BODNÁR ZALÁN 2020.09.08 08:01 Frissítve: 2020.09.08 09:58

Végre becsüljük meg őket! – Elfeledett futballnemzedékek

Talán sohasem volt még ilyen kedvező anyagi helyzetben a magyar labdarúgás, így a legfőbb ideje, hogy a sportág szereplői felvállalják a szolidaritást a régi idők nagy játékosaival, akik közül sokan méltatlan körülmények között élnek.

Évtizedes hagyomány, hogy Jakab János szervezésében karácsony előtt megvendégelik az idős futball-legendákat, a tavalyi találkozót a Puskás Arénában Orbán Viktor miniszterelnök is megtisztelte, reméljük, az intézményes megoldás sem késik soká (Fotó: Szabó Miklós)

 

„Hej, ha ma játszhatnék az akkori tudásommal...!”

Gyakran halljuk ezt egy sóhaj vagy félmosoly kíséretében régi idők futballistáitól, kifejezve ezzel azt, hogy ők, akik a labdarúgás hős- vagy aranykorában játszottak és annak idején világszínvonalú teljesítményre voltak képesek, mennyire nem voltak megfizetve a tudásukhoz képest, ellentétben a mai játékosokkal, akik annyit keresnek, hogy olykor maguk is pironkodva néznek a bankszámlájukra, még ha a nemzetközi porondon sokszor nem is jegyzik őket, súlytalanok, mint a léggömb.

 
Gebingenerációk – Szöllősi György jegyzete 

A régi nagyságok közül az elmúlt évtizedekben sokan szó szerint nyomorogtak, nyomorognak. Nyilván mindegyikük esete más, van, aki saját magának is tehet szemrehányást, de a többség önhibáján kívül nem tudta nagy pénzre váltani azt a tudást, amelynek ma a töredékét is busásan megfizetnék már nem csak Nyugat-Európában, de idehaza is. Annak a korszaknak a képviselői már nincsenek közöttünk, akik a múlt század húszas éveiig még a profizmus hivatalos bevezetése előtt voltak amatőrök, de a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel utáni korszak (ál)amatőrjei is hiába éltek valamivel jobban az akkori átlagszínvonalhoz képest, hivatalosan őket is alig-alig fizették meg az álságos „szocialista sporterkölcsre” hivatkozva.

 (Öt) körön kívül

A futballon túl, sőt, ma már hagyományos olimpiai sportágak esetében is hordoz még nem orvosolt igazságtalanságokat a jelenleg működő életjáradék-rendszer. Többszörös világ- vagy Európa-bajnokok esetében például, akiknek épp az olimpián nem jött ki a lépés, vagy épp akkor voltak sérültek, illetve olyan sportágakban alkottak maradandót, amely nem volt vagy csak később lett olimpiai sportág.

Jó példa erre Pap Kornélia, aki az evezés királynője volt (Európa-bajnok, háromszor az Év női sportolója Magyarországon) vagy a Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor asztalitenisz-hármas, amely korszakos hatású győzelmet aratott az 1979-es phenjani világbajnokságon a még nem olimpiai sportágban (Jónyer egyébként négyszeres, Gergely és Klampár pedig kétszeres-kétszeres világbajnok). Ugyancsak igazságtalan, hogy a selejtezőben szereplő, de magán az olimpián pályára nem lépő, ám végig jelen lévő kerettagoknak (például az 1964-es játékokon Dunai Antalnak, Káposzta Benőnek) nem jár az olimpiai bajnoki cím és járadék. Dunai Antal persze nyert később arany- és ezüstérmet is, de Káposzta Benő például a hatását tekintve olimpiai győzelmekkel felérő legendás brazilverésnek is aktív részese volt az 1966-os világbajnokságon – mégsem részesül ezért semmilyen járulékban. Igaz ugyanakkor az is, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról a kommunista bojkott miatt lemaradó, de helyette a Barátság-versenyeken érmes magyar sportolók-
nak is jár az olimpiai életjáradék.

