A belváros még lelkes

Fiftivan-szan nevet. Ez nem meglepetés, mert Fiftivan-szan mindig nevet, és hajlongva megköszön valamit. Jobb oldalt felül hiányzik egy foga, koromfekete haja időnként a szemébe lóg, de mindig sietve rendezi a rakoncátlan fürtöt.Ha mereven ragaszkodnánk a helyes írásmódhoz, akkor a nevét nem így kellene írni, csupán így ejtjük, ráadásul nem is így hívják, ez csak a fordítás, ugyanakkor ő mutatkozott be így lassan egy hónapja. Fiftivan, mutogatott magára, és még azt is el tudta mesélni, hogy az apja ötvenegy éves volt, amikor ő megszületett, és ezért a neve Ötvenegy, természetesen japánul, de azt meg magyarázhatta volna élete végéig, sohasem jöttünk volna rá.Szóval Fiftivan-szan, azaz Ötvenegy úr mindig nevet. Övé a környék legszakadtabb kis étterme, még csak neve sincs. Négy kis kopott asztal, a pultnál elférnek talán nyolcan is, konyha nincs, Fiftivan-szan a sarokban, a szemünk láttára főz kitűnő leveseket, süt remek fűszeres csirkeszárnyat, ám a fő attrakció nem ez. Kérésre izzó faszénnel teli kőtálat tesz az asztal közepére, majd mindenféle pácolt húsokat tesz egy tányérra, a vendég pedig a pálcikákkal ügyesen – ez nem feltétlenül ránk vonatkozik – forgatva sütögeti és falatozza azokat, amíg a lecseppenő olajtól sisteregve felszökő füst ki nem űzi az utcára.Fiftivan-szan roppant büszke, hogy Attila-szan és László-szan barátja lehet. Már tökéletesen ejti a neveket, mi több, azt is ki tudja mondani, hogy egeszsegedre, majd mindig felnevet, talán örömében, hogy nem tört bele a nyelve. Hihetetlenül szerény ember, alig lehet rávenni egy közös fényképre, a felesége pedig, amikor meglátja a rászegeződő kamerát, előbb az arcát takarja el kacagva, majd a biztonság kedvéért el is bújik az ütött-kopott pult mögé. Az egészben az a legszebb, hogy egyiküket sem érdekli, mit keresnek itt a világ túlfeléről érkezett magyarok. Csak dicsekednek velünk: ha este munka után beugrunk néhány percre, a többi vendégnek mutogat minket, annyit értünk, hongri, és amikor észreveszi, hogy figyeljük, nevetve integet, és kiabálja: my friends! Mondjuk, hogy ő is barát, mármint a mi barátunk, mire többször földig hajol, és csak azt hajtogatja japánul, hogy köszönöm, köszönöm.Japánban alighanem ő imádja a legjobban a magyar futballt. Nakatáék nem túlzottan érdekelték, a hűtőszekrényre állított televízió mindig be van kapcsolva esténként, de a meccseket csak a vendégei nézték, ő rajtuk is csupán kacagott. Amióta pedig a japán válogatott kiesett, az országban mintha megszűnt volna a világbajnokság. Az emberek a sütni való húsdarabokra összpontosítanak, legfeljebb baseballt néznek, azt is csak félszemmel, és amikor a világbajnokságról szóló műsor kezdődik, szólnak Fiftivan-szannak vagy a feleségének, hogy kapcsoljon másik adóra.Ne tévesszen meg senkit, hogy vasárnap a jokohamai lelátón a japán nézők lesznek többségben. A meccsjegy ugyan már régóta a zsebükben lapul, de ők valójában már visszazökkentek életük régi kerékvágásába.Tokió belvárosában az őgyelgő, brazil és német mezbe öltözött turisták jelzik, hogy valami szokatlan mégis zajlik az országban, és péntek délután óta Jokohama szívében is sejteni lehet, hogy a város jelentős eseménynek ad otthont. Újra állnak a világbajnoki csecsebecséket árusító