Kétszázados: Juhász Roland jubilál az Anderlechtben

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor közölték önnel, hogy az Anderlecht szívesen látná a soraiban?
– Kétezer-öt augusztus huszonnyolcadikát írtuk, kellemes, nyár végi vasárnap volt – derült ki a kapásból érkező válaszból, hogy igen, Juhász Roland emlékszik. – Akkoriban még délelőtt fél tizenkettőkor közvetített bajnokit a televízió, Ferenczi Pista barátommal arra készültünk, hogy megnézzük a meccset, amikor megcsörrent a telefonom. Balla Gyuri bácsi hívott, és miután megtudta, hogy nem otthon tartózkodom, kiadta az ukázt: rohanjak haza, pakoljak össze néhány cuccot, mert fél háromkor repülünk Belgiumba. Az Anderlecht érdeklődéséről már azt megelőzően is hallottam, de komolyra akkor fordult a dolog. Este már egy brüsszeli szállodában hajtottam álomra a fejem, másnap reggel orvosi vizsgálaton volt jelenésem, annak végeztével, délután négykor pedig sajtótájékoztatón jelentették be a szerződtetésemet. Cseppet sem túlzok, ha azt mondom, az a másfél nap alaposan megváltoztatta az életem.

– Közel hét év elteltével kijelenthető, hogy jól határozott?
– Jobb döntést aligha hozhattam volna. Az átigazolási időszakból egy nap volt hátra, és bár állítólag Angliából is volt érdeklődés, nem akartam tovább várni. A belgák ajánlata felettébb korrekt volt, magyarországi klubomnak, az MTK-nak éppúgy megfelelt, mint nekem. Remélem, az Anderlechtnél sem vélik úgy, hogy rosszul jártak velem...

– Huszonkét esztendősen állt légiósnak. Nem későn?
– Szerintem a lehető legjobbkor. Talán Dzsudzsák Balázs és az én példám bizonyítja, hogy nem feltétlenül kell tizennyolc évesen külföldre menekülni. Amikor Brüsszelbe igazoltam, százhét NB I-es meccs volt mögöttem, aminek idekint óriási hasznát vettem. Ezzel is magyarázható, hogy rögvest bedobtak a mély vízbe, és nem fulladtam meg. Értem ezalatt, hogy sosem száműztek a tartalékok közé, egyszer nem vetődött fel, hogy a fejlődésem érdekében kölcsön adnak – amióta kikerültem, folyamatosan játszom.

– Mit említene a legnagyobb eredményének?
– Szerencsére bő a választék. Mindjárt az első évben bajnoki címet ünnepelhettem, igaz, azt az elsőséget nem tekintettem magaménak annyira, mint a másodikat, majd a harmadikat. Az első szezonban ugyanis mindösszesen tizenegy bajnokin jutottam szóhoz. Történt, hogy a Chelsea elleni összecsapás után három nappal az edzésen elrepedt a lábközépcsontom. Kedd éjszaka még én voltam a világ legboldogabb védője, péntek este meg már gipszben volt a lábam... Hat hetet voltam kénytelen kihagyni, ám a visszatérésem nem úgy sült el, ahogy terveztem: két hónapra rá a korábban elrepedt csont eltört. Az már négy hónapomba került... És az meg is fogott. Mégis úgy voltam vele, hogy ha ezzel a két sérüléssel letudtam a kötelezőt, ennyi belefér. Azóta – egy másodperc, gyorsan lekopogom – elkerültek a nagyobb gondok, legfeljebb a tavalyi ülőideg-gyulladás gyötört meg a kelleténél jobban. Habár minden rosszban van valami jó: ha kínok árán is, de azzal legalább futballozhattam. Na tessék, messzire kanyarodtunk a sikerektől...

– Akkor felteszem újra a kérdést: mit említene a legnagyobb eredményének?
– Összességében jóval több pozitívum ért, mint negatívum. Annyit talán hozzáfűzhetek, hogy tettem is ezért. Sajnos néhány mai fiatalon azt látom, hogy ha aláír valahová, azt hiszi, sínen a karrierje, minden megy majd, mint a karikacsapás. Hát nem. Aki nem küzd meg napról napra azért, hogy játszhasson, nem fog játszani. Lehet, hogy a kétszázadik meccsem következik, ám ettől még nincs bérelt helyem a csapatban. Ha nem tenném oda magam minden egyes edzésen, a hétvégén nemhogy a kispadon, a lelátón kereshetném a helyem. Márpedig én csak tíz-tizenöt év múlva szeretném nézni a mérkőzéseket, addig viszont mindenáron játszani akarok! Ha kell, a fájdalmat is elviselve...

– Brüsszelben sztárnak számít?
– Eszemben sincs annak képzelni magam, gyűlölöm ezt a kifejezést. Az persze jóleső érzéssel tölt el, hogy a szurkolók kedvelnek. Amikor tavaly nyáron felvetődött, hogy a Rangershöz szerződöm, egy transzparensen üzentek: Roland, maradj velünk! A drukkerek általában a labdát a fülükön táncoltatókért, a góllövőkért vannak oda, büszke vagyok arra, hogy hátvédként sikerült megszerettetnem magam velük.

– Ha a jeles esemény apropóján az Anderlecht vezérkara egy pályafutása végéig szóló megállapodást kínálna fel, mit tenne?
– Elgondolkodnék...

– Hosszasan?
– Ha kitölteném az érvényes szerződésem, egy híján tíz évig lennék az Anderlecht labdarúgója. Legutóbb azonban azt az ígéretet kaptam, hogy a nyáron, ha befut egy jó ajánlat, nem gördítenek akadályt a távozásom elé. Tagadhatatlan, ennyi idő után nehéz lenne váltani, de én még mindig ábrándozom arról, hogy megmérettetek egy, a belgánál erősebb bajnokságban.

MIT JELENT A KÉTSZÁZADIK BAJNOKI? MI VOLT AZ ELSŐ SIKER? MIÉRT 23-AS JUHÁSZ ROLAND? KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK A SZERDAI NEMZETI SPORT 20. OLDALÁN: FÓKUSZBAN AZ ANDERLECHT KÖZÉPHÁTVÉDJE, AKI HOSSZÚ INTERJÚT ADOTT PIETSCH TIBORNAK!