Javadalmazásuk leginkább attól függött, hogy a klubjuk mögött álló társadalmi szervezet (minisztérium, rendőrség, szakszervezet, gyár, bánya...) mit tudott biztosítani, és hogy hivatalosan katonatisztként vagy vájárként, lakatosként mentek-e nyugdíjba (a sok esetben a háttérből hivatalosan ösztönzött s közben fennhangon elítélt csempészést mint lehetséges fizetéskiegészítést nem sportszerű felemlegetni, hiszen ez a roppant ravaszul kitalált, mindenkit zsarolhatóvá tévő, álságos jelenség inkább fokozta a futballisták kiszolgáltatottságát, javadalmazásuk esetlegességét), s mindez természetesen a futball utáni életükre is hatott, nem is beszélve a nyugdíjaséveikről.

Az akár sokszoros válogatott játékosok hivatalosan gyárak, bányák, fegyveres testületek alkalmazottai voltak különböző „civil” javadalmazással, lehetőségekkel. Tóth II József hiába volt az Aranycsapat játékosa és magyar bajnok a Csepellel, hiába szerzett gólt az angolok elleni 7:1-en vagy az NSZK elleni 8:3-as vb-csoportmeccsen, a Csepel Művek dolgozójaként ment nyugdíjba 1989-ben. Nyugdíjasévei méltatlan életszínvonalon teltek: a vas- és fémművekben végigdolgozott élet után 102 ezer forint volt a nyugdíja halála előtt, 2017-ben. Életműve elismeréséül sem az államtól, sem az MLSZ-től, sem a klubjától nem részesült egyetlen fillér különjuttatásban sem (talán egyedül Jakab János hívta meg őt az utolsó éveiben az idős futballisták magánkezdeményezésű karácsonyi összejöveteleire, ahol jutott erkölcsi és szerény anyagi elismerés is).

A brazilverésből sem teremtett kenyeret...

A Belgiumot, Hollandiát és Spanyolországot elbűvölő Ladinszky Attilának hazatérve évekig az egyetlen bevétele a Betisnél eltöltött idények után járó spanyol futballnyugdíj volt, hiszen amikor kikerült, a többség még amatőr volt a Benelux-államok élbajnokságaiban is, csak a sztároknak fizettek, nemegyszer feketén, hasonlóan a rendszerváltás után idehaza formálódó, kezdetleges profizmushoz, saját nyugdíjrendszer nélkül.

Az Aranycsapat tagja, Tóth II József csepeli nyugdíjasévei méltatlanul szerény körülmények között teltek ahhoz képest, milyen futballista volt (Fotó: Szabó Miklós)

 

 
Az Aranycsapat és a város peremén – Ballai Attila publicisztikája  

A rendszerváltás után hazaköltözve őt sem vetette fel a pénz, holott belga és holland bajnok, spanyol Király-kupa-győztes, belga gólkirály is volt. De napokig sorolhatnánk a példákat a hatszoros magyar bajnok, az 1966-os világbajnoki brazilverés egyik résztvevőjeként ismert Káposzta Benőtől a két világbajnokságon is pályára lépő Tóth „Jokka” Józsefig, akik nem olyan életszínvonalon élhetik most idős éveiket, amely illendő lenne egy olyan országban, amely nagy becsben tartja sikeres sportolóit. Ha van szégyellnivaló ebben a helyzetben, az nem az ő szégyenük: a kérdés ugyanis az, hogy miért nem gondoskodik megfelelően a ma már nem nélkülöző futballcsalád a fiatalon a hazának nagy dicsőséget szerző, az ifjúkorukat a versenysportra áldozó, később esetleg éppen ezért lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerülő bajnokokról idős korukban.

