– Luciano Spalletti a minap úgy fogalmazott, hogy a csapat minden tagjával elégedett. Ezek szerint önnel is?
– Ezt tőle kellene megkérdezni. Nem sok lehetőséget kaptam tőle, ez tény. A spliti kupameccsen jól teljesítettem, mindenki dicsért, aztán a következő három bajnokinkat a lelátóról néztem végig. Az edzésmunkámra sosem volt panasz, ha beállítottak, mindent megtettem, hogy megháláljam a bizalmat – jelen állás szerint ennyire futotta.
– A Hajduk elleni összecsapás utolsó fél órájában a védelem bal oldalán tűnt fel. Miért?
– Mert a mester hátravezényelt. Edzéseken nemegyszer játszottam már balhátvédet, sőt a szezon elején Spalletti meg is kérdezte, nem lenne-e kedvem ebben a szerepkörben futballozni, mire rávágtam, hogy nem. De ha mérkőzés közben azt kéri, lépjek hátrébb, a csapat érdekében zokszó nélkül megteszem, mi több, mindent elkövetek azért, hogy tisztességesen megoldjam a rám bízott feladatot.
– Szentpéterváron képzeli el a jövőjét?
– Passz... Van még négy meccsünk, egyelőre arra koncentrálok. A télen meglátjuk, hogyan alakul a folytatás, megkeresnek-e, és ha igen, a klubom hajlandó-e elengedni. Amíg nincs konkrétum ez ügyben, addig nem töprengek rajta.
– Szeretne még válogatott lenni?
– Hogyne szeretnék. A legnagyobb dolognak tartom, ha valaki magára öltheti a címeres mezt. Ötvenegyszer sikerült, tudom, milyen érzés ez. Talán jobban is tudom, mint egyesek... Egyszer már kifejtettem az aggályaimat a kapitány úrnak, részemről lezártnak tekintem ezt az ügyet. Nekem nem kell könyörögni, én sem könyörgök senkinek.
– Így hiába szeretne újra válogatott lenni...
– Hogy őszinte legyek, én sem hiszek már abban, hogy valaha sikerül.
