Juhász Roland büszke rá, hogy védőként már másodszor lett az év legjobb magyar futballistája (fotó: Imago) |
– A magyar Messi?
„Hétfő reggel Budapestre repültem, hogy átvehessem az Aranylabdát a Sportcsillagok gáláján, kedd reggel már Brüsszelbe repültem, huszonnegyedikén megint repülök haza, hogy karácsonykor itthon lehessek, huszonhatodikán repülök is vissza, mert huszonhetedikén a Mons ellen bajnoki meccsünk van, huszonnyolcadikán újfent Magyarországra repülök, aztán a hat nap szabadság leteltével repülők Belgiumba, majd a csapattal együtt repülök tovább a spanyolországi vagy marokkói edzőtáborba, ahonnan mi mással térnénk vissza, mint repülővel. Azt mondtam már, hogy nem szeretek repülni?” |
– Nem elhanyagolható különbség, hogy ő a világon bizonyult a legjobbnak, én meg Magyarországon. Ettől persze még roppant fontos számomra ez az elismerés. Egyebek mellett azért is, mert amíg egy csatár rúg néhány gólt, és máris a rivaldafényben van, védőként valamivel nehezebb kitűnni. A díjátadások többségén ugyebár nem a hátvédek vannak a középpontban – ezért is örülök annak, hogy ismét engem ért a megtiszteltetés.
– Teljes a gyűjtemény?
– Ha arra gondol, hogy megvan-e minden érmem, kupám, oklevelem, akkor igen a válasz – édesanyám még a diákolimpiáról hazahozott plaketteket is gondosan megőrizte. Ám ha azt veszem alapul, hogy a terveim között szerepel a dicsőséglista bővítése, azt kell mondanom, remélem, még nem komplett a kollekció. Noha esztendőről esztendőre kevesebb az üres hely a polcokon, egy-két serleg még elfér.
– Nem szeretnék ünneprontó lenni, de az Anderlecht honlapján olvastam a minapi nyilatkozatát, amely szerint az a decemberi nap, amikor értesült az Aranylabda elnyeréséről, egy tragédia miatt (is) örökre emlékezetes maradt.
– Szomorú, de így van. Holott remekül kezdődött az a hetem, hétfőn kiderült, hogy a jogtalan kiállításom miatt nem tiltanak el, a kedd délelőtti edzés előtt megtudtam, hogy odahaza másodszor is engem választottak a legjobb játékosnak, aztán a foglalkozás végén közölték velünk, hogy José Lagónak egy órája van hátra… Hogy ki volt ő? Egy életvidám, csodálatos ember, aki több mint húsz évig szolgálta az Anderlechtet. Papíron a szertárosunk és a gondnokunk volt, amúgy mindnyájunk barátja. Családtagként tekintett ránk, úgy, ahogy mi is rá. Idestova hat és fél éve, hogy Brüsszelbe igazoltam, azóta ismertem, nagyon közel állt hozzám. Cseppet sem túlzok, ha azt mondom, éjjel-nappal a csapatért tett. A stadionban lévő gondnoki lakásban élt a feleségével, méghozzá olyan meghittségben és szeretetben, ami napjaink világára nem jellemző. Beteg volt, a nyáron megműtötték, és amikor úgy nézett ki, hogy jobban van, négy nap alatt elragadta a halál. Annyi embert még nem láttam temetésen, mint az övén… Az élet, fájdalom, nélküle megy tovább. És nincs is más választásunk, mint talpra állni, s továbbmenni. Tapasztalatból beszélek, sajnos, hiszen már elvesztettem az édesapámat. Holott ha a mentőautóban lett volna defibrillátor, talán megmentik…
A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!