Kerek(i) 50 esztendő

Ma már eszembe nem jutna, hogy így tegyek, sokkal inkább letagadok éveket, és baráti körben azt mondom, de jó lenne még egyszer gyereknek lenni. Nem lenne ellenemre, ha ismét a hetvenes évek közepét taposnánk, ha 11-12 évesen arról vitatkozhatnék a gyerekkori barátokkal, hogy a tűzoltószertár előtti futballban melyikünk legyen Ebedli Zoltán, Törőcsik András vagy éppen Nyilasi Tibor. Számunkra ezek a labdarúgók voltak az "istenek”, próbáltuk utánozni a mozdulataikat – sajnos, nem nagyon sikerült… –, és mindent elkövettünk azért, hogy rájuk hasonlítsunk.
Azt nem mondanám, hogy valamelyikünk Kereki Zoltán akart volna lenni, ám ennek alighanem az volt az oka, hogy a legtöbb fiatal a támadók és a középpályások közül választott magának példaképet, no, és Szombathely valahogy kiesett a látószögünkből. Azzal azért tisztában voltunk, hogy a Haladás védője nem véletlenül játszik stabilan a válogatottban, és hogy az élvonal legkiválóbb támadói miért is maradnak többnyire észrevétlenek, amikor ellene játszanak.
Ám ahogy már utaltam arra, az idő eszeveszetten száguld, ezt jelzi a tény: az egykori 37-szeres válogatott futballista július 13-án, vasárnap ünnepelte az ötvenedik születésnapját.

Albert Flórián bűvkörében

– A hatvanas években, amikor ön gyerekeskedett, még jóval több fiatal akart futballista lenni, mint manapság, mégis megkérdezném: miért éppen labdarúgó lett?
– Már válaszolt a kérdésre: abban az időben majd minden gyerek futballista akart lenni, és ez alól én sem voltam kivétel – felelte Kereki Zoltán. – Az egykori nagyszerű labdarúgóval, Galántai Tiborral egy házban gyerekeskedtem, a nagybátyám Celldömölkön futballozott, így senkinek sem szereztem meglepetést, amikor tízévesen jelentkeztem a Kőszegi Textiles toborzójára. Egyébként ahogyan akkoriban sokan, úgy én is Albert Flórián, Farkas János és Mészöly Kálmán korosztályán nőttem fel, valamint azt sem titkoltam sohasem, hogy a labdarúgósztárok közül számomra Albert Flórián volt a bálvány.
– Fellapoztam a könyveket: 1971-ben jött az első váltás, amikor is Kőszegről Körmendre igazolt…
– Körmendre jártam főiskolára, és akkoriban a városban a futball volt az első számú sportág, nem pedig a kosárlabda, mint manapság. A harmadosztályból felkerültünk a második vonalba, majd abbahagytam a főiskolát, és hetvenháromban álmaim csapatába, a Haladásba igazoltam. Vas megyében minden gyerek a Haliban akart játszani, így képzelheti, mennyire boldog voltam, amikor a zöld-fehérekhez kerültem.
– Említette, hogy Albert Flórián volt a példaképe, csakhogy a Császár támadót játszott, ön pedig védőt…
– A pályám elején csatárként szerepeltem, ám Szombathelyen, az első élvonalbeli meccsemen Thomann Antal már jobbhátvédként szerepeltetett. Egy évvel később, Sárosi László edzősége idején lettem beállós, és ezen a poszton pályafutásom végéig megragadtam. Azt hiszem, ebben a szerepkörben tudtam a legtöbbet nyújtani, itt tudtam leginkább segíteni az aktuális csapatomnak. Hiányérzet így nincs is bennem.
– Az első komoly siker nem sokat váratott magára, hiszen a Haladás 1975-ben MNK-döntőt játszhatott.
– Majdnem harminc éve már ennek, ám arra a bizonyos, Újpesti Dózsa elleni kilencven percre manapság is jól emlékszem. Félidőben egy nullára vezettünk, majd sikerült nekem is a hálóba találnom. Hiába volt azonban kétgólos előnyünk, az akkori Dózsa zseniális csapat volt, és ezt mi is megtapasztalhattuk: Horváth József három gólt fejelt, így a lila-fehéreké lett a kupa. Szerencsére mégis indulhattunk a KEK-ben, ugyanis az újpestiek a kupagyőzelem mellett a bajnoki címet is megszerezték.
– Tovább lapoztam az évkönyvekben, és talán nem túlzok, ha most azt mondom: 1976 az egyik legjelentősebb évszám az ön életében.
– Tényleg rengeteg minden történt velem ebben az évben, hiszen az utánpótlás-válogatottal Európa-bajnoki ezüstérmet szereztünk, válogatott lettem, az év játékosának választottak. Szebbnél szebb emlékek…