Igen, tudvalévő, hogy sok futballistának „megengedték”, hogy üzletet, kocsmát nyisson, üzemeltessen, de ez megint csak nem hivatalos, rendszerszintű megoldás volt, sok esetlegességgel, másrészt, bár tűnhetett ez akkor különleges kivételezésnek, azért ma már ne fogadjuk el normálisnak, hogy nagyon hálásnak illett lennie mondjuk minden idők egyik legnagyobb góllövőjének, Deák Ferencnek (aki valaha – aztán persze államosított – bérházat vett a fizetéséből), hogy sört csapolhatott az Újlipótvárosban, vagy a három vb-n járt kapusnak, Grosics Gyulának, hogy női blúzokat hajtogathatott a Nagykörúton. Mert még ez is irigyelt kiváltságnak számított, s ezt az esetleges, torz, de valamiféle igazságosság, kompenzáció igényét magában hordozó világot a rendszerváltás után felváltotta a – semmi...

Kis pénz, nagy foci, nagy pénz, kis foci

Nagyszerű, hogy talán a világon sehol sem olyan kiemelkedő az olimpiai érmesek megbecsültsége, mint hazánkban, hiszen az éremért járó jelentős állami pénzjutalom mellé havi életjáradékot is kapnak (miként edzőik és özvegyeik is, sőt immár a paralimpiai, siketlimpiai, sakkolimpiai érmesek, edzőik és özvegyeik is), de a messze a legnagyobb társadalmi hatású sportágban, a labdarúgásban is kétségtelenül szükség volna hasonló anyagi elismerésre, mert ilyesmi harminc évvel a rendszerváltás után továbbra sincs.

Az uruguayiak 1954-es (4:2 hosszabbításban, balra fent) legyőzése világbajnokságon

Meglehetősen visszás, hogy – természetesen nem becsülve le a kajak-kenut, csak példaként említjük – egy kajak négyesben nyert olimpiai bronz­érmet viszonylag magas pénzjutalom és életjáradék kísér, míg, mondjuk, egy vb-negyeddöntős futballszereplést nem. Adódna a válasz, hogy de a sokkal népszerűbb futballisták bizonyára sokkal jobban kerestek fénykorukban, csak éppen – sajátos politikai, történelmi okoknál fogva – ez esetünkben egyszerűen nem igaz. Megítélésünk szerint a vb-ken tizenkét éve veretlen brazilok 1966-os legyőzése, netán az angolok elleni 1962-es vb-diadal is tekinthető ugyanolyan kiugró sportszakmai tettnek – sőt! Bizarr módon például olimpiai bajnok labdarúgóink jobban jártak, mint a vb-döntősök, hiszen ők olimpiai életjáradékot kapnak, pedig a futballban az olimpia sokadrangú esemény, jelenleg csak – három kivétellel – a 23 éven aluli játékosok vehetnek részt rajta, régen pedig azok, akik „amatőrök” voltak, vagy nem játszottak még világbajnokságon, Európa-bajnokságon.

Vagyis ez esetben a hivatalos második vonal jobban járt az élvonalnál (a két vb-n is negyeddöntőig jutó Mészöly Kálmán például sohasem járt olimpián, így neki – több csapatra való, kevésbé ismert kollégájával szemben – nem jár olimpiai életjáradék). A törvényből az a dicséretes jogalkotói szándék olvasható ki, hogy ha valaki egyszer olimpiai érmet nyer Magyarországnak, az többé nem éhezhet ebben az országban – sem az edzője, sem az özvegye.

Az angolok 1954-es, 7:1-es megsemmisítése a Népstadionban, vagy Tóth „Jokka” József két vb-szereplése olyan sportsiker, amelynek értéke szerintünk olimpiai érmekkel vetélkedik

De miért nem jár(t) ez a vitathatatlanul jogos kiváltság annak, aki ott volt az 1938-as futball-világbajnokság párizsi döntőjében a pályán Olaszország, vagy az 1954-es berni döntőben az NSZK ellen? Vagy az évszázad mérkőzésén, a londoni 6:3-on? Vagy mondjuk játszott száz, hetvenöt, esetleg ötven mérkőzést a válogatottban? Vagy játszott háromszáz NB I-es mérkőzésen?

