A büki konyhától az Üllői útig

Ajánlólevélnek nem rossz: négy brazil klub alkalmazta idáig, a Londrina FC, a Vittoria FC, valamint a kétségkívül jó nevű Corinthians és Sao Paulo. Aztán egy hosszú repülőút, és a lista tovább bővült három, illetve most már négy egylettel: MTK, Bük, Haladás, Ferencváros. A mindössze 20 éves Leandro de Almeida – a barátoknak és a szurkolóknak csak Leo – immáron három esztendeje futballozik Magyarországon.
– Hogy is kezdődött? Mármint az itteni pályafutása.
– Röviden annyi történt, hogy a menedzserem felkereste az MTK vezetőit, és megkérdezte tőlük, nincs-e szükségük két tehetséges brazilra. Mivel a válasz igen volt, így Rodolfo előtt és előttem ott volt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk, tényleg tehetségesek vagyunk. Emlékszem, egy szombati napon érkeztünk, s az Egervári Sándor vezette csapat akkorra már elhódította a bajnoki címet. Szerdán léptünk pályára, a Détári Lajossal felálló BVSC-t úgy vertük meg kettő– egyre, hogy egy gólt én lőttem, egyet pedig Rodolfo.
– Mi lett a varázslatos nevű honfitársával?
– Nem sokkal később hazament, mert hiányzott neki a családja.
– Ön viszont maradt, amit talán meg is bánt a következő szezon nyitómeccsén…
– Akkor már a holland Henk ten Cate irányította az MTK-t, aki a nyáron többször is kijelentette, hogy szüksége van rám. Ennek megfelelően a Ferencváros elleni Üllői úti rangadón a kezdők között találtam magam. A találkozó előtt az edzőmmel megbeszéltük, Illés Bélával együtt nekem nem kell védekeznem. Jobban mondva kell, de elsősorban a támadások szervezése a feladatom.

