Egy háborgó közellenség

Még csak néhány hete, hogy befejeződött a női asztaliteniszezők csapatbajnoksága – amelyet egyébként nagy fölénnyel nyert meg a Statisztika –, de a sportág berkein belül már a jövő évi döntőről beszélnek. Persze nem véletlenül: a Postás-Matáv SE jelentősen megerősödik és ezáltal komoly vetélytársa lehet az idehaza évtizedek óta egyeduralkodónak számító Marczibányi téri gárdának. A román légiós Otilia Badescu mellé nemrégiben leszerződtették a német Nemes Olgát, még az év elején a Statisztikától a Postáshoz került a válogatott Éllő Vivien, a bajnokság végeztével pedig a világranglistán az 58. helyen álló, s ezzel Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina mögött a harmadik számú magyar játékosként jegyzett Lovas Petra is igent mondott Rostás Gábor edző hívó szavára. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a zuglóiaknál van az ugyancsak válogatott kerettag Kertai Rita, akkor minden kockázat nélkül kijelenthető: a 2002–2003-as bajnokság fináléja rendkívül izgalmasnak ígérkezik.
De vajon mi motiválta a Postás-Matáv SE szakvezetését, hogy egy olyan, magyar szinten sztárcsapatot hozzon össze, amely a nemzetközi kupasorozatokban is komoly szerepet játszhat: a szakmai kihívás, vagy a becsvágy?
– Ha azt kérdezi, hogy ha legyőzzük a Statisztikát azzal sportágtörténelmet írhatunk, akkor egyértelműen azt mondom, nem ez volt a célom, amikor megpróbáltam megvalósítani az elképzeléseimet – kezdte Rostás Gábor, a zuglóiak szakvezetője. – Sokkal inkább a sportágban tapasztalható egyirányú utcát akarom megnyitni a másik irány számára és be szeretném bizonyítani: a magyar női asztaliteniszben nem csak a Statisztikánál és nem csak a Marczibányi téren lehet komoly szakmai munkát végezni. Úgy gondolom, hogy ez csakis hasznára válhat a sportágnak.
– Azért ismerje el, csábító, ha azt írják majd az újságok, hogy harmincöt esztendőnyi Statisztika-uralom után Rostás Gábor csapata nyerte a bajnokságot…
– Egy valamit tisztázzunk. Bármenynyire is ezt gondolják mások, nem a saját hiúságomat szeretném legyezgetni azzal, ha esetleg sikerül valami nagyon jó eredményt elérnünk. Sőt, tovább megyek: a Postással nem az az elsődleges célom, hogy legyőzzük a Statisztikát, hanem az, hogy idehaza izgalmasabb, érdekesebb legyen a bajnokság, s emellett nemzetközi szinten is ütőképes csapatunk legyen. Úgy vélem, ezek az elképzelések nem önös érdekeket, sokkal inkább a magyar női asztalitenisz fejlődését szolgálnák, ráadásul az idehaza már évtizedek óta tapasztalható langyos vizet is felkavarná. Nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy ez is ráférne már a sportágra. Arról nem is szólva, hogy támogatóink kivételes lehetőséget kínáltak a működésre, és az ő cégimázsnövelésük is szempont.
– Nem tart attól, hogy egy sztárcsapat összevásárlásával semmit sem old meg? Különösen nem az utánpótlás-nevelés kérdését. Lehet, hogy abból a pénzből, amit most a felnőttcsapatra elkölt, hosszú éveken keresztül ideális feltételeket teremthetne a fiataloknak, akikre viszont egy idény helyett hoszszabb távon lehetne számítani.
– Természetesen a fiatalokkal is foglalkozunk, mert az utánpótlás nevelését én is fontosnak tartom. De ha jobban megnézzük, a jövő építése ránk eddig is jellemző volt.
– Ön mióta is irányítja a Postás női szakosztályát?
– Már kilenc éve, 1993 óta.
– Ne haragudjon, de ennyi idő elegendő a látványos eredményekhez, ehhez képest az őszi idényben szereplő csapatban mindössze egy saját embere lesz, Kertai Rita. Hol van az elmúlt kilenc esztendő munkája?
– Akkor nézzük meg az eredményeket, azt, hogy idén postásos nyerte a serdülők egyéni országos bajnokságát és Top 12-bajnokságát, hogy a szakosztályok közötti pontversenyben mi követjük a Statisztikát. Azt én soha nem mondtam, hogy a Marczibányi téren folyó munka rossz, sőt, szerintem tényleg fantasztikus, amit ott csinálnak. Egyelőre még valóban nem lehet velük versenyezni, de én éppen ezen szeretnék változtatni. Meg aztán azt is látni kell, hogy az utóbbi, közel egy évtizedben nem mindig dolgozhattam úgy, ahogyan akartam, időnként az egyesületen belül ütköztem akadályokba, az anyagi feltételek is sokszor hiányoztak. Így viszont nehéz folyamatos munkát végezni.
– És mi a garancia arra, hogy ezúttal másként lesz?
– Most több erőt érzek magamban, mint akár egy évvel ezelőtt. De meg kell próbálni és küzdeni kell az egyenlőtlen feltételek ellen. Mert amikor az előbb a nehézségekre céloztam, akkor arra is gondoltam, hogy a sportágon belül nem mindig mérik egyenlő feltételekkel a különböző klubokat.
– Mit ért ez alatt?
– A statisztikások sokszor kerülnek előnyös helyzetbe, vagy mondjuk egy postásos játékost bizonyos helyzetekben nem segítenek úgy, mintha ő a Marczibányi téren játszana.
