A megfizethetetlen gólgyáros

Egy kivételes pályafutás kezdete volt ez. A fantasztikus támadó összesen 463 mérkőzést játszott az élvonalban – mindegyiket az Újpestben! – , és 397 gólt szerzett. Ilyen sokszor a hazai élvonalban azóta sem talált senki az ellenfelek kapujába. Így kijelenthető, hogy igazán méltó névadója lesz az Újpest stadionjának – amelyben az ünnepelt már régen nem tette tiszteletét, hiszen egészségi állapota nem engedi, hogy rendszeresen mérkőzésre járjon.
– Újpesten születtem, a városrész akkor még nem is tartozott Budapesthez – mondta Szusza Ferenc. – Egy kölyökcsapatból kerültem át a Megyeri útra. Nagyszerű gárdája volt akkoriban a klubnak, óriási megtiszteltetés volt bekerülni az együttesbe. Az első meccsem előtt még diáksapkában mentem a villamoson a pálya felé, olyan fiatal voltam. Szerencsére jól sikerült a bemutatkozásom. Pedig micsoda csatársor volt akkor Újpesten! Ott játszott Ádám Sanyi, Vidor Józsi, Zsengellér Gyuszi és Tóth III Mátyás, na, közéjük kerültem én be.

A háborúban is futballoztak

– Bámulatos, hogy emlékszik a nevekre, ráadásul ugyanúgy mondta el, ahogy felálltak, persze azzal a különbséggel, hogy Vidor és Zsengellér közt szerepelt ön is.
– No, nem minden ugrik be így elsőre, de ez a támadósort bármikor felidézem. Ellenben a többieket talán már nem is tudnám hibátlanul felsorolni…
– Amikor ön szerepelt a liláknál, igencsak jó csapat volt az Újpest. Mi lehetett a titkuk?
– Nem igazán tudom ezt megfogalmazni, de egy érdekes dolgot azért elmesélek. Újpest egy külső kerület volt a második háború idején. A bevonuló szovjet seregek nem bombáztak le errefelé semmit, csak átmentek a területen. Ezzel szemben a belvárosban nem kímélték az épületeket, a stadionokat, a gyárakat sem. Alighanem ez volt a mi nagy előnyünk, hogy a háború alatt is a futballra tudtunk figyelni, nem kellett semmi mással foglalkoznunk. Mi tudtunk fejlődni, míg a többiek nem, és ez nagy fór volt a későbbiekben is.
– Magyarországon csak az Újpestben szerepelt. Nem csábították más csapatok?

– Itthon egy sem, de megsúgom, hiába is tették volna. Nem tagadom, külföldről keresett két klub is, de végül egyik sem vitt el. Érdekesség, hogy egyszerre akart elvinni a Milan és az Internazionale. A két milánói gárda közül a Milan volt a kitartóbb, vezetői azt mondták, hogy ígérhet bármennyit az Inter, ők kétezer dollárral többet adnak… Akkor még ilyen pénzekről szólt a futball. Más világ volt az.
– Más bizony. Az idő tájt nem nagyon látogattak Magyarországra külföldi megfigyelők. Hogyan figyeltek fel így önre?
– Svájcban jártunk egy túrán, abban az időszakban nemegyszer volt ilyen meghívásunk, és akkor látott meg több menedzser is.
– Miért esett kútba a szerződése?
– Ma már talán hihetetlen, de az Újpest elöljárói kijelentették, hogy nincs az a pénz, amennyiért eladnának. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megfizethetetlen voltam.
– Nem volt hiányérzete amiatt, hogy nem tudott Olaszországba igazolni?
– Egyáltalán nem bántam meg, hogy a légióskodás kimaradt a pályafutásomból, sőt… Nekem nagyon sokat jelentett, hogy az Újpestben futballozhattam, nem akartam sehol máshol szerepelni. Amikor még aktív voltam, a Ferencváros és a Honvéd is kölcsönkért egy-egy mérkőzésre vagy egy-egy túrára, de meg sem fordult a fejemben, hogy végleg átigazoljak.

