Tanulj, fiam, labdarúgó lehetsz

Ha Ázsia, akkor Bicskei Bertalan.
A mesteredző tíz esztendeje edzősködött Dél-Koreában (olyannyira jó tanácsokkal látta el a Daewoo játékosait, hogy a csapat bajnok lett), most pedig – Gálhidi György társaságában – Kínában dolgozik, a Senjang Ginde együttesénél.
– Hogy vannak?
– Köszönjük, rosszul – felelte az egykori szövetségi kapitány.
– Rosszat ettek, netán elkaptak valami furcsa távol-keleti kórt?
– Nem, dehogy. Az a mi bajunk, hogy megint vereséget szenvedtünk. Holott a második helyezett otthonában, a Sangdong ellen sokáig vezettünk egy–nullára, azonban riválisunk megfordította az állást. Bosszantó ez, mert nem ez az első alkalom, hogy jól játszunk, előnyhöz jutunk, és mégis pont nélkül zárjuk a mérkőzést. Olyan nagy gond azért nincs, hiszen így is a tizenegyedik helyen állunk, ami sokkal jobb a tavalyi, utolsó helyezésnél. Akkor, ugyebár, a bajnoki átszervezésének hála maradt benn a csapat.
– A kínai fociról később még ejtünk szót, de most beszéljünk a vasárnap véget ért világbajnokságról és a dél-koreai csodáról. Egyáltalán: csoda volt ez?
– Ha azt vesszük, hogy huszonöt esztendőt dolgoztak ezért a sikerért, akkor nem. Fogalmazhatunk úgy is: beérett a munka gyümölcse. Kezdjük azzal a történetet, hogy negyed évszázada Dettmar Cramer személyében egy német tréner érkezett Dél-Koreába, ő volt az, aki lerakta ott a futball alapjait. Mindent megszervezett, a gyerekképzéstől kezdve az iskolai focin keresztül a felnőttbajnokságig. A lényeg az, hogy a srácokkal tíz éves koruk óta foglalkoznak a sulikban. És nem akármilyen sulikban ám! Úgy higgye el, minden egyes iskolának saját csapata van, mi több, a tulajdonát képezi egy füves, rosszabb esetben egy földes pálya. Amikor a Daewoonak még nem volt saját edzőpályája, nemegyszer valamelyik iskola létesítményében gyakoroltunk.
– Gyanítom, több száz ámuló kiskölyök szeme láttára.
– Néztek minket is, de inkább én lestem őket. Szokásom volt, hogy kilátogattam a fiatalok foglalkozásaira, és mit tagadjam, néha nagyokat csodálkoztam. A viszonylag képzett edzők délelőtt és délután két-két órán át izzasztották a fiatalokat. Egyfelől roppant alapos technikai képzést kaptak, ennek is tulajdonítható, hogy a koreai futballisták többsége mindkét lábával remekül bánik a labdával. Volt olyan edzés, hogy mást nem csináltak, csak a kapáslövéseket gyakorolták: jobbal, ballal, szemből, oldalról, laposan, magasan, félmagasan, és ez így ment százhúsz percen keresztül…
– Lőni tudnak, ez a világbajnokságon is kiderült. De futni is…
– Ha a technikai képzésre azt mondtam, alapos, hirtelenjében nem is tudom, milyen jelzővel illesem a fizikait. Talán maradjunk a borzasztó keménynél. Meglátásom szerint ez nem biztos, hogy jó, sőt a véleményemet az is alátámasztja, hogy sok koreai szülő éppen a kínzó tréningek miatt tiltja el csemetéjét a focitól. Na azért maradnak így is elegen, az utánpótláskorú labdarúgók száma több százezerre tehető.
– Hogyan alakul sorsuk a "ballagás” után?
– Aki élvonalbeli futballista akar lenni, az megy egyetemre vagy főiskolára. Dél-Koreában tudniillik csak az lehet profi játékos, akinek egy diploma is lapul a zsebében.
– Vagyis jár a "jó tanuló, jó sportoló” kitüntetés az első osztály minden tagjának…
– No egy kivétel akadt, pont a Daewoohoz került egy csodacsatár, aki, mondjuk így, fejben nem volt annyira jó, de tehetsége miatt elnézték neki, hogy nem vették fel egyik felsőoktatási intézménybe sem.
– A vébén látott koreai válogatottból csupán ketten keresik kenyerüket Európában. Ez minek tulajdonítható?
– Annak, hogy a beilleszkedés nem tartozik az erősségeik közé. Ne feledjük, ezek a játékosok más, egy európai ember számára gyakorlatilag ismeretlen kultúrában nőnek fel, mások a szokásaik, más a mentalitásuk. Említettem, ugye, azt a nagy tehetséget, nos, őt elvitte az egyik második ligás német gárda, és hiába lett volna a helye valamelyik neves élklubban, egyszerűen képtelen volt megszokni az ottani légkört, így hamarosan repült is haza.
