Kockázatos volt a kísérlet

Már halványul a lengyelek elleni vereség emléke – ám még hátravan egy válogatott találkozó, a csapat november 19-én Észtország legjobbjait fogadja. Nézőcsúcsra aligha számíthatunk, nem véletlenül mondják sokan, ezt a találkozót akár a Vízművek-pályán is megrendezhetnék. Ám Gellei Imre épp olyan lelkiismeretesen készül a feladatra, mint a korábbi tétmeccsekre; igaz, azt maga sem tudja, hogy szövetségi kapitányként az lesz-e az utolsó feladata vagy sem…

– A válogatott újabb kudarca és szokásos kiesése óta még inkább támadják önt és a magyar labdarúgás vezérkarát. Gyanítom, nem csodálkozik a kritikán, és megérti az elkeseredettséget.
– Volt olyan újságíró, aki azt kérte rajtam számon, hogy legalább egy magyar bajnoki bronzérmet mutassak fel edzői pályafutásom során. Nos, a Vasassal az 1997–98-as évadban harmadikak lettünk… De nem ez a fontos, hiszen Buzánszky Jenő bácsi sem volt soha bajnokcsapat tagja, aztán tessék, ugyanolyan értékes tagja lett az Aranycsapatnak, mint a fővárosi sztárok. Ami pedig a közönség reakcióit illeti: megértem az elkeseredettséget és elfogadom a kritikát. Viszont azt ki merem jelenteni, a kiesésünk és a csoportban elfoglalt negyedik helyünk ellenére sem lett a csapatom csődtömeg. Igenis meg kell becsülni mindenkinek, hogy a magyar válogatott az utolsó csoportmeccsig versenyben volt a továbbjutásért.
– Nem gondolja, hogy túlzás ez, és hamis illúziókat kerget?
– Egyáltalán nem. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy a magyar válogatott az eltelt egy-másfél évben megpróbált európai stílusban futballozni.
– Azt képzelje el, erre a félmondatra mekkorákat szentségelnek majd az ősdrukkerek…
– Azért beszélek erről, mert mi valóban ilyen felfogásban játszottunk. Legalábbis kísérletet tettünk arra, hogy korszerűen futballozzunk. Volt, amikor sikerült, például Svédországban és Lengyelországban. Európában sehol sem játszanak söprögetővel, így nekünk is másik szisztémára kell átállnunk, és bizony van, amikor ez kockázatokkal jár.
– A képlet egyszerű: kockáztattunk és elbuktunk.
– De azt ennyi idő távlatából is kiemelem, hogy a kezünkben volt a továbbjutás lehetősége, és mi rontottuk el. Bíztak bennünk a szurkolók, és sajnos nem tudtunk élni azzal a nagy-nagy bizalommal, amit például a svédek elleni budapesti találkozón megjelent harmincezer néző sugallt felénk.
– Soha nem jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy kudarcot vallottak?
– Lovagolhatunk a szavakon, a kudarc kifejezésen, de én ezt egészen másképp közelítem meg. A játékosaim számtalanszor nyilatkozták, hogy hisznek a győzelemben, bíznak a továbbjutásban. Kérdem én: becsaptak ezzel valakit? A válaszom egyértelmű: nem, mert valamennyi futballistám úgy érezte, meglesz a pótselejtezőt érő hely. Optimizmusunkat növelte és táplálta, hogy a válogatottnál egyértelműen pozitív alkotói légkörben dolgozhattunk. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a végéig megvolt az esélyünk a továbbjutásra.
– November tizenkilencedikén az észtekkel játszunk. Milyen magyar csapat fut ki a pályára, amolyan alkalmi?
– Szó sincs róla. A legerősebb csapatot küldöm pályára, igaz, lesz néhány új arc is.