Még a Fradi is kölcsönvette

– Kezdjük talán az U23-as Eb-ezüstéremmel. Gondolom, az angolok elleni elődöntőre emlékszik a leginkább, hiszen a hazai, három kettőre megnyert összecsapáson két gólt szerzett.
– Jól sikerült mérkőzés volt az is, mégis inkább a döntőt, az Üllői úton a Szovjetunió ellen egy egyre végződött találkozót emelném ki. Akkor a közönség ferencvárosi érzelmű része azt kiabálta nekem, hogy "…a miénk leszel”, és bár soha nem voltam a Fradi igazolt játékosa, később mégis játszottam a zöld-fehéreknél.
– Ez hogy lehet?
– A válogatott és a Ferencváros is Dél-Amerikában túrázott, amikor az egyik összecsapás előtt "elfogyott” a Fradi, Novák Dezső, az edző Esterházy Mártonnal együtt kölcsönkért engem, és két meccs erejéig Argentínában ferencvárosi mezben futballozhattam.
– Az első válogatottságával kapcsolatban mire emlékszik leginkább?
– Svájcban léptünk pályára, és Fazekas László találatával megnyertük a mérkőzést. A Fradi játékosai az MNK-döntő miatt nem voltak ott a keretben, és talán ennek is volt köszönhető, hogy a békéscsabai Kerekes Attilával bemutatkozhattunk a nemzeti tizenegyben.
– Nem nevezhető mindennaposnak, hogy volt egy olyan három találkozóból álló időszaka a válogatottban, amikor védő létére négy gólt sikerült szereznie. Ugyanakkor az is érdekes, hogy nyolcadszor volt válogatott, amikor először veszített önnel a soraiban a nemzeti tizenegy, pedig az ellenfelek között ott volt többek között Franciaország, a Szovjetunió és Svédország is…
– Athénban az összecsapás hajrájában sikerült kiegyenlítenem a hazaiak előnyét, és jól emlékszem, a vezetők azt mondták, ez a pontvesztés a világbajnoki részvételünkbe kerül majd. Aztán mi történt? Éppen az az egy pont kellett a csoportból való továbblépéshez… A következő fellépésen Ausztriában Nyilasi Tibor két góljával gyorsan elhúztunk, a második játékrész elején Hans Krankl egyenlített, majd nekem is sikerült dupláznom. A Peru elleni találkozó nem a gólom miatt emlékezetes, sokkal inkább az maradt meg bennem, ahogy a hazai közönség fogadta a szövetségi kapitányunkat, Baróti Lajost. Több tízezer ember ünnepelte az egykor náluk is megfordult szakembert, még ma is beleborzongok, ha arra a fogadtatásra gondolok. Ha valamelyik jelenlegi élvonalbeli edző csak megközelítőleg hasonló eredményeket érne el, mint Lajos bácsi, akkor körbehordoztatná magát az országban. Nem titkolom, számomra emberileg és szakmailag is Baróti Lajos a példakép, de, hogy a kérdés második felére is válaszoljak, abban az időszakban ilyen szintű csapatok voltak az ellenfelek, nem pedig Liechtenstein vagy Ciprus…
– Pályafutása során zseniális támadókat foghatott, elég csak Trevor Francis, Szaffet Szusics, Hans Krankl, Wlodzimierz Lubanski vagy Leopoldo Luque nevét említeni. Melyikük ellen volt a legnehezebb futballozni?
– Az említett játékosok tényleg remek futballisták voltak, mégis állítom: az általam valaha látott labdarúgók közül Törőcsik Andrásban volt a legnagyobb. Higgye el, "Kese” zseninek született, az már más kérdés, hogy miért nem lett belőle az, aki lehetett volna.
– Szemtanúja lehetett a világ talán valaha volt legnagyobb labdarúgójának, Diego Maradonának a válogatottban való bemutatkozásának is.
– Súlyos vereséget szenvedtünk azon a Buenos Aires-i találkozón, és bár tudom, hogy Diego Maradona akkor játszott először az argentin válogatottban, igazából nem hagyott mély nyomot bennem a bemutatkozása. Később azonban a válogatott játszott a Boca Juniorsszal, és bár a végeredmény döntetlen lett, hárman sem bírtuk tartani Maradonát. Alighanem a világ legjobbja volt a fénykorában, ám elhiheti, Törőcsik András hasonló varázslatra volt képes, mint Dundiego.
– A hetvennyolcas argentínai világbajnokság szomorú emlék?
– A világbajnokság előtt Angliában játszottunk, és három góllal vesztettünk. Szerintem ez vezetői hiba volt, de felesleges utólag okoskodni. A félidőben a lecserélt Fazekas László helyett én lettem a csapatkapitány, holott megítélésem szerint ez a tiszt Pintér Sándornak járt volna. Persze, akkoriban még nem választás volt, hanem a vezetők döntöttek ebben a kérdésben. A világbajnokságon az első összecsapásra tettünk fel mindent, mert azt gondoltuk, ha nyerünk, akkor megvan a továbbjutás. Veszítettünk, mint ahogy később Olaszország és Franciaország ellen is, mégis azt kívánom az utódoknak, nekik is adasson meg az efféle megméretés. Sajnos, generációk nőnek úgy fel, hogy erre nincs lehetőségük. Amíg a már említett Albert Flórián időszakában volt száz nemzetközi szintű játékosunk, addig a mi időnkben már csak ötven, Mezey György kapitánykodása idején húsz, míg manapság egy-kettő, esetleg öt. Az a magyar futball egyik problémája, hogy a hatvanas években a sztárok nem mehettek külföldre, hiszen akkor az értük kapott pénzt az utánpótlásra lehetett volna fordítani.
– Mi volt az oka annak, hogy még huszonhét éves sem volt, és máris véget ért a válogatottbeli pályafutása?
– Hetvenkilencben, miután a Haladás kiesett az élvonalból, a ZTE-be igazoltam. Nehezen tudtam beilleszkedni, ugyanakkor a válogatottban volt egy fiatal tehetség, akit Garaba Imrének hívtak, és akinek a pályafutása talán azt igazolja, jól döntöttek a vezetők, amikor mellette tették le a voksukat.

