Amikor a maximum a minimum

– Kezdjük a legelején: hogy is volt az 1987-ben?
– Életem egyik legjobb döntését hoztam, amikor a kajakozás mellett tettem le a voksom – árulja el az immáron hétszeres kontinensbajnok. – Sportiskolásként szakosodnom kellett, és így visszagondolva, nem is volt kérdés, hogy mit választok. Hiszen akkoriban az összes nyaram arról szólt, hogy a családdal vízitúráztunk, azok voltak az év legszebb hetei. Arról nem is beszélve, hogy a nővérem is kajakozott, vagyis egyértelműnek tűnt, hogy én is lapátot ragadok.

Kosarat adott, oklevelet kapott

– Ha volt ilyen, akkor melyik volt az a pillanat, amikor azt mondta magában, igen, ezt akarom csinálni?
– Tény, eleinte a társaság vonzott, de aztán eljött az ön által említett pillanat, méghozzá 1995-ben, amikor is Fábiánné Rozsnyói Katalinhoz, azaz Kati nénihez kerültem. Kőbán Rita párjaként evezhettem, tartalékként kiutazhattam a duisburgi világbajnokságra, majd egy esztendőre rá, szintúgy tartalékként, ott lehettem az olimpián. Ez, higgye el, nagyon sokat jelentett nekem. Más szóval, ez volt az első komoly lépés. Azóta lépkedek szépen, lassan előre.
– Más sportággal nem is próbálkozott?
– De, még általános iskolásként. Annak ellenére, hogy a labdajátékokban nem tartozom a legügyesebbek közé, bekerültem a suli kosárcsapatába. Ez nagy szó volt ám, mivel rajtam kívül csupa profit, vagyis egyesületi szinten kosarazó lányokat vonultatott fel az együttes. Még most is nagyon büszke vagyok a válogatottságomra! No meg arra, hogy a kerületi bajnokságban másodikok lettünk.
– Mit kaptak cserébe, érmet, oklevelet, könyvutalványt?
– Oklevelet.
– Ott díszeleg a többi ereklye mellett?
– Nem is tudom, hol van. De biztos megvan valahol, mert nem szoktam kidobni ezeket.
– Apropó, a trófeáit hol tartja?
– Tavaly újítottam egy vitrint, azon.
– Bizonyára zsúfolt, mint reggel a piros hetes.
– Á, akad még hely bőven.
– Tudja, hány darabot számlál a kollekciója?
– Bevallom, fogalmam sincs, még tippelni sem merek. Egy biztos: a vitrin négy polcból áll össze, legfelül az olimpiai érmek sorakoznak, alatta a világ- és Európa-bajnoki medálok, eggyel lejjebb a különböző nemzetközi viadalokról hazahozott kupák, legalul pedig a hazai versenyeken begyűjtött tárgyak. Megsúgom, a legfelső részlegen van a legnagyobb űr…
– Bezzeg a második polc csak úgy roskadozik! Múlt csütörtökön, az első előfutamra készülődvén, hitte volna, hogy vasárnap este három aranynak is helyet kell majd szorítania?
– Titkon bíztam benne. Március óta ezért dolgoztam. A rajt előtt úgy éreztem, jó formában vagyok, szerencsére a gyanúm beigazolódott…

