Szabics Imre és az Oktoberfest

A vörös védők rá nem figyelnek, csak Kurányira ügyelnek.
Ez nem volt okos, Imre lövése igen pontos…”
Fentebb Liptai Nóra művét olvashatták, egy sződligeti kislányét, akit olyannyira megihletett az október 1-jén rendezett VfB Stuttgart–Manchester United Bajnokok Ligája-találkozó, hogy a németek 2–1-es győzelmét követően verset írt Szabics Imréről. A kedves mű címe amúgy roppant találó: Szabics.
– Idézném még a költőt: "Csak nézik a manchesteri védők, a magyar gyerek mekkora gólt lőtt! Sírnak-rínak, tanakodnak, Fergie bácsi bosszankodhat.” Na, mit szól?
– Ha én volnék Nóra irodalomtanára, csillagos ötöst adnék neki – mosolygott a megénekelt hős, aki az októberi teljesítményével nem csupán a leányzó hódolatát, hanem lapunktól a hónap legjobb sportolója címet is kiérdemelte. – Ôszintén mondom, nagyon tetszik az alkotás, remek érzés, hogy egy versben szerepelek, ezt ezúton is köszönöm Nórának.
– Azért magának is köszönheti…
– Nagy szavakat ne várjon tőlem, maradjunk annyiban, élmény volt a Manchesternek gólt lőni.
– No, meg gólpasszt adni. Mindkét hazai találatból kivette a részét, ennél jobban aligha sikerülhetett volna az a meccs.
– Azért lehetett volna űberolni: ha győzünk, teszem azt, tíz egyre…

A svábok csodabogarak

– Több mint egy hónap telt el azóta, árulja el, hányszor nézte vissza, amint jobbal Tim Howard kapujába tekeri a labdát?
– Az Eurosport összefoglalójában láttam egyszer-kétszer, ennyi. Nem vagyok az a típus, aki szabad perceiben a saját kazettáit bámulja. Megsúgom, a nyilatkozataimat sem szeretem meghallgatni, ugyanis zavar a hangom.
– Kész szerencse, hogy ezt olvasni kell majd… Emlékszik, melyik magyar labdarúgóról írtak utoljára verset?
– Hogyne emlékeznék: Koplárovics Béláról.
– Miután ő is gólt lőtt a Manchesternek…
– Az csak véletlen egybeesés, hogy mindketten a United ellen voltunk eredményesek. Szerintem az angolok attól még tudnak aludni, ha meghallják azt a kifejezést, hogy magyar támadó… Különben gondolkodtam ezen én is, s arra jutottam, alighanem azért kapták fel odahaza ennyire a Manchester elleni találkozót, mert a Zalaegerszeg tavalyi sikere óta otthon megkülönböztetett figyelem övezi Ruud van Nistelrooyék szereplését. Meglehet, ha a Milan kapujába találok be, nincs ekkora visszhangja az egésznek.
– Miért, mekkora volt?
– Felettébb nagy. Szinte megállás nélkül csörgött a telefonom, hívtak Magyarországról, Ausztriából és Németországból. Két nap telt el, mire lecsengett a történet. Hozzáteszem, örültem, hogy ennyien kerestek, hiszen újfent nyilvánvalóvá vált, ha csak icipici siker van, az emberek már vevők a magyar futballra. Igaz viszont az is, és most nehogy félreértsen, nem bántásból mondom, hogy odahaza egy-egy részsikert hajlamosak túllihegni. Ez már csak azért is baj, mert utána nagyot lehet koppani.
– Tény, itthon elég egy csók, egy nagyobb csuklás, és máris kész a címlapsztori. De azért csodálkoznék, ha Németországban ez nem így működne.
– Az attól függ, miről, kiről van szó. Vegyük például a Bayern Münchent. Ha a bajor klub játékosai elmennek bulizni, másnap ők köszönnek vissza a Bildből. Stuttgartban, hála istennek, más a helyzet, mi nyugodtan megihatunk egy pohár sört, nem kell attól tartanunk, hogy fotósok lesik minden mozdulatunkat. Tudja, ezek a svábok csodabogarak, kedvesek, aranyosak és tartózkodóak. Ha ülök egy étteremben, senki sem sétál oda hozzám, hogy Imre, légyszi’, adj egy aláírást, hanem udvariasan megvárják, amíg befejezem az ebédet, és csak aztán veszik elő a papírt meg a tollat. Végül pedig azzal búcsúznak, hogy: "Azt kívánom, játsszál jól szombaton.”
– Mi tagadás, eddig bejöttek a jókívánságok. Gondolta volna, hogy így elkapja a rajtot?
– Édesapám szokta mondani: dolgozzál, dolgozzál, dolgozzál, annak úgyis meglesz az eredménye. Alapállásból egyébként is óvatos ember vagyok, a nyáron minek hangoztattam volna, hogy kezdő leszek, meg hogy kiszorítom Kevin Kuranyit. És ki hitte volna, hogy az első Bundesliga-fellépésem alkalmával egy perc alatt két gólt érek el? Senki. Szóval örülök, hogy így alakult, de most se várják, hogy kijelentsem, tuti helyem van a Stuttgartban. Bérelt helyük legfeljebb a bérleteseknek van…