pavilonok, a sétálóutcákon hol harsog, hol csendesebben szól a vb himnuszának valamelyik feldolgozása, és az üzletek egyik-másik brazil vagy német sztár poszterével igyekeznek becsalogatni mindenkit, aki arra téved. A mezeket, melegítőket kínáló sportboltokat és a filléres mütyürökkel üzletelő sátrakat azonban a japánok többsége messze elkerüli, legfeljebb csupán egy közömbös pillantásra méltatja azokat. Már a metróra is fel lehet szállni úgy, hogy a nyakunkban lógó akkreditációs kártyát nem vizslatja leplezve vagy leplezetlenül tucatnyi szempár, vajon honnan szalajtották ezeket a csudabogarakat, és a boltokban is rezignáltan, bár továbbra is roppant kedvesen szolgálják ki az idegent.Hiába, tényleg minden csoda három napig tart, itt legfeljebb ez néhány hétre bővült. Ez is nagy szó, hiszen majdnem egy hónapon keresztül nagyon nehéz magas hőfokon lángolni, minden egyes nap újra és újra rácsodálkozni ugyanarra, folyamatosan ünneppé varázsolni az egyszerű hétköznapokat. Ráadásul a félistenként tisztelt japán sztárok már kiestek, ez a varázslat is semmivé foszlott. Egy-egy hír még megjelenik róluk, olykor és tényleg nagy ritkán még a televízióban is felbukkannak, de csak néhány percre, hogy átadják a helyüket valamelyik popsztárnak vagy a helyi baseball egy számunkra tökéletesen ismeretlen csillagának.Egyedül a vendégszereteten nem fogott a fásultság, és bizony, van is kiket szeretni Jokohamában. Szombaton ellepték a külföldiek a belvárost, a szállodákban csak fárasztó utánjárással és szerencsével lehet helyet kapni, annyi szurkoló és tudósító zúdult ide a döntőre. Nekik töltötték fel áruval a polcokat. Eddig például alig lehetett német mezeket, melegítőket és pólókat felfedezni a kínálatban, ám most, hogy az egyenes kieséses szakaszban Dél-Koreában játszó Nationalelf visszatért a döntőre, mérhetetlen mennyiségben vásárolható mindegyik, és sokan is nyúlnak a zsebükbe miattuk. Bár a brazilok ezen a téren összehasonlíthatatlanul népszerűbbek. A minőség megbízható, szinte elképzelhetetlen, hogy egy márkát hamisítsanak, az itt főben járó bűn. Ám az előfordul, hogy egy mutatós márkajelzés nélküli dzsekin a brazil címer fölött mindössze három csillag virít, ez a – ma még? – négyszeres világbajnok esetében kínos feledékenység, az áru hiába kiváló, alig veszik.De ha valaki kicsit eltéved, vagy akár három-négy megállónyira lakik Jokohama centrumától, már észre sem veszi, hogy vasárnap itt lesz a döntő. Nyoma sincs a plakátoknak, nem látni a sztárok posztereit, nincsenek világbajnoksággal kapcsolatos ereklyék, sehol egy zászló. Azaz dehogy nincs! Fiftivan-szannál kettő is lóg, büszkén mutogatja mindenkinek, majd tapsol kettőt, és elkiáltja magát: magyarok! És természetesen nevet.A kis zászló és a kis stilizált mez a 2008-as Európa-bajnokság magyar pályázatát népszerűsíti. Japánnak és különösen Fiftivan-szannak vélhetően nem sok befolyása lesz az események alakulására, de váltig állítja, habár nemigen tudja, mi is az valójában, számára fontos az az Európa-bajnokság. Ökölbe szorított kezével jelzi, ő mellettünk áll, velünk van, nekünk szurkol, hiszen a barátai vagyunk. Aztán újra tapsol kettőt, és nevetve rikkantja az értetlenül bámuló törzsvendégek felé: magyarok!Nem kis dolgok ezek itt, Jokohamában…