Örökre hálás a Haladásnak

– Aztán a huszonhetedik percben egy cserét jegyezhettünk fel…
– Igen, Henk ten Cate lehívott a pályáról. Kérdeztem miért, mire azt felelte, azért, mert nem védekeztem. Nem értettem a trénert, hiszen amit kért tőlem, azt, úgy hiszem, maradéktalanul teljesítettem. Nagyobb baj, hogy a szakvezető ezt követően leírt engem, hiába edzettem az első csapattal, csak a tartalékegyüttesben játszhattam. És tudja, mi volt még durvább? Az, hogy gyakorlatilag az összes mérkőzésen eredményes voltam, nemegyszer két gólt szereztem, mégsem kaptam újabb esélyt.
– Ahogy a szavaiból kiveszem, nem a holland szakember lenne az első, akit meghívna a riói karneválra.
– Rá valóban haragszom, de a többiekre nem. Az elöljáróktól kezdve a szakmai stáb többi tagja, illetve a játékosok is mindvégig éreztették velem, szerintük helyem lenne a csapatban.
– Miért nem ment haza?
– Mert úgy voltam vele, a sors később visszaadja mindazt, amit most elvesz tőlem. Egyébként kétezer telén majdnem elhagytam az MTK-t, hívott a DVSC, tárgyaltam a Dunaferr-rel, ám az MTK nem járult hozzá a klubcseréhez. Így a következő fél évben ugyanaz várt rám: edzés a nagyokkal, játék a tarcsiban…
– Mígnem a nyáron elengedték a Hungária körútról.
– Elárulom, egy brazil barátomnak, Reginaldo de Oliveirának köszönhetem, hogy még most is itt vagyok. Azon a nyáron, két éve, majdnem hazaköltöztem, de ő azzal biztatott, ne adjam fel, ha nem is egy neves együttesben, de egy kiscsapatban bizonyítsam be, hogy igenis tudok futballozni. És ha ott sikerrel járok, jöhet a komolyabb kihívás. Tulajdonképpen így kerültem Bükre.
– Az MTK után furcsa lehetett egy kis település gárdáját erősíteni.
– Nem furcsa, hanem nehéz volt. Egyedül éltem, nem hazudok, egy konyhában aludtam. De tudtam, eljön még az én időm, csak ki kell harcolnom, hogy Fortuna kegyes legyen hozzám. Brazíliában szinte mindenki a semmiből kezdi, hogy csak egy példát mondjak, Rivaldo is a nyomornegyedből küzdötte fel magát a csúcsra.
– Amikor egy hideg őszi estén a konyhában üldögélt, nem gondolt arra, hogy felszálljon az első, Brazíliába tartó gépre?
– Nem, nem és nem. Elvégre tisztában voltam vele, ha hazamegyek, sosem lesz belőlem komoly futballista.
– Amikor kettőezeregy tavaszán megállapodott a Haladás vezetőivel, egyfajta elégtételt érzett?
– Elégtételt akkor éreztem, amikor az idén tavasszal az MTK elleni bajnoki után odajött hozzám a kék-fehérek mestere, Popovics Sándor, és közölte, hiányzom a csapatból. Meg is kérném, írja le, hogy nagyon hálás vagyok a szombathelyieknek, különösen Nagy Mihály pályaedzőnek, hiszen ők szavaztak bizalmat nekem. El nem tudja képzelni, milyen fontos volt ez a számomra.
– Gyanítom, az is sokat számított, hogy akár egy szambaiskolát is nyithattak volna Vas megyében, annyi honfitársával együtt rúghatta a labdát.
– Való igaz, volt, amikor hat brazil is a kerethez tartozott. Szinte egy családot alkottunk, együtt mentünk mindenhova. Közben megtanítottuk a magyar társakat néhány "hasznos” kifejezésre. Halmosi Péter volt a legjobb tanítványunk, a múltkoriban mesélte is, hogy amikor Cottbusnál járt próbajátékon, a szintén ott tréningező braziloknak leesett az álluk, midőn meghallották, miket mond portugálul…
– A Haladásban Nélio is a csapattársa volt.
– Na ez a másik, amiért örökre a vasiak lekötelezettje maradok. Gyerekkori bálványommal játszhattam együtt. Ha tudná, odahaza mekkora sztárként kezelték! De nem is csoda, hiszen szerepelt a válogatottban, a Flamengóban pedig tucatszámra rugdosta a gólokat. Némi túlzással: Néliónak köszönhető, hogy a magyar futballal foglalkoztak Brazíliában az elmúlt években. Egy tévétársaság csak miatta repült Magyarországra, hogy aztán egy négyrészes sorozatot mutasson be otthon róla. Úgy hallottam, tízmillióan nézték a filmeket.
– Mondok egy másik nevet: Túlio.
– Csak azt ne várja, hogy én is beálljak az őt kritizálók sorába. Túlio az a típusú csatár, aki a tizenhatoson belül életveszélyes, de kell tíz ember, aki kiszolgálja. Az az edző, aki azt követeli tőle, hogy védekezzen, gyakorlatilag a lehetetlennel próbálkozik. Olyan ő, mint Romário, született góllövő, nem hiába lett háromszor is gólkirály Brazíliában.

