A vége? Egy hatalmas pofon!

Szállt egy pofon a szélben. Nem volt az nagy ütés, amolyan Papp Laci-féle fogsort átrendező jobbegyenes, ám a közönség mégis felfigyelt rá. Akkor már a német játékvezető, aki még Lothar Matthäus miatt sem volt hajlandó "felénk" bíráskodni (a találkozó végén, amikor Böjte Attilát buktatták a walesi tizenhatos jobb felső sarkánál jogos tizenegyestől fosztotta meg a magyar válogatottat) lefújta a mérkőzést. Ám a labda helyett a játékosok és a vezetők "pattogtak" a pályán idegesen, ingerülten. Az ember nem hitt a szemének, amikor Bodnár László csaknem bevitt egy jobbegyenes-balcsapott kombinációt Robert Page-nek, s néhány pillanat múlva – hogy még megdöbbentőbb legyen a látvány – Lothar Matthäus is odaugrott a kakaskodókhoz, és úgy tűnt, mintha orcán legyintett volna valakit.

A témáról további információkat talál a Nemzeti Sport április 2-ai számában.
>>Klikkeljen és fizessen elő a napilapra most!<< ---- – Mi a magyarázata annak a hallatlan ideges hangulatnak, amely jellemezte ezt a tét nélküli mérkőzést?
– Ezzel a felvetéssel egyáltalán nem értek egyet. Csupán az utolsó tíz percre volt jellemző a feszült légkör, akkor valóban kemény belépők tarkították a küzdelmet, és annak nagyon örülök, hogy egyetlen játékosom sem sérült meg komolyabban. Annyit még hadd jegyezzek meg, hogy honfitársam, a német játékvezető ebben a periódusban megfosztott bennünket egy jogos büntetőtől. Most a döntetlenre volt esélyünk.
– Kapitány úr, úgy gondolja, valóban jó úton jár a csapatépítésben?
– Erre most milyen feleletet akar hallani? Na, jó, akkor írja le, hogy nem egyszerű úgy ütőképes válogatottat kialakítani, ha havonta mindössze három napot találkozhatok a játékosokkal. Ez minimális idő a csapatépítésre, a klubokban kellene olyan munkát végezni, hogy kellően felkészült, önbizalomtól duzzadó és sikerre éhes futballisták öltözzenek címeres dresszbe. ---- Furcsa jelenetek zajlottak le egy barátságosnak titulált meccs után, és a csalódott, az ezredszer, százezredszer is csalódott magyar szurkolótábor sem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Egyrészt nem volt egyszerű feldolgozni, hogy újra kikapott a válogatott a nagy-nagy fogadkozások és össznépi összefogás ellenére, ráadásul elképesztően gyermeteg góllal. S mindennek a tetejébe még jött ez a lökdösődés, a kocsmai verekedésekre jellemző hangulat. Mindez együtt tette meglehetősen kiábrándítóvá a szerda estét.
Pedig Fehér Miklósra emlékeztünk, az ő emlékére zajlott minden… ---- – Kapitány úr, fültövön vágott valakit vagy csak képzeltük mindezt a lelátóról?
– Nézze, én nem szeretnék a meccs után történtekkel különösebben foglalkozni, maradjunk annyiban, hogy pontosan láttam, kik acsarkodtak, és melyik két játékos között zajlott némi lökdösődés – mondta Lothar Matthäus. – Elégedjen meg ezzel a válasszal.
– Már bocsásson meg, de ritkán fejeződik be így, ilyen hangulatban egy barátságos találkozó.
– Na látja, legalább a magyar játékosok szembesülnek azzal, hogyan is kell harcolni minden pillanatban, hogyan kell megvívni sikeresen, nemcsak fizikálisan, de lelkileg egy csatát.
– Mit gondol, miért kaptunk ki?
– Azért, mert képtelenek voltunk megoldani, hogy a védekezésből kellő hatékonysággal váltsunk át támadásba.
– Mennyiben valósult meg a pályán, amit ön a találkozó előtt eltervezett?
– Sajnos újra csak azt kell mondanom, többen csalódást okoztak, és jóval gyengébben teljesítettek, mint amit vártam tőlük.
– Immár a negyedik meccsen van túl. Még most is azt mondja, hogy ütőképes válogatottat tud majd kialakítani, olyan csapatot, amelynek reális esélye lesz kiharcolni a világbajnoki részvételt?
– Cipruson kísérleti meccseik voltak, a walesiek elleni találkozót nevezem az első igazi megmérettetésnek, és bizony kell még idő ahhoz, hogy magam is választ kapjak sok kérdésre.