Üvöltés – ötvenezer torokból

Mindenesetre ez a szakácsos téma megkerülhetetlen, ugyanis a lengyel sportlap (Sport) címlapján a nagy meccsek előtt mindig bevethető, emígyen az idő sodrásában kissé megkopó ötlet komponálódott meg szombat reggelre: a két szövetségi kapitány – egy montázs segítségével – szakácsnak öltözve kavargat egy nagy fazékban. A soron következő Európa-bajnoki selejtező apropóján pedig a cím a következő (afféle szabad fordításban): melyik jobb, a gulyás vagy a bygos. A gulyás kulináris élvezhetőségéről ehelyütt nem készítenénk elemzést, mint ahogy a jobb logikai készséggel megáldott emberek rájöhetnek, hogy a bizonyos bygos a lengyelek kedvelt étele (a helyi konyha vendégszeretetét élvezve mi magunk kijelenthetjük, hogy szerintünk jobb a gulyás – de ez a chorzówi selejtező végeredményét nem befolyásolta).
A helyi lapok egyébként megadták a módját az Európa-bajnoki selejtezőnek, amelyik újság hét oldalnál kisebb terjedelemben foglalkozott a mérkőzéssel, mintha nem is írt volna a meccsről (tegyük hozzá, nem véletlenül ontották a híreket a lapok, mert a lengyel válogatottnak ez a találkozó élet-halál kérdés volt, míg ránk, magyarokra ugyanez a svédek elleni mérkőzés kapcsán lehet még érvényes, éppen ezért kívánkozik ide egy előzetes hír: az a szurkoló, aki a Puskás Ferenc-stadionban nézi majd meg a budapesti Eb-selejtezőt, nem jár rosszul, hiszen kézhez kaphatja lapunk nyolcoldalas, csak a Svédország elleni mérkőzésre készülő különszámát), de a nagy felhozatal miatt enyhén szólva is vegyes a kép. Itt ugyanis mindenki találgatott.
Pawel Janas sziklaszilárdan tartotta magát az ígéretéhez, vagyis az újságíróknak nem adott előzetes összeállítást, így a lapok a lehető legváltozatosabb hadrendet sorolták fel. Nem volt két olyan felállás, amelyik megegyezett volna, és e káoszban a Slaska című lap Kibic elnevezésű mellékletében a szerkesztők kissé el is tévedtek, mert a magyar csapatban előzetesen szerepeltették azt a Gera Zoltánt, aki el sem jött Chorzówba, hiszen sérült…