– Jó néhányan azt hangoztatják, ha nem Dél-Korea a világbajnokság egyik házigazdája, esélye sem lett volna arra, hogy elődöntőt játszhasson. Egyetért a kritikusokkal?
– A bírók kicsit segítették őket, ez tény, miként az is, hogy egyszer-egyszer Fortuna is csapattagnak számított. Ugyanakkor én azt mondom, a világbajnokságon tapasztalt bírói működés semmit sem von le a történelmi siker érdeméből. Amit Guus Hiddink és válogatottja csinált, az fantasztikus. Apropó, Hiddink. Bizton állíthatom, ha ő nincs, nem jutnak idáig An Dzsung Hvanék. Koreának korábban sem volt gyenge csapata, de a kapitányok nem tudták kihozni belőle a maximumot. Hiányzott egy olyan edző, aki a valóban elismerésre méltó állóképességre, és a példás fegyelemre alapoz. Másképpen: Hiddink hiányzott.
– Kínából hogy látja, örülnek a negyedik helynek, vagy csalódottak a talán sosem visszatérő lehetőség miatt?
– Szó sincs arról, hogy keseregnének. Roppant mód örülnek, és nagyon büszkék. Irigylem is őket…
– Ugorjunk most egyet, nézzük a japánokat. Hasonló szépeket mond róluk is?
– A torna előtt úgy éreztem, a Dél-Korea, Kína, Japán hármasból utóbbi a legjobb. Hogy Inamotóék csoportelsők lettek, az mindenféleképpen bravúros, kár, hogy a törököktől kikaptak. Azt vettem észre, ők nem annyira a fizikai képességekre alapoznak, hanem igyekeznek okosan, taktikusan és persze időnként szépen játszani. Néha ez öszsze is jött nekik.
– Hibákra felfigyelt?
– Alacsony termetük miatt fejjátékuk nem nevezhető veszélyesnek, ráadásul szerencséjük sem volt.
– A kínaiak viszont aligha okolhatják Fortunát…
– Három vereség, nulla–kilences gólkülönbség – ez nem éppen kedvező mérleg. És mégis: az emberek sikerként élik meg a világbajnoki szereplést, talán azért, mert először lehettek részesei eme nagy ünnepnek.
– Na, persze, mertek volna egy rossz szót szólni, miután a hatalmon lévő párt megtiltotta a népnek, hogy kritizálja az együttest…
– Á, ezt nem kell komolyan venni. Tanúsíthatom, bárki bármit mondhatott, még rosszakat is, nem lett belőle baja…
– Komolyra fordítva a szót: Bora Milutinovics, a válogatott eddigi mestere nyilatkozta, hogy Kína tíz éven belül felzárkózhat a világ élvonalához. Jól beszélt?
– Bizony jól. Kína most még el van maradva Koreától, meglehet azért, mert huszonöt éve Cramer gépe nem Pekingben, hanem Szöulban landolt… Azért Kínában is megindult a fejlődés a futballban, az iskolákban már foglalkoznak a gyerekekkel, a klubcsapatok is egyre erősebbek, ráadásul hatalmas pénzt ölnek a labdarúgásba. Szerintük az a járható út, ha külföldi szakembereket szerződtetnek, ennek megfelelően francia, kameruni, német, orosz és jugoszláv kollégáim vannak.
– Ismerve az ottani mentalitást, a futballisták lelkesedésére nem panaszkodhatnak.
– Szorgosak, mint a hangyák. Képzelje, a Senjang elnöke magáénak tudhat egy hatalmas gyárat, és annyira szereti az alkalmazottait, hogy építtetett nekik egy villanyfényes focipályát. Amikor átadta az arénát, közölte a dolgozókkal, aki kitűnik közülük, az jöhet hozzánk, a nagy csapatba. Talán mondanom sem kell, azóta olyan lelkesen kergetik a labdát, hogy az sokak számára példaértékű lehetne.
– Vagyis bővül a keret?
– Pontosítok: lelkesek, de nem tehetségesek…
– A záró ceremónia utáni értékelések egyöntetűen amondóak, csakis kedvező hatással volt a világbajnokság a térség futballjára.
– Szakértők írták ezeket, úgyhogy ne kételkedjünk bennük. Lám, Kína máris jelezte, szívesen otthont adna a tizenkét esztendő múlva esedékes vébének. Én személy szerint azt várom, hogy a sportág népszerűsége, ha lehet, még tovább nő a jövőben, csakúgy mint az igazolt focisák száma.
– Végezetül árulja el, fogadna-e arra, hogy még ebben az évszázadban ünnepelhetünk ázsiai világbajnokot?
– Ha évtizedet mondott volna, akkor egyértelműen nem a válaszom. Így viszont más a helyzet, sőt mi több, kevéske pénzt már arra is feltennék, hogy harminc éven belül távol-keleti uralkodója lesz a labdarúgásnak.