Rosszkor jött a sérülés

– Négyszázhatvanhárom mérkőzést játszott lila-fehérben. Akad olyan találkozó, amelyikre különösen jó szívvel emlékezik?
– Nehéz kérdés… Jobban belegondolva azt kell mondanom, hogy nincs kedvenc mérkőzésem. Persze azok azért különösen kellemes élmények voltak, amikor az én gólommal nyertünk, mondjuk, egy nullára, vagy esetleg több találatommal győztük le az ellenfelet. Szerencsére volt jó néhány ilyen, így aztán van miből válogatni. A játékostársakra sokkal szívesebben emlékszem vissza. Zsengellér Gyuszitól például nagyon sokat tanultam, jó volt vele együtt futballozni. A válogatottban pedig Sárosi Gyuri volt az egyik kedvenc társam.
– Ha már megemlítette a nemzeti csapatot: ott viszonylag keveset lépett pályára…
– Valóban. Mindössze huszonnégy alkalommal játszhattam a válogatottban, mert a lengyelek elleni mérkőzés előtt a debreceni edzőtáborozás közben megsérültem. Az évekre visszavetett, és miután felépültem, csak ritkán kaptam lehetőséget. Számomra csodálatos élményt jelentett a válogatottban szerepelni. Biztosan mások is sokszor elmondták már, de annál felemelőbb érzés nincs egy futballistának, mint amikor a szíve felett a címerrel áll a pályán és hallgatja a Himnuszt. Ez az érzés nekem huszonnégy alkalommal is megadatott.

– Szakvezetőként is kipróbálhatta magát több helyen…
– Dolgoztam természetesen Újpesten, de Magyarországon edzősködtem még Győrben és Egerben is. Az ETO velem érte el első sikereit hazai környezetben. Aztán a lengyeleknél voltam a Górnik Zabrze vezetőedzője, de a legemlékezetesebb a Spanyolországban eltöltött csaknem tíz év. Irányítottam a sevillai Betist és az Atletico Madridot is. Csodálatos esztendők voltak, sokat tanultam ezen időszak alatt.
– Az előbb már említette a régi társakat. Kikkel tartja a kapcsolatot?
– Manapság már csak Göröcs Jánossal és Várhidi Pállal járunk össze. Velük sűrűn találkozom, beülünk egy preszszóba a Pozsonyi úton, és megbeszéljük a világ dolgait. Korábban jött velünk Hidegkuti Nándi és Sándor Csikar is. Sajnos a régi játszótársak egyre kevesebben vannak…
– Mit szólnak az ismerősei ahhoz, hogy önről nevezik el az újpesti stadiont?
– Annyira örülnek, mint én, de nemcsak a barátaim, hanem számomra ismeretlen emberek is. A minap is megállított az utcán egy férfi és gratulált. Na, meg azt is elmondta, hogy ő bizony már évek óta nem volt a Megyeri úton, de most szombaton ott lesz, mert részese szeretne lenni az ünnepségnek. Mit mondjak, megható beszélgetés volt.

Éli a nyugdíjasok életét

– És mit érzett ön, amikor megtudta, hogy névadója lesz a felújított stadionnak?
– Körülbelül három éve voltam utoljára a Megyeri úton, és arra már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára válogatott meccset. Számomra nagyon megtisztelő, hogy az én nevemet viseli majd a stadion, különösen azért, mert ezt nem egy vagy két ember döntötte el, hanem a kerület, Újpest sportszerető közönsége. Egy kikötésem volt csupán, hogy sokan támogassák az ötletet.
– Hogy telnek a napjai mostanában?
– Élem a nyugdíjasok átlagos életét. Nincs különösebb problémám, egy családi házban lakom már hosszú ideje, sajnos már egyedül, mert a feleségem elhunyt.
– Talán ezzel kellett volna kezdeni: hogy szolgál az egészsége?
– Panaszkodhatnék, de nem teszem, mert akkor hosszasan sorolhatnám a bajaimat. Meg különben is, mostanában sokat gondolkodom az életen. Nagyon jó barátom volt Papp Laci, aki a közelmúltban elment, én még élek és lelkesen készülök életem egyik legszebb napjára. A Szusza Ferenc-stadion névadójára.