Edzés barátnők közt

– Olvastam, hogy az ötszáz egyes fináléja előtt igencsak izgult.
– Tévedés, mindhárom döntő előtt izgultam. Az ezres előtt azért, mert az volt az első, a négyes előtt azért, mert azt presztízsokokból illett megnyernünk, az ötszázas előtt pedig azért, mert akkor már úgy voltam vele, de jó lenne a harmadikat is behúzni. Amúgy alapjában idegeskedős típus vagyok, még a hazai válogatók előtt is gyakorta nyugtalankodom.
– Na ne!
– De bizony. Hiszen ha ott kikap az ember, ki sem jut a világversenyre. Kevés viadalon van akkora harc, mint a válogatókon.
– Némi túlzással: a Szegeden látottak alapján kijelenthetjük, hogy a hazai versengéseken jobban meg kellett szenvednie, mint az Eb-n?
– Ez nem némi, hanem nagy túlzás…
– Azt hallottam, olyan kemény tréningeken edződnek, hogy ennél keményebb már nem is lehetne.
– Van benne valami. Ôszintén mondom, minden foglalkozáson a maximumot hozzuk ki magunkból. Ha valaki a csapatban akar maradni, az a minimum, hogy még az edzésen is belead apait-anyait. Aki nem bírja, az kiesik.
– Volt, hogy kiesett valaki?
– Volt.
– Más: mi jut eszébe, ha azt mondom, Josefa Idem?
– Az egyik legnagyobb riválisom, mindig tartok tőle. Bármire képes, nagy versenyző.
– Kettejük idei párharcát nézve inkább olasz ellenlábasának lenne oka a félelemre…
– Én akkor is tartok tőle. Sőt nemcsak tőle, hanem mindenkitől, aki felsorakozik mellém a startvonalon. Elvégre egy futam előtt mindenkinek ugyanakkora sansza van a győzelemre.
– Említenék egy másik nevet: Kati néni.
– Ô az edzőm… Komolyra fordítva, ami elsőként beugrik róla, az a maximalizmusa. Nélküle nem lennénk ilyen jók.
– Ki a legjobb barátnője a csapatban?
– Az összes csajt felsorolhatnám, ugyanis nagyon jó a hangulat a válogatott körül. Hozzáteszem azért, a legjobb barátnőm nem kajakos.
– Ha szabad kérdeznem, az edzőtáborokban sem szoktak összekapni?
– Nem jellemző. Tényleg jól megvagyunk egymással.
– Miként néz ki egy tábori nap, amely az önök számára átlagos, számunkra viszont minden bizonnyal végzetes következményekkel járna?
– Szerintem önök is túlélnék… Íme a program: ébresztő fél nyolckor, reggeli, vízre tesszük a motorost, kilenckor indulunk az első edzésre, délben ebéd, csendespihenő nagy alvásokkal, négytől újabb tréning, ezt követően egy kis erősítés, majd vacsora, aztán irány az ágy.
– Van úgy, hogy maguknak főznek?
– Ha a klubbal készülünk, akkor igen. Szerintem a konyhában is feltalálom magam.
– Specialitása?
– A magyaros kaják, főleg a pörkölt. Hú, milyen jóízűeket szoktunk enni a barátommal, Hoffmann Ervinnel… Senki sem csinál olyan étvágyat mint ő, leülünk, és csak eszünk, eszünk, és eszünk…
– Az alakján egyáltalán nem látszik. Sőt a szakértők szerint alaposan megerősödött erre az évre.
– Pedig tavaly sem voltam gyenge… Az viszont igaz, hogy a poznani vébé után abban egyeztünk meg Kati nénivel, fel kell szednem pár kilót. Ez, úgy tetszik, sikerült.
– Többet bodyzott a társainál?
– Nem, nem, mindenkinek erősödnie kellett. Így az edzésmunkánk változott meg a korábbiakhoz képest. Szerencsére Kati néninél nincs két ugyanolyan tréning, újabb és újabb ötletekkel nehezíti a dolgunkat…

Rendes, aranyos kislányok

– Visszatérve a szakemberekhez: a külföldiek állították, Kovács Katalint lehetetlen megverni.
– Ezt még hallani is rossz.
– Merthogy?
– Hihetetlen, hogy ilyeneket mondanak rólam. Na jó, azért hízelgő a véleményük.
– Most Angyal Zoltánt idézném: "A német lányok valamelyest visszaestek”. Egyetért a szövetségi kapitánnyal?
– Én nem értékelném a teljesítményüket, maradjunk inkább abban, hiszen az sokkal jobban hangzik, hogy mi fejlődtünk. Ez egyébként helytálló megállapítás, mivel gyakorta azon vesszük észre magunkat, hogy – legyen szó úszásról, futásról vagy éppen kajakozásról – megjavítottuk korábbi csúcsunkat.
– Meddig lehet még javulni?
– Szerintem sokáig.
– Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna. Ezek után elvárhatjuk öntől, hogy a sevillai világbajnokságról is csak aranyakkal térjen haza?
– Ezt azért ne… Természetesen ezen leszek, de ha valaki megelőz, az előtt fejet kell hajtanom. Ha netán úgy szenvedek vereséget, hogy közben mindent kiadok magamból, akkor nem fogok keseregni.
– Pedig úgy hírlik, semmit sem utál jobban, mint kikapni.
– Jók az informátorai… De nehogy félreértsenek, nem vagyok egy hisztis fajta, ha valamiben alulmaradok, azon nyomban próbálom az okát keresni. Amondó vagyok, ez a helyes szemlélet.
– Sohasem érezte azt, hogy elege van az egészből, hogy a fenébe a kajakkal?
– Régebben, nem tagadom, éreztem. Ilyenkor feltettem magamnak a kérdést, miért csinálom. Persze, most már tudom, miért…
– És meddig még?
– Nem tervezek hosszú távra, most a vébé a legfontosabb. Utána meg az, hogy megnyerjem a hazai válogatót.
– El tudja képzelni, hogy a 2008-as olimpián is hajóba ül majd?
– Azt egyelőre nem. Ellenben Athénban mindenféleképpen szeretnék ott lenni. Már csak a legfelső polc miatt is…
– Később, ha szögre akasztotta a lapátot, dolgozna edzőként?
– Dolgoznék, ám kizárólag gyerekekkel. Felnőttekkel nem, velük csomó gond van.
– Csak azt ne mondja, hogy Fábiánnénak meggyűlik a baja önökkel.
– Velünk szerencséje van, mi rendes, aranyos kislányok vagyunk…