A kis sportnagyhatalom

Még kell egy kis idő, hogy kiforrja magát a téma (összefüggés Matthäus érkezése és a meccsenkénti egy tizenegyes között), beszéljünk inkább arról – a brazilok már a spájzban vannak, nemrég mentek el a kanadai hokisok –, milyen tanulságokkal szolgál az, ha világnagyságok látogatnak egy sportnagyhatalomhoz. Hokisaink például úgy tekintettek múlt kedden ellenfelükre, mint jégre szállt istenekre: voltaképpen az autogramkérők játszottak az autogramosztók ellen. Nem sérteni szeretnék, inkább érzékeltetni, mit ért el ez a sportág tíz év alatt, hogy egyáltalán egy pályán lehettek legjobbjaink "a" legjobbakkal. Nem is a hét fedett jégpálya kontra 3200 adatból indulnék ki, hanem az élethelyzetekből. Két hét eltéréssel mindkét csapat Prágába érkezett: a mieink a cseh fővároson át utaztak a divízió–1-es vb-re, míg a tengerentúliak szerdán letáboroztak, hiszen címüket akarják megvédeni az A-csoportban. A két gárdát relatíve kis gép vitte Budapestről, a hokis cekkerek nem fértek volna fel rá. A magyaroknak húsvét vasárnapján hajnali négykor kellett kelniük, hogy ötig berámolják a táskáikat a Prágába induló két kisbuszba (részben ez eredményezte a bronzérem elvesztését). A kanadaiak 3000 kilónyi poggyászát öt segéderő hordta ki az Aréna parkolójában álló kamionba a meccs után, miközben a játékosok felöltöztek, és vidáman indultak a pesti éjszakába, majd másnap normális időben kelve a reptérre. Mellesleg a kedd esti közös mulatozás alkalmával viccesen azt mondták a magyaroknak, tetszik nekik ez a hely, már heti százezer dollárért eljönnének játszani. Jelenlegi árfolyamon nagyjából tíz nap alatt megkeresik a Dunaújváros éves költségvetését. Egyetlen ember egy egész csapatét. Mégis egy pályán küzdhettek velük a mieink, jutalomként mindazért, amit az utóbbi évtizedben elértek. Nem volt olcsó mulatság a világhatalom idecsábítása, miként nem volt az a braziloké sem. Borsos fellépti díjak, plusz az az érzet, hogy jó nekünk, de zárójelben az is motoszkálhat bennünk: mily kicsik vagyunk. Ez az alapvető probléma. Hordozzuk végig tekintetünket a horizonton, s lássuk be, nincs olyan "portékánk" manapság, akit értékesíthetnénk, akinek a fellépéséért egy vagyont fizetnének külföldön. Pedig egy sportnagyhatalomtól ez elvárható volna. Egy futballcsapat, egy kosárcsapat, egy hokicsapat, egy teniszező, egy atléta, egy úszó, egy mindenütt jegyzett súlycsoportban pofozkodó bokszoló. Aki igazán eladható példakép lenne a fiataloknak a mai szétzüllött világban. Van számos zseniális sportolónk, ha isten is úgy akarja, fogunk mosolyogni az athéni olimpia után – ugyanakkor kérdés, meddig tartható az, hogy közönség által igazán kedvelt műfajokban mi csupán autogramkérők vagyunk, s reménykedünk, valahogy kitermeljük a sztárok fellépti díját. Az állam most készül meghúzni a vonalat: 15 sportág kap majd sokat, a többi szinte semmit. Kérdés, a sportminisztériumban meg tudnak-e felelni a XXI. század követelményeinek és a hagyományőrzésnek – egyszerre.