Az istenből ember lett

Sajnáltuk Oliver Kahnt. Ott ült a kapufánál, a kesztyűit már régen a hálóba vágta, az üdítős flaskája már bőven földkörüli pályára állt, ő pedig csak ült, maga elé meredve. Majd felállt, és Thomas Linkével együtt megtette élete talán leghosszabb húsz méterét. Odament az őt percek óta "Olli, Olli” kiáltásokkal éltető szurkolókhoz, és megköszönte nekik a buzdítást. Az istenből akkor már régen ember lett. Túljutott a legyőzhetetlenségi mítoszon, nem tudta megnyerni a világbajnokságot Németországnak, akkor már tudta mindenki, hogy ő is képes hibázni. És mégis, ezzel az egyetlen, 630 perc alatt elkövetett hibával nőtt igazán nagyra a szemünkben.
A 67. percben szállt le közénk, földi halandók közé. Rivaldo tizenhat méterről lőtt, a picit szögből érkező labda a kapu közepébe tartott. Kahn csak ezen a világbajnokságon tucatszámra hárított ilyet magabiztosan, előredőlve. Karrierje során pedig alighanem már millió fölött jár. Most is jött a szokásos mozdulatsor, a tenyér szétnyílt, a labda érkezett, Kahn dőlt és… Itt most annak kellene következnie, hogy "és a német kapus máris indította az ellenakciót”, de a forgatókönyv módosult. A labda kicsúszott a kezéből, pontosan Ronaldo elé. A brazil gólgyáros pedig köszönte szépen, és a hálóba helyezett. Kahn még elindult a labdáért, de tudta ő is, minden hiába.
Egy mítosz szertefoszlott. Az Oliver Kahnt ezen a világbajnokságon lépten nyomon körülvevő verhetetlenség mítosza. Lőhettek neki a szaúdiak, a kameruniak, a paraguayiak, az amerikaiak – szegény Donovan alighanem bárki mást mattolt volna azon a meccsen – és a dél-koreaiak, ő állta a rohamokat. Az írek ellen egyszer kapitulált, a sérülések miatti hosszabbításban, de az akkor belefért. Ez a hiba most Kahnland végzetét okozta.
Mert ezen a tornán Deutschlandból Kahnland lett. Németországból Kahnország. Nem a mi találmányunk ez a szó, hanem a német kollégáké. Ugyanakkor tökéletesen fedi a valóságot. Valahogyan minden német játékos úgy volt vele, hogy csak rúgjunk egy gólt, a többit majd Olli elrendezi. És a döntőig el is rendezte. Már Lev Jasin-díjasként, a torna elismerten legjobb kapusaként állt oda a gólvonalra Jokohamában, 67 percen keresztül úgy védett, ahogyan szokott – Kléberson lövésénél azért a szerencse sem hagyta magára –, majd jött az a megmagyarázhatatlan mozdulat…
"Nem esem abba a hibába, hogy egy rontás, egy gól miatt az egész világbajnokságot pocséknak minősítsem. Ez vicces lenne. A kézsérülésem nem lehet mentség a hibára, ezen nincs mit magyarázni. A kezem csak néhány hétig fog fájni, az a nagy hiba sokkal tovább. Nem tudom, mit hoz a jövő, csak annyi biztos, hogy most elmegyek szabadságra, és megpróbálok futballmentes napokat élni” – nyilatkozta a döntő után a Bayern München kapusa.
Valami óhatatlanul az ember eszébe jutott a finálé során. Kahn és a döntőn bíráskodó Pierluigi Collina harmadszor futott egymásba roppant fontos mérkőzésen, és harmadszor is a kapus, illetve csapata húzta a rövidebbet. 1999-ben volt az első nagy találkozás, akkor a Bayern München a Manchester Uniteddel küzdött a Bajnokok Ligája döntőjében, és a 90. percig őrizte az egygólos előnyét. Akkor azonban jött a Solskjaer, Sheringham kettős, és máris az MU ünnepelhetett. Collina az elsők között próbálta megvigasztalni a magába roskadó Kahnt.
A második randevúra 2001 szeptemberében, a müncheni Olimpiai stadionban került sor, ahol Németország Angliát fogadta világbajnoki selejtezőn. A "háromoroszlános” tizenegy alapos bosszút állt az egy évvel korábban, a Wembley búcsúmeccsén elszenvedett 1–0-s vereségért, és 5–1-re elpáholta a Nationalelfet. Collina akkor is az elsők között próbálta megvigasztalni a magába roskadó Kahnt.
És a harmadik összecsapás is hasonló jelenetsorral zárult. Röviddel azután, hogy megkaparintotta a labdát, Collina a német tizenhatos felé vette az irányt, és megpróbált lelket önteni a szemmel láthatóan valahol máshol járó kapusba. Nem tudjuk, hogy sikerrel járt-e, mindenesetre tény: ez a gesztus is erősítette bennünk azt az érzést, hogy itt a szó nemes értelmében vett sportemberek adtak egymásnak randevút.
De az estének nem volt vége. Miközben a német válogatott mezőnyjátékosai, majd Rudi Völler csapatfőnök odament az otthonról érkezett drukkerekhez és megtapsolta őket, Kahn sorra kezet rázott a diadalittas brazilokkal. Összeölelkezett Roberto Carlosszal, gratulált Ronaldónak, pacsizott egyet Cafúval, miközben feltehetően arra gondolt: "Öreg, szívesen lennék a helyedben, és átvenném azt a Világkupát.” Nem vehette át, csak az ezüstérmet. Azt pedig már nem várta meg, hogy Cafú felemelje a serleget. Az már túl sok lett volna neki…
Ha kupát nem is, elismerést azért ő is kapott, méghozzá Luiz Felipe Scolaritól, a brazil válogatott szövetségi kapitányától. Kahn gratulált az edzőnek, mire ő válaszul csak annyit mondott: "You are the best!” "Te vagy a legjobb!” A televíziós kameráknak köszönhetően láthattuk, hogy Scolari nem csupán udvariasságból, megszokásból mondta ezeket a szavakat, hanem teljes meggyőződéssel.
Oliver Kahnnak valóban nem volt párja ezen a tornán. A Kicker Sportmagazin néhány héttel ezelőtt egy kérdést tett fel: "vajon egy ember meg tudja nyerni a világbajnokságot?” A választ ma már tudjuk: nem.
De nagyon közel járt hozzá, mindössze egy lépésre lett volna még szükség.