Csak pezsgés volt, pezsgő nem

– Muszáj a közönséget bevonni a játékba, én speciel csak úgy tudok focizni, ha a lelátó is velünk él – fedte fel titkát a Zalaegerszeg 31-szeres válogatott hátvédje. – Lehet, sokaknak ez jön be, de akiknek ez nem tetszik, azok ne nézzenek oda. Hozzáteszem, nem bántok senkit, nem hergelem a nézőket, csupán azt próbálom elérni, hogy minden adott legyen egy valódi futballmeccshez. Hála istennek, most adott volt, a szurkolóink jóvoltából gyakorlatilag hazai pályán érezhettük magunkat, és már csak miattuk is illett kivívnunk a továbbjutást.
– Kivívták, de valljuk be, roppant nehezen.
– Ezt aláírom. Főleg az első félidőben adódtak gondjaink, és egyet aludva a történtekre sem tudom, hogy miért, de rémülten, idegesen, kapkodva futballoztunk. Másképpen fogalmazva: nem saját magunkat adtuk. Az első gól megfogott minket, a második pedig még az elsőnél is rosszabb pillanatban jött. Holott egyáltalán nem voltak olyan veszélyesek a zágrábiak, a második találatukat például úgy rúgták, hogy az egyik védő belebikázott egy hatalmasat a labdába, aztán tessék, azóta egy hajszálpontos gólpassz fűződik a nevéhez…
– Közhellyel élve: az önök számára a legjobbkor jött a szünet.
– Lehet, a kívülállóknak hihetetlenül hangzik, ám vitának, veszekedésnek nyoma sem volt az öltözőben, egy hangos szó sem hangzott el. Ehelyett nyugodtan megbeszéltük, mit, hogyan kell csinálnunk a folytatásban. A legfontosabb feladatunk persze az volt, hogy gólt rúgjunk vagy fejeljünk. Ennek megfelelően mentünk, mentünk előre, és ha némi szerencsével is, de megszületett a számunkra oly fontos találat. Ugyanakkor úgy vélem, sokat tettünk azért, hogy Fortuna mellénk álljon.
– És mit gondol a tizenegyesről?
– Azt, hogy meg lehetett ítélni. Előtte a horvát bekkek vagy három esetben rántottak le minket ippont érően a saját tizenhatosukon belül, engem mindjárt a meccs elején, vagyis járt nekünk az a büntető.
– Felidézné a nyolcvankilencedik perc eseményeit?
– Csóka Zsolttal szemben szabálytalankodtak, a spanyol bíró a sípjába fújt, én pedig fogtam a labdát, és…
– …elnézést, hogy máris közbevágok, de miért pont ön fogta a labdát?
– Tavaly beszéltük meg, hogy a pontrúgásokat Kenesei Krisztiánnal mi ketten végezzük el. Íratlan szabály, hogy a szabadrúgás az ő hatásköre, a tizenegyes pedig az enyém. Igaz, ha netán úgy érzem, hogy nincs minden rendben, akkor szólok "Kenőnek”, hogy most inkább lője ő a büntetőt. Szerda este az égvilágon semmi problémám nem akadt, hiába provokáltak a horvátok, mindvégig tiszta fejjel tettem a dolgom. Úgyhogy gondosan lehelyeztem a labdát a büntetőpontra, eldöntöttem, hova rúgom, aztán oda is rúgtam…
– Ja, hogy ez ilyen egyszerű… Viszont említette, hogy heccelték a hazaiak. Hogyan is?
– Kettő–nulla után röhögtek rajtunk, legyintettek ránk. Volt köztük egy hosszú hajú srác, fogalmam sincs, kicsoda, nos, ő különösen nagyképűnek tűnt, amikor mentünk be a szünetben, mosolyogva mondta a magáét nekem. Én szépen elsétáltam mellette, mert tudtam, a jóisten majd visszadja ezt neki. A tizenegyessel vissza is adta, na, akkor azért megkérdeztem tőle: most akkor mi van?!
– Még egy említést érdemlő jelenet: nem sokkal a vége előtt kisebb tömegverekedés alakult ki a Zagreb kapuja előtt. Figyeltem, ön a saját térfeléről indult meg…
– De csak azért, hogy rendet tegyek. Radu Sabót öten-hatan lökdösték, ezt mégsem hagyhattam. Gyorsan odaszaladtam, és elráncigáltam onnan a társamat. Egyszerűen nem engedhettem, hogy a horvátok tüzet csináljanak, mert annak mi ihattuk volna meg a levét. Egyébként elismerem, régen én is műveltem olyasmit, ami nem a futballpályára való, ám azóta megváltoztam, mindjárt azt is elmondom, kiknek köszönhetően, és most már nekem kell megóvnom a fiatalokat a bajtól. Ehhez persze az is elengedhetetlen, hogy Bozsik Péter ennyire megbízzon bennem.
– Szóval, kiknek hálás?
– A csodálatos kisfiamnak és édesanyjának, a menyasszonyomnak. Nélkülük nem tartanék itt. Amióta velem vannak, azóta sikerült rendbe tenni a magánéletemet. Ehelyütt elárulhatom, múlt vasárnap hajnalban azzal ébresztett fel a kedvesem, hogy megálmodta, három–kettőre kapunk ki Zágrábban, és a továbbjutásunkat jelentő második gólt én szerzem majd. Picit tévedett, de azt gondolom, ennyi belefér…
– Árulja el, nulla–kettőnél, Kocsárdi Gergely kiállítása után nem ijedt meg?
– Hogy én?! Ugyan már! Ordibáltam mindenkivel, hogy most aztán előre, mindent egy lapra feltéve támadunk. Két variáció volt: vagy kapunk még egy gólt, vagy rúgunk egyet. Szerencsére, az utóbbi jött be.
– Az NK Zagreb elleni első fellépés előtt beszélgettünk már, és akkor úgy fogalmazott, még nem érdekli a Manchester Uni-ted. Most már érdekli?
– Hát persze! Óriási élmény lesz az angolok ellen játszani. És talán az a legszebb az egészben, hogy rengeteg embernek szerzünk azzal örömet, hogy elhozzuk Magyarországra Alex Ferguson együttesét. Ám azt nehogy megkérdezze, mit várok a két meccstől…
– Pedig éppen azt szerettem volna…
– Maradjunk annyiban: nem mi vagyunk az esélyesek. Ha tisztességesen, becsületesen teljesítünk, én elégedett leszek.
– Zágrábban is elégedettek lehettek, mégsem pezsgőztek az öltözőben.
– Miért pezsgőztünk volna? Nem a Bajnokok Ligáját nyertük meg… Majd akkor nyitjuk az üveget, ha valamit leteszünk az asztalra; mondjuk, megnyerjük a bajnokságot, vagy pontot teszünk egy elismerést érdemlő nemzetközi szereplés végére.
– Már csak egy kérdés: ahhoz mit szól, hogy Simon Antal pályaedző kijelentette, ha Urbán Flórián a horvátoknál futballozik, akkor most a Zagreb várhatná a Manchestert?
– Örülök, hogy így vélekedik. Máskülönben nekem is eszembe jutott, hogy ha a mi edzőink ülnek a rivális kispadján, akkor az NK megy tovább…