Sorban állás közben szent a béke

Néhány gyors telefon: egy a főnöknek, hogy picit késünk, ha nem baj, a többi a haveroknak, hogy mennyi jegy kell, és melyik szektorokba. Mert ez ugyebár a legfontosabb: van, aki csak a páholyból szeret meccset nézni, és szívesen venné, ha a magyar gólok mellé egy hagymás rostélyost sült krumplival, dísz, azaz köret nélkül is felszolgálnának neki; és akad, aki kizárólag a kapu mögé menne az első sorokba (ez utóbbi két okból is nyerő, olcsóbb oda a jegy, továbbá kisebbet esik az ember, ha a nagy ugrálásban letörik alatta a pad).Már rutinosak vagyunk, tudjuk jól, aki kimegy, az biztosan belépőhöz jut, akár a brazil csodacsapat jön, akár a nyugat-szamoai nyugdíjasválogatott. Ugyanilyen megfontolásból érdemes otthon hagyni a pitbullt is – messze már az az 1995-ös Fradi–Ajax BL-meccs, amikor csak efféle ölebeket sétáltatva lehetett jegyhez jutni. Persze, nem árt óvatosnak lenni, ezért a nyitás előtt legalább negyven perccel illik beállni a sorba. Toporog már itt vagy ezer ember, de egy nyamvadt szotyiárus sem pakolt ki – röhögnek is a bennfentesek, hogy a lengyelek elleni meccs előtt tucatnyi asszonyság árulta ugyanitt a gumicukrot meg a pálinkát. Pechükre akkor valamivel kisebb volt a forgalom, naponta úgy harmincheten vettek elővételben jegyet. Megy a sztorizás, nagyot nézünk például a fradista, újpesti, debreceni vegyesen, akik röhögve mesélik, hogyan kergették egymás táborát. A régi sérelmek dacár életre szóló barátságok is szövődhetnek – ha szerencsénk van, a következő derbin az újdonsült haver felismer, és nem vág fejbe egy fél disznóval.De kajáról ne beszéljünk, mert közeleg a dél – a sor viszont meglepően lassan halad, tán mégis hozni kéne azt a pitbullt. Aztán végre sorra kerülünk. Megvagy, vihogunk, és a mellkast düllesztve mutogatjuk a jegyet a még várakozóknak. Nyugi, jut nektek is – vetjük még oda a felsőbbrendűek érzésével.Már a metrónál tartunk, amikor csörög a telefon. A főnök az: azt mondja, meggondolta magát. Neki is kellene két jegy.