza a hajóra. Nem volt más választásunk, bosszút kellett állnunk a németeken…
– Ugye, jobb bele sem gondolni, mit műveltek velük?
– Csak visszaadtuk a kölcsönt. Az eredményhirdetésre készülődtünk, a német csajok ott álltak mellettünk, a kezünkben volt egy-egy üveg ásványvíz, Kangával összenéztünk, a többit pedig sejtheti…
– Meg sem kérdezték, hogy szabad-e locsolni?
– De nem ám. Így legalább elmondhatjuk, hogy Sevillában az összes akciónk sikerrel járt…
– Való igaz, remekelnek párosban, szárnyalnak négyesben. A négy arany "hozománya”, hogy néhány nap híján két hónapos pihenőt kapott. Kinézett már valamilyen egzotikus utat?
– Burkolókövet néztem ki, nem utat… Hiszen Budakalászon építkezünk, úgyhogy a vakációm erre megy majd rá.
– Árulja el, meddig lehet bírni ezt a tempót? Mármint a vízen.
– Hála istennek, még bírom…
– Azért a két év múlva esedékes olimpiáig kitart a lendület, ugye?
– Természetesen ez a cél. Megjegyzem, előbb legyünk túl a kvalifikációs versenyeken, aztán beszéljünk Athénról.
– Ennyivel nem ússza meg: a hét végén két "olimpiai” győzelmet könyvelhettek el, gyanítom, 2004-ben is kiegyezne ezzel.
– Na jó, ha ennyire akarja, kimondom: az álmom az, hogy kicsivel jobban szerepeljünk, mint Sydneyben. Ott két ezüstöt nyertünk…