Ma is kísérti a kupadöntő

– Korábban hitte volna, hogy Nélióval és Túlióval egy csapatban, illetve egy bajnokságban futballozhat?
– Álmodoztam róla, nem tagadom.
– És miről álmodozik még?
– A brazilok azzal kelnek és fekszenek, hogy egyszer magukra vehetik a válogatott szerelését…
– Ami azt illeti, most meglehetősen nehezen tudná beverekedni magát a nemzeti csapatba…
– Ne is folytassa, arra nincs esélyem, hogy pályára lépjek a brazil válogatottban.
– Arra viszont van, hogy a magyar nemzeti együttesnek tagja legyen.
– Három éve élek itt, kötődöm Magyarországhoz, vagyis ha a sors úgy hozza, örömmel állok a szövetségi kapitány rendelkezésére. Ha sikerül mindent elintézni, akár egy éven belül is magyar válogatott lehetek.
– Ehhez nem ártana egy remek szezont produkálnia a Fradiban.
– Elhiheti, ezen dolgozom, ezért edzek nap mint nap. Bajnok akarok lenni, az UEFA-kupában is jó lenne legalább a legjobb tizenhat közé kerülni. Elegem volt a kiesésből meg a fiaskókból.
– Ha már szóba hozta. Mi fájt jobban: a búcsú az élvonaltól vagy a kupadöntőben elszenvedett vereség?
– Kudarc és kudarc között nincs különbség. Megtettem már néhányszor, de ezúton is szeretnék bocsánatot kérni a szombathelyiektől a kupafinálé utolsó percében elkövetett hibámért. Ha tizennyolc másodperccel a vége előtt nem kezdek el cselezgetni a saját kapunk előtt…
– Bizonyára a brazil vére okozta a vesztét…
– Roberto Carlos ugyanúgy brazil, mint én, de hasonló szituációban ő kirúgja a labdát a lelátóra. Ezért világbajnok, ezért játszik a világ legjobb klubcsapatában.
– Maradjunk a mi szintünknél: ha jól tudom, szinte a teljes élvonal megkereste. Miért a ferencvárosiakkal jutott egyezségre?
– Nagyon egyszerű: mert Magyarország legjobb és legnépszerűbb együttese hívott. Mellesleg, amikor júniusban hazamentem meglátogatni a szüleimet, a klub korábbi játékosával, Alex M. Arrudával utaztam együtt, és ő szinte belém sulykolta, hogy vétek lenne elszalasztani ezt a lehetőséget. Megmondom őszintén, eddig kizárólag kedvező élményekkel gazdagodtam, a fiúk egyből befogadtak. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást, senki nem féltékeny a másikra. Igazi baráti társaság ez.
– A Szombathelyen "megnyitott” nyelviskola is beindult?
– Arruda már elkezdte az oktatást, én csak befejezem…
– A szülei, az otthoni barátai nem hiányoznak?
– Barátaim itt is vannak. A család hiányzik, de gyakran beszélek a szeretteimmel, s ők tudják, jó helyen vagyok. Egyébként a szüleim egyszer meglátogattak, nagyon tetszett nekik ez az ország, ráadásul életükben először havat is láttak…
– Hogy boldogul a budapesti káosszal?
– Ez káosz?! Kíváncsi vagyok, hogyan jellemezné a tizennyolcmilliós Sao Paulót… Egyébként ismerem jól a magyar fővárost, bárhová odatalálok.
– Nem úgy, mint az egyik honfitársa, Alex, aki állítólag azért nem látogatta a kispesti edzéseket, mert fogalma sem volt, melyik busszal kell megközelíteni a Bozsik-stadiont…
– Mondom, én mindenhova odaérek, mi több, mindig időben.
– Van kedvenc magyar étele?
– Hogyne lenne, a gulyás és a pörkölt.
– Kedvenc itala?
– Az ásványvíz. Néha-néha azért lecsúszik egy pohár sör is.
– És mit szól a pálinkánkhoz?
– Hú, az nagyon kemény…
– Kedvenc trükkje?
– Kombinálom: előbb egy esernyőcsel, majd egy kötény. Nevet nem említenék, de valakin már kipróbáltam Magyarországon is…
– Fradizzunk még egy kicsit: miért pont egy plusz hároméves szerződést írt alá?
– Mert szerintem az első szezon a legfontosabb, ha az jól sikerül, akkor beszélhetünk a jövőről. Gyorsan hozzáteszem: természetesen szeretném a Ferencvárosban kitölteni ezt a négy esztendőt.

Nem kedvelik az argentinokat

– És ha befut egy külföldi ajánlat?
– Erről még korai lenne beszélni. A karrierem szép lassan alakul, egyik lépcsőfok jön a másik után. MTK-tartalék, Bük, Haladás és a Fradi. A Ferencváros nagy kihívás, ha majd itt is elérem a maximumot, akkor jöhet az újabb lépés. Most megint a nulláról indulok, a szombathelyi múltam már mit sem ér az FTC-nél.
– Mit játszik szívesebben: balbekket vagy bal oldali középpályást?
– Hogy mit játszom, azt nem nekem kell megmondanom, hanem Garami Józsefnek.
– Az ön számára a legkedvesebb téma a végére maradt. Ha jól sejtem, a brazilok összes világbajnoki meccsét végigizgulta.
– Naná! Ráadásul a csoporttalálkozókat odahaza néztem, te jó ég, mi volt ott…
– Biztos volt Ronaldóék elsőségében?
– Miután Argentína kiesett, igen. Ez nagy lökést adott nekünk…
– Nocsak, nem kedveli Batistutáékat?
– Mifelénk kétféle emberre mondják azt, hogy bolond: aki szereti az argentinokat, illetve aki nem szereti a labdarúgást. Úgy, hogy én teljesen normális vagyok…