AZ ELSŐ MÉRKŐZÉS

A két csapat első alkalommal 1934 márciusában, világbajnoki selejtezőn találkozott egymással. Nádas Ödön szövetségi kapitány értékelése szerint „hibás játékmodorban" játszottak a mieink, a Nemzeti Sport tucatnyi gólt kért számon a „bágyadtan játszó" csatársoron. No igen, akkoriban a 4:1-es idegenbeli győzelemből még efféle kritikák sarjadtak...

Lapunk azért megengedett magának némi derűlátást is: „Még hivatalosan nem örvendhetünk a világbajnoki döntőbe való bekerülésünknek, mert hiszen még egy meccset le kell játszanunk derék bolgár testvéreinkkel (most, hogy szépen kikaptak tőlünk, tartjuk a rokonságot), de továbbjutásunk kérdése már nem lehet vitás".

A LEGNAGYOBB DIADAL

S lőn: a visszavágón, ha a sajtóvisszhang szerint „döcögős játékkal" is, de meglett a világbajnoki részvételt érő újabb 4:1-es győzelem, sőt a második világháború évei alatt akadt egy „tanító jellegű" 4:2-es sikerünk is.

Mígnem aztán – a százszázalékos magyar csapat győzelmével végződő 1947-es Balkán-kupa keretein belül – következett a legnagyobb diadalunk: 9:0 a négy gólt szerző Deák „Bamba" és a mesterhármast elérő Hidegkuti Nándor vezérletével.

Gondolhatnánk, itt aztán minden klappolt. Lapunk elemzésének szerzője másképp látta: „Válogatottunk játéka azonban nagy általánosságban csak idényelejinek mondható. Komolyabb ellenféllel szemben bajok is lehettek volna."

AZ ELSŐ VERESÉG

Eltelt egy esztendő, és valóban jött egy komolyabb ellenfél – történetesen Bulgária. Noha lapunk szófiai tudósításában szó esett arról, hogy játékosaink nem tudták kipihenni a harmincórás utazás fáradalmait, továbbá hogy a játékvezető „nyomta a csapatunkat", a szófiai 0:1 szakmai tanulsággal is szolgált. A sportnapilap megfogalmazásában a mieinknek el kell sajátítaniuk a „kemény, férfias, a tiszta erő kihasználásán alapuló" labdarúgást. Ismerős fordulat, nemde?

KEGYELETI ÜNNEPSÉG DIMITROV MAUZÓLEUMÁNÁL

A méltó válasz a Puskás Ferenc két góljára épülő 5:0 formájában egy éven belül megfogalmazódott, majd jött két döntetlen, aminek eleink nem igazán örültek. Persze ha a történteket helyesen értelmezték, rá kellett ébredniük, hogy az egyre inkább összekovácsolódó béketábor két beltagja osztozott meg testvériesen a gólokon. Így már más. Adalékul elevenítsük fel az 1950-es szófiai randevú egyik jellemző, bár nem éppen sportszakmai töltetű pillanatát!

„Sebes Gusztáv (szövetségi kapitány) beszéde végén felzúgott a taps – tudósít a Georgi Dimitrov mauzóleumának meglátogatásáról is kötelességszerűen beszámoló Népsport –, és a díszvacsora vendégei egy emberként ünnepelték a Szovjetunió által vezetett hatalmas béketábort s annak lángeszű vezérét, a nagy Sztálint."

A lángeszű SZKP-titkár és regionális kollégáinak országlása nyomán nemcsak a politikában, hanem a labdarúgásban is nagy változások történtek.

Mást ne mondjunk, forradalmak törtek ki és buktak el, jöttek a megtorlások, és a viharos hetekben nem egy kulcsjátékosunk elhagyta az országot. Ennek fényében kell értelmezni a bolgárok elleni 1957-es 4:1 utáni Népsport-helyzetképet: „A válogatott csapat még nem olyan egységes és szilárd, mint a régi – de azzá lehet."

AZOK A CSODÁLATOS HATVANAS ÉVEK

Ha a kérdés az, hogy nemzeti csapatunk valóban újra egységes és szilárd lett-e, a következő évtized bolgárok elleni mérkőzései alapján a válasz egyértelmű: igen. Háromszor találkoztunk nagy tét mellett, három magyar győzelem lett a vége.