Visszafordulna a zsákutcából

– Két évet légióskodhatott Innsbruckban, ahol többek között Hansi Müller is a csapattársa volt. Elégedett a pályafutása alakulásával?
– Amit magam elé tűztem célul, azt sikerült megvalósítanom. Sajnos, vezetőként ez már nem így volt… Innsbruckban csak a légiósok voltak profik, és vallom, hogy ez a helyes út. A labdarúgóknak csak egy része keres annyit a pályafutása során, ami gondtalan megélhetést biztosít, sokan viszont nem találják a helyüket a civil életben. Az is igaz, hogy az amatőröknek törekedniük kell arra, hogy profiként foglalkoztassák őket, ugyanakkor egyetlen profinak sem hitbizomány a státusa. Amikor a Szombathelyen szakosztályvezető voltam, önálló gazdasági társaságot akartam létrehozni a Haladás keretein belül, csakhogy többen nem értettek velem egyet, és elküldtek a klubtól. Később éppen azok alakították át a működést, akik engem lapátra tettek.
– A kilencvenes évek elején, amikor boldog-boldogtalan MLSZ-elnöknek jelentkezett, akkor volt egy kör, amelyik Kereki Zoltánban látta a labdarúgásunk első emberét.
– Tizenhatan jelentkeztek akkor erre a tisztségre, és máig büszke vagyok arra, hogy tizenkilenc szavazatot kaptam. Az különösen jólesett, hogy Albert Flórián is engem tartott alkalmasnak a poszt betöltésére. Ma már annak ellenére nem vállalnék ilyen megméretést, hogy a futballról vallott elképzeléseimet jónak érzem. A jelek szerint a magyar labdarúgás nem vevő az elképzeléseimre, igaz, nem csupán én járok hasonló cipőben…
– Sokan nem tudják, hogy napjainkban milyen beosztásban dolgozik.
– Az MLSZ utánpótlás-igazgatója vagyok, legalábbis papíron. Időközben Nyilasi Tibort kinevezték az utánpótláscsapatok koordinátorának, így magam sem tudom, mi vagyok valójában. Az sem javítja a kedélyállapotomat, hogy egy hónapja kiderült, súlyos cukorbeteg vagyok, naponta négyszer kell magamnak inzulint adnom.
– Mi lesz, ha az orvos azt mondja, tartózkodjon a felesleges izgalmaktól, és ne járjon futballmeccsekre?
– A labdarúgás számomra olyan, mint a család, eltiltani tőle nem lehet.
– Az eddigi beszélgetés alapján meglepődnék, ha azt mondaná, jó irányba halad a futballunk.
– A magyar labdarúgás zsákutcában van, ideje lenne visszafordulni. Amíg a labdarúgásunknak nem lesznek szilárd alapjai, addig nem lesznek tartós sikereink, nem tudunk előrelépni. A pénzek kilencvenöt százaléka a profifutballra megy el, holott az ideális az lenne, ha az utánpótlás harminc százalékban részesedne az osztható összegből.
– Egy héttel ezelőtt, az ötvenedik születésnapján tudott önfeledten örülni?
– Az egykori szombathelyi csapattársak nagy buli keretében köszöntöttek Szombathelyen, és mi másról beszélgettünk volna, mint a futballról. Tudja, hogy van, reménykedni mindig lehet, és kell is…