– Ez így túl általánosan hangzik…
– Akkor nézzük a legutóbbi példát. A jövő héten lesz a Pro Tour versenysorozatba tartozó amerikai nyílt nemzetközi bajnokság. A szövetség erre az eseményre anyagi okok miatt senkit sem küld, amivel nincs is semmi gond. Messze van, sokba kerül, érthető. Mi viszont jelentkeztünk, saját pénzen, a válogatott keretbe tartozó játékosokkal elutaznánk a versenyre, ám a szövetség ehhez nem járult hozzá.
– Ha minden költséget önök állnak, akkor mi volt a gond? Egyáltalán miért kell a szövetség engedélye?
– Azért, mert a nevezést az irodának kell elküldenie, anélkül nem indulhatunk. Ez a szabály.
– És miért nem nevezték be önöket?
– Jó kérdés. Arra hivatkoztak, hogy ez a verseny nem szerepelt a válogatott programjában, ezért a szövetségi kapitány a szakmai alelnökkel közösen nemet mondott a kérésre. Ha hozzáteszem, hogy az utazó csapatban a Statisztikától eljött Éllő Vivien és Lovas Petra is benne lett volna, akkor talán nem meglepő, hogy éppen azok döntöttek úgy, hogy nem mehetünk, akik a Marczibányi téren érdekeltek: Ormai László, a szövetség szakmai alelnöke, a Statisztika vezetője, Tarján András szövetségi kapitányt pedig aki ott edzősködik hosszú évek óta, ellenem, ellenünk hangolják, most utoljára is, miután meggyőződése szerint rábólintott erre a versenyre, hozták olyan kellemetlen szituációba, hogy a feje felett átnyúlva vétózták meg az utat.
– Úgy érzi, így álltak bosszút azért, mert elcsábította tőlük a játékosokat?
– Mindenesetre érdekes az összefüggés, nem…? Egyébként pedig csak a tényszerűség kedvéért: én senkit sem csábítottam, az említett két asztaliteniszező magától jelentkezett nálam. Éllő és Lovas is önállóan döntött úgy, eljön a Statisztikától. Bizonyára ennek is megvan az oka, ami nem rám tartozik, de azért egy önvizsgálatot megérne ez a két ügy is. Az viszont már igen, hogy egy rangos külföldi versenyen való szereplés lehetőségétől fosztottak meg bennünket, szerintem teljesen jogtalanul.
– Tiltakoztak a szövetségnél?
– Igen, de a döntést nem változtatták meg. Viszont az elnökség úgy határozott, mostantól pontosabban szabályozza majd ezeket a kérdéseket, hogy hasonló esetre a későbbiekben ne kerülhessen sor. Ez számomra azt jelzi, hogy az elnökség nagyobb része valahol igazat adott nekem. De ez csak egy példa volt azon esetek közül, amikor a nem statisztikás játékosok valamiért hátrányt szenvednek. Még egyszer mondom, fantasztikus dolog amit a Statisztika már eddig is csinált, a huszonöt BEK-győzelem önmagáért beszél, de úgy talán könynyebb egyeduralkodónak lenni idehaza, ha közben a más egyesületekben már folyó, vagy csak éppen kezdődő szakmai munkát nehezítik vagy eleve meggátolják. Mert tudtommal nem csak a Postásnak, hanem több más klubnak is voltak, vagy vannak hasonló sérelmei.
– Meglehetősen élesen fogalmaz…
– Igazából csak a gondolataimat mondom el nyilvánosan. Tudtommal eddig sem kedveltek különösképpen a Marczibányi téren, nem hiszem, hogy ezzel bármit is rontottam volna a helyzetemen. Meg tudja mit? Még mindig jobb, ha valakit közellenségnek tartanak, mint akit sajnálnak, vagy öncélú módon szeretnek. Én csak azt szeretném, hogy hagyjanak dolgozni, hogy a sportágon belül egyformák legyenek az esélyek. Ha ezt megkapom, megkapjuk, a többi már csak rajtunk múlik.
– És ha a nagyszabású tervek megint elcsúsznak valamin? Ha a most összevásárolt sztárcsapatra néhány év múlva már senki sem emlékszik majd, és a zuglói utánpótlás-nevelésből sem jön ki egyetlen jó játékos sem? Megéri a bizonytalanra, az évtizedek óta betonbiztos lábakon álló Statisztikát megingatni?
– Hogy mi lesz, arra most senki nem tud biztos választ adni, de arra nem emlékszik senki, hogy a tajvani Csen Jing és a horvát Boros Tamara leigazolását "öszszevásárlásként” minősítette volna bárki is. Lehet, hogy tényleg gondok lesznek, miként az is megtörténhet, hogy előnyére változnak a sportágon belüli viszonyok. Azt viszont már most tudjuk, hogy a magyar női asztalitenisz egyre bizonytalanabb helyzetben van, mind kevesebb a játékos, a kiemelkedő nemzetközi eredményeket is jószerivel Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina szállítja, azaz nagyon szűk a keresztmetszet. Valamit tenni kell, hogy ez a folyamat megálljon és megforduljon. Én a magam eszközeivel ezen vagyok, és remélem nem gátolnak meg abban, hogy megpróbáljak tenni valamit a sportágért. Még egyszer mondom: nem kell, hogy segítsenek, de legalább ne tegyenek keresztbe, elvégre a módszereink talán eltérőek, a cél azonban közös.