Király számára mindig is Grosics marad a csúcs

– Ha azt hallja, nyolcvanhat, mi jut eszébe?
– A mexikói világbajnokság – vágta rá pókerversenyeket idéző arccal Király Gábor.

– Nem ezt a választ vártam…
– Netán arra gondol, hogy Grosics Gyula a nyolcvanhatodik életében jár?

– Nem egészen.
– Rendben, fordítsuk komolyra: ha védek Lengyelország ellen, nyolcvanhatszoros válogatott leszek, és ezzel beérem Gyula bácsit. A magyar kapusok közül mi tartjuk majd a rekordot – mondom ezt annak ellenére, hogy számomra Grosics Gyula a csúcs. Az Aranycsapat tagjaként fantasztikus sikereket ért el, nem véletlen, hogy feledhetetlen emlékeket őrzök róla. A pályafutásom során nyilatkoztam már néhányszor, de ha róla kell beszélnem, csak keresem a szavakat. Azt, hogy egyáltalán ismerhetem Gyula bácsit, óriási dolognak tartom. Nemrég a Sport televízió vendége volt, és amikor megláttam, magam mellé ültettem a feleségemet, hogy hallja ő is, milyen bölcsen és szépen beszél. Még ma is lehet tőle tanulni. Korábban a szombathelyi sportcentrumomat is megtisztelte a látogatásával, díszvendégként érkezett, hétköznapi emberként viselkedett. Boldogan néztem, ahogy édesapámmal társalog hosszasan, de mindenkihez volt egy jó szava. Látja, szavakkal talán kifejezhető, mégis leírhatatlan, amit most érzek.

– Volt arra példa, hogy Grosics Gyulához fordult tanácsért?
– Na, akkor most elmesélek valamit. Van olyan szituáció, amikor az ember besokall. Amikor hiába dolgozik ugyanúgy, mint addig, hiába követ el mindent azért, hogy úgy menjenek a dolgok, mint korábban, nem jönnek a jó eredmények. Ennek következtében szinte betege lesz a helyzetnek, és mivel ez először esik meg vele, fogalma sincs, hogyan kell kezelni. Nem titok, egyszer én is mélypontra kerültem, szerencsére jókor, jó helyen járva találkoztam Gyula bácsival, és végül az intelmeit megfogadva másztam ki a gödörből. Örökké hálás leszek Gyula bácsinak, mert olyasmit kaptam tőle, amit szeretnék még az unokáimnak is átadni.

– Maradjunk a mánál: ha nem is kerek, feltételezem, az ön számára gyönyörű szám a nyolcvanhat.
– Annál is inkább, mert a válogatott majdhogynem végigkíséri a karrieremet: még a huszonhármat sem töltöttem be, amikor először állhattam a nemzeti együttes kapujába. Jóformán azóta tart ez a mesés időszak.

– Leszámítva a hetvenedik és a hetvenegyedik válogatottsága között eltelt három esztendőt…
– Ne higgye, hogy ezt tragikusan éltem meg. A válogatott nem klubcsapat, itt senkinek sincs bérelt helye. Legalább tizenöt kapus reménykedik abban, hogy a szakmai stáb választása rá esik – ha ezt veszem alapul, nem keseregnem kell amiatt, hogy három év kiesett, inkább örülhetek annak, hogy azt megelőzően, illetve azt követően élveztem a mindenkori szakvezető bizalmát.

– Az eddigi nyolcvanöt mérkőzéséből melyiket emelné ki?
– Az elsőt. 1998. március huszonötödikén Bécsben játszottunk Ausztriával, és három kettőre nyertünk. Bicskei Bertalan – Isten nyugosztalja – tisztelt meg a bizalmával, és talán nem bánta meg a döntését: az első válogatottbeli labdaérintésem Tony Polster tizenegyesének hárítása volt. Az elején mi vezettünk, később fordított az ellenfél, de a végén mi ünnepelhettünk. Nem utolsósorban a vasi legendának, Illés Bélának köszönhetően, aki két gólt szerzett, és akinek én még labdát szedtem a Rohonci úton. Abban a meccsben amúgy is benne volt minden, ami a futballt varázslatossá teszi, a lefújást követően akár be is fejezhettem volna… Amiatt természetesen nem szomorkodom, hogy folytattam, de ha valaki akkor azzal áll elém, hogy még legalább nyolcvannégyszer ölthetem magamra a címeres mezt, megkérem, ne bolondozzon velem.

A TELJES INTERJÚT, AMELYBEN KIRÁLY GÁBOR REFLEKTÁL ARRA, HOGY AKÁR ELÉRHETI A SZÁZSZOROS VÁLOGATOTTSÁGOT IS, A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!