Elsőként az 1962-es chilei világbajnokság 6:1-es győzelmét ünnepelhettük meg Albert Flórián mesterhármasa és Tichy Lajos duplája révén.

„Szép játékkal, nagy közönségsikert aratva győzött a magyar csapat" – írta a Népsport, megállapítván, hogy a jelzők azért „erősen túlzók", éppen ezért nem is lenne helyes összegyűjteni őket. A negyeddöntőben Csehszlovákia állította meg a mieinket.

Az 1966-os vb-n megint egy csoportban volt a két válogatott, és bár góljaink számát megfeleztük, míg a Népsport szerint „biztonságra törekedett és közepes teljesítményt" nyújtott a magyar csapat, a továbbjutást érő győzelem (3:1) csak-csak megszületett. A vége újra negyeddöntő, a Szovjetunió húzott falat előttünk.

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia döntőjében vívott mérkőzés (4:1) nem szerepel a válogatott hivatalos statisztikájában, csakhogy mivel aranyérmet hozott a mieinknek, az ellenfél pedig éppenséggel Bulgária volt, feltétlenül itt a helye.

A LEGSÚLYOSABB VERESÉG

A hetvenes évek ugyan szófiai 0–3-mal kezdődtek, mégsem ígért gyökeres fordulatot a két csapat viszonyában. A következő négy meccsből hármat megnyertünk, így az 1975-ös budapesti olimpiai selejtezőt is (2–0), amely után „reménnyel indultunk a visszavágóra". Ami azonban ott történt...

„A hazaiak lerohanták válogatottunkat" – foglalta össze a lényeget a Népsport, utalva a második félidő elején villámgyorsan beszedett három gólra, a korábban példa nélküli 4–0-s vereségre, montreali reményeink idő előtti elhamvadására.

Tanulságként levonható: Bulgária ezzel a mérkőzéssel végképp megszűnt kellemes, legfeljebb védői legendás keménységével problémát okozó ellenfélnek lenni. Miközben a magyar válogatott kezdett elmaradozni a nagy tornákról, Bulgáriában 1994-re vb-elődöntős válogatott épült.

AZ UTOLSÓ EMLÉKEK ROSSZAK

Az előbb felelevenített szófiai mérkőzéssel már bele is léptünk abba a majdnem 37 esztendőnyi, ezekben a napokban is tartó hullámvölgybe, melynek során négy próbálkozásból egyszer sem győztük le a bolgárokat. Egyetlen gólunk is olyan volt, amilyen – nem megbántva persze a 2005. márciusi meccsen az egyenlítésért keményen megharcoló Rajczi Pétert.

A Nemzeti Sport már a Megyeri úti 1–1 után eltemette a válogatott 2006-os németországi reményeit („Auf Wiedersehen" – állt öles betűkkel a címlapon), emlékeztetve Lothar Matthäus szövetségi kapitány vb-döntős ígéretének szinte bizonyos „elszállására", de a mondatok igazából a Dimitar Berbatov és Zdravko Lazarov góljával 2–0-ra elveszített szófiai visszavágó után szabadultak el.

„Szörnyű játék volt" – hirdette a címlap, a német kapitány „érthetetlenül forgatta fel a válogatottat". Belül elcsattant a „kijózanító pofon" kifejezés, a „Gyenge összeállítás, rossz hadrend – kudarc" summázat, és nem úszta meg a végtelenül elkeseredett Torghelle Sándor sem, aki a megfogalmazás szerint „buta viselkedése" miatti – a labda sípszó utáni elrúgásáért kapott – piros lapjával mintegy felkiáltójelet biggyesztett a szomorú történet végére.

Több mint hat éve történt ez, azóta sok víz lefolyt a Dunán Budapesttől Ruszéig, időközben például a bolgár szövetség is leszerelte szövetségi kapitányi beosztásából az Eb-döntős ígéretét beváltani képtelen Lothar Matthäust.

Közös történetünk szerda este innen folytatódik.