Na, mindegy, ennyi baki belefér, mi magunk is péntek este a lengyel kollégákkal vért izzadva találgattuk, ki játszhat a vendéglátóknál, azaz – mint a 3. oldalon is látható összeállítás mutatja – néhány poszton akár mellé is nyúlhattunk.
A meccs felvezetése amúgy káprázatosra sikeredett: a magyarul remekül beszélő lengyel szövetségi elnök, Michal Listkiewicz magyar mondatokkal tűzdelt nyilatkozata volt a legérdekesebb, de a múlt felemlegetése, a korábbi futballisták buzdítása mind-mind a hangulatkeltés része volt, márpedig ilyen beharangozás mellett nem is volt csoda, hogy zsúfolásig telt a Slaski-aréna.
A stadion, amelyik valóban monumentális, és amelyikben (hogy érzékeltessük a pokoli miliőt) már az ágyúlövésként hatott, amikor a pályát körülölelő forgó reklámtáblák egyszerre lapoztak. Ennek tükrében ötvenezer szurkoló üvöltése valami olyan elementáris erővel hatott az emberre, hogy az már-már leírhatatlan.
Persze talán nem lehetett véletlen mindez, hiszen errefelé a futballnak még mindig más a hangulata. S bár a Katowice környéki kisvárosokat sem veti fel a fényűzés (amúgy az itt élő szerény emberek roppant kedvesek, szimpatikusak, érdeklődőek voltak), a meccsnézés a minőségi szórakozások kategóriájába sorolandó. Főleg egy olyan nagy téttel bíró meccsé, mint amilyen ez a lengyel–magyar Eb-selejtező volt. Abból a szempontból irigyelhettük a vendéglátókat, hogy náluk a foci még mindig nemzeti ügy, főleg azután, hogy a válogatottjuk tavaly ott volt a világbajnokságon, afféle szeretett sportág (még ha itt nem is kényeztetik úgy, mint Nyugaton), és a népszerűsége még mindig meghaladja a salakmotorozásét, amiért a helyiek – és erre nincs jobb szó – majd’ megőrülnek.
E lelkesedést látva az errefelé vetődő magyar ember pedig csak elmerenghetett azon, hogy miután nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne szólna valami a mi hajdanán oly dicsőséges futballunkról, hát nem árt felidézni, ki mindenki tett valamit azért, hogy a lengyel foci manapság is jegyzett lehessen az európai porondon. Íme egy lista (a Kalandozó magyar labdarúgók című könyv segítségével), amelyik felidézi a múltat 1924-től 1973-ig.
Bíró Gyula 1924-ben a lengyel olimpiai válogatott szakvezetője volt, Farsang Ferenc és Szusza Ferenc dolgozott a Górnik Zabrzénél és annál a Zaglebie Sosnowiecnél, amelynek pályáján edzett csütörtökön és pénteken a válogatott, Fenyvesi László és Fogl Károly a Warta Poznant, Hidegkuti Nándor a Stal Rzeszówot, Kalocsay Géza és Opata Zoltán a Górnik Zabrzét, Kemény Tibor a GKS Katowicét és a Zaglebie Sosnowiecet, Kontha Károly a Stal Rzeszówot és a Stal Mielecet, Schlosser Imre és Teleki Gyula a Wisla Kraków-t, Szabó Péter és Tátrai Sándor a Ruch Chorzówot trenírozta. Két magyar kapitánya (szövetségi edzője) is volt a lengyel futballnak, mégpedig Király Tivadar és Szeder István, ráadásul ők ketten a Testnevelési Egyetemen is oktattak.
Rengeteg név, és e felsorolásba még csak nem is vehettük bele azt (ahhoz külön oldalra lenne még szükség), hogy nevezett szakemberek micsoda kiváló magyar futballisták voltak, bár remélhetőleg Schlosser Imre, Hidegkuti Nándor és Szusza Ferenc neve a fiatalabb futballrajongó-generációnak is sokatmondó manapság. Akár büszkék is lehetünk arra, hogy az ellenfél labdarúgását a magyar szakértelem pallérozta, ám fájdalom, a lengyel focistílus mégis más, mint a miénk – ma már.
Persze az elgondolkodtató, hogy a lengyel válogatott ezen a szombaton a magyar nemzeti csapat ellen a bukás elkerüléséért avagy a dicsőség megszerzéséért harcolt, ám ez pusztán a keleti futballcsapatokra oly kiszámíthatatlan teljesítőképesség miatt fordulhatott elő, hiszen aligha gondolhattuk komolyan a chorzówi meccs kezdése előtt, hogy a tavalyi vb-résztvevő már elfelejtett futballozni…
A még megmaradt futballtudásban bíztak azok is, akik jegyet váltottak a chorzówi mérkőzésre, és akik elhatározták, hogy fergeteges buzdításukkal igyekeznek a győzelembe hajszolni a hazaiakat. A lelkes nézők között több játékosmegfigyelő is helyet foglalt a lelátón, köztük az Ajax megbízottja, Piet J. Keizer, aki a holland válogatott tagjaként vb-ezüstérmet szerzett, és aki lapunknak (a 4. oldalon) elmondta a magyar tehetségekről Lengyelországban szerzett tapasztalatait.
A magyar válogatott néhány perccel este hat óra után indult el a chorzówi Slanski-stadionba, és mintegy negyedórás buszos száguldás után érkezett meg a hatalmas arénába, amelyet mostanra remekül felújítottak. A közönség jó másfél órával a mérkőzés kezdete előtt kezdett gyülekezni (rengeteg szurkoló még jóval a meccs előtt Katowice belvárosában múlatta az időt, és néhány szemtanú szerint kedélyesen sörözgetett a magyar drukkerekkel együtt), és nem unatkozhatott senki: volt itt minden, tánc, zene és egy parádésnak szánt lovasfelvonulás, amely kisebb balesettel végződött. Amikor a páncélosnak öltözött bajvívók egykörös vágtába fogtak, akkor a szervezők elindították a játéktérre a pomponos lányokat. Az egyik paripa megriadt a kijárat felől befutó piros-fehér ruhás, playboynyuszis pólós lányoktól, megtorpant, és a mögötte vágtató ló belerohant, annak lovasa pedig a földre zuhant. Végül szerencsére nem történt nagy baj, a megriadt ló egymaga futott egy tiszteletkört, majd a hatalmas hangzavar közepette kivágtatott a stadionból a chorzówi park irányába…
Huszárosan kezdődött tehát a futballest, és aztán őrjöngve folytatódott, hiszen az előzetes jelzésnek megfelelően zsúfolt ház, azaz majd' ötvenezer ember fogadta a kivonuló, és a himnuszokra felsorakozó csapatokat.

Eb-selejtezők 2002-03