A prófétában bízva

– Ha már szóba hozta: ahogy hallom, van belőlük szép számmal.
– Van vagy tízezer klubtag…
– …bocsánat, pontosítsunk: a távirati iroda kiadta, hogy Michael Rogowski, a német iparszövetség vezetője személyében csütörtökön regisztrálták a tizenegyezer-száztizenegyedik pártoló tagot.
– Látja, milyen szépen alakulnak a dolgok Stuttgartban. A magunk részéről arra törekszünk, hogy minél vonzóbbak legyünk, úgy tetszik, jó úton járunk. Mesélték, tavaly átlagban harmincezren voltak kíváncsiak a VfB hazai meccseire, manapság felugrott ez a szám negyvenegyezerre.
– A hivatalos internetes oldalon bukkantam rá: jó néhány társa saját portállal büszkélkedhet. Nem követi őket?
– Hohó, nekem is van már! Legyen ez itt a reklám helye: klikkeljenek rá a www.szabics.com címre, friss információk, érdekes cikkek, még mezeket is lehet nyerni. Nekem tetszik…

– Mindjárt gondoltam. És ez hogy tetszik: "Az eposznak még nincs itt vége, kijutunk majd a vébére! Döntőben a magyar csapat, várja már a brazilokat!”
– Újabb versszak? Jó, ez is jó. Bárcsak így lenne!
– Ha a világbajnoki nem is, az Európa-bajnoki szereplés talán összejöhetett volna…
– Közvetlenül a sorsolás után úgy fogalmaztam, ha ebből a csoportból nem jutunk tovább, akkor sosem mérettetünk meg rangos világversenyen. Azt kell mondjam, szégyen, hogy a negyedik helyen végeztünk. Még akkor is, ha az utolsó mérkőzésig volt esélyünk a továbblépésre. Fájdalom, ez a magyar valóság, ott végeztünk, ahová tartozunk. Mert nézzünk csak utána: a nyolcvanhatos mexikói vébé óta három kivételtől eltekintve válogatottunk rendre negyedikként zárta az aktuális selejtezősorozatot. Reménykedni persze lehet.
– Miben még?
– Hogy mi is lehetünk lettek… Habár most nem lennék a helyükben, szerintem a törökök csúnyán elverik őket a pótselejtezők során.
– És mi lesz a brazilokkal? Tudja, a világbajnoki fináléban…
– Ezzel kapcsolatban két megjegyzésem volna. Egy: nem szabadna ezt a gárdát szétkergetni, úgy vélem, egy esélyt még megérdemelnénk. Kettő: bármi előfordulhat…
– Nézzük a vers végét: "Felfigyel rá a Real Madrid, nem kell Ronnie, gyere Szabics! Tetteiért Imre végre, Aranylabdát kap érte!”

– Hűha, erre mit mondjak? Természetesen tisztában vagyok vele, nálam sokkallta jobb futballisták pályáznak erre a díjra, de azért a próféta szóljon a kislányból.
– A napokban kürtölték világgá: éktársát, Kuranyit venné és vinné a Milan, az Inter és a Barcelona…
– …ne is folytassa, engem még nem pécéztek ki. Különben nem hinném, hogy Kevin elmenne, aki ma a Stuttgartban játszik, ezerszer átgondolja, hogy klubot váltson-e. Én speciel semmi pénzért nem távoznék. Egyfelől messze nem tettem még le annyit az asztalra, hogy kiérdemeljem a legnagyobbak figyelmét, Andrij Sevcsenkót vagy Pippo Inzaghit pedig úgysem tudnám kiszorítani, másfelől úgy érzem, a legjobbkor vagyok a legjobb helyen.

Tizenegyest is rúghat már

– Ami azt illeti, vezetik a Bundesligát, minden bizonnyal továbbjutnak a Bajnokok Ligájában. Mi kell még?
– Egy pont, hogy tényleg továbbjussunk… Na, meg az, hogy még fejlődjek. Szerencsére itt, Stuttgartban megvan erre a lehetőségem. Pályaedzőnk, Kraszszimir Balakov például rendkívül hasznos tanácsokkal lát el, tőle van is mit tanulni. Ja, ezt elmesélem: kedden, az athéni BL-mérkőzésünk előtt odajött hozzám, és közölte, ha tizenegyest kapunk, akkor azt én rúgom. "Nehogy odaengedj bárkit is, kapd fel a labdát, és vágd be a kapuba!” – magyarázta a vállamat szorongatva. Tudni kell, a Manchester ellen Fernando Meira elhibázta a büntetőt, ezért a következő meccsünkön Brémában mindenki csak nézett, amikor tizenegyeshez jutottunk. Aztán Alekszandr Hleb fogta magát, nekifutott, és kihagyta… Hú, mekkora balhé volt az öltözőben, kaptunk a fejünkre, hogy mit képzelünk, ma már mindenki büntetőt rúghat a Stuttgartban…
– Futballista nálunk is ritkán rúg labdába: amióta kiírták a versenyt, a Nemzeti Sportban még egyszer sem nyerte el labdarúgó a hónap sportolója címet. Eddig, persze.
– Netán ez minősíti a labdarúgásunkat…? Az elismerés megtisztelő, örülök, hogy én lettem az első focista. A cím ugyanakkor kötelez: követem apu tanácsát, és dolgozom, dolgozom, dolgozom tovább…