Belgiumban 30 százalék a nyugdíjalap

És hogy mit lehet tenni intézményesen a volt futballisták nyugodt megélhetéséért? Segítségül, mintául szolgálhatnak a külföldi, elsősorban nyugat-európai példák.
Szinte minden topligában régóta van valamilyen önsegélyezési, előtakarékossági módszer arra, hogy megelőzzék a játékosok időskori elszegényedését. Míg a legtöbb helyen ez önkéntes alapon működik, az egyes játékos-szakszervezetek tagjaként a labdarúgók megtehetik, hogy pályafutásuk idején beteszik a szervezettel partnerségi kapcsolatban álló megtakarítási alapba bérük egy részét, amelyhez a visszavonulásuk után juthatnak hozzá; mintaértékű a holland és a belga modell, ahol ez nem alternatíva, hanem kötelező gyakorlat.
„CFK a rendszer neve, és az a lényege, hogy a játékosok alapfizetésének és prémiumának egy bizonyos százaléka automatikusan a holland szövetség számlájára kerül, azt pedig az egyik neves holland nemzetközi biztosító-társaság kamatoztatja – mondta lapunknak a NAC Breda és az eindhoveni PSV játékosaként a holland élvonalban több mint egy évtizedet eltöltő jobbhátvéd, Fehér Csaba. – A levonás lépcsőzetes volt, minél jobban keresett valaki, annál nagyobb százalékot vontak le. Harmincöt éves kor fölött lehetett hozzájutni, többféle módon. Fel lehet venni egy összegben, három részletben vagy havi járadékként is. A hollandoknak kötelező volt csatlakozni ehhez, a külföldieknek nem, úgyhogy én nem éltem vele, ismerem magamat, tudom, hogy nem verem el a pénzt, de sokaknak nagy segítséget jelentett, jó alapot a futball utáni újrakezdéshez.”
Közéjük tartozik Kiprich József is, aki Tatabányáról szerződött Rotterdamba 1989-ben, és futballozott a Feyenoordban 1995-ig, később pedig a Den Boschban is játszott.
„A fizetésünk huszonöt százalékát vonták le kötelezően, és helyezték el egy afféle szociális alapban. Harmincöt éves kor után lehet igényelni ennek a folyósítását, attól függően kapja ezt meg minden játékos, hogy annak idején milyen konstrukciót választott. Én olyat, hogy nekem huszonöt éven át jár a juttatás” – mondta el a Nemzeti Sportnak.
Belgiumban még ennél a 25 százaléknál is többet, 30 százalékot vontak le – tudtuk meg Juhász Rolandtól, aki 2005 és 2013 között nyolc éven át szolgálta az Anderlechtet.
„Olyannyira kötelező ez Belgiumban, hogy akinek nincs befizetve egy bizonyos határidőig, a szövetségtől nem kapja meg a játékengedélyt a következő idényre – mondta az idén visszavonult középső védő. – Eleinte én is csodálkozva néztem, hogy a fizetésem majdnem egyharmadát be kell adni ebbe az alapba, eléggé nagy hányadnak gondoltam, de aztán elismertem, nagyon jó eljárás, mert sokaknak kisiklik az élete a futballpályafutás után, akár egy válással vagy máshogy, és akkor nagyon jól jön, hogy van biztos tartalék. Ezt is harmincöt éves kor felett lehet aztán felvenni, korábban csak akkor, ha valaki bizonyíthatóan előbb felhagy az aktív játékkal. Én egy összegben kértem, épp nemrég kaptam meg. Nagyon támogatom, kötelezővé is tenném idehaza is, mert másként gondolkodik egy ember húsz-, mint harminc- vagy negyvenévesen, és ez biztosítékot jelent.” 

Félreértés ne essék: nem több pénzt követelünk a magyar futballba. Pénz most van bőven, hála a 2010-ben megkezdett intenzív állami újjáépítésnek, a hivatalos kormánypolitikának, amely a sportot és a futballt stratégiai ágazatként kezeli. Nagyon sokáig nem volt pénz a magyar labdarúgásban, a rendszerváltás utáni évek káoszában nem csak a klubokat fenyegette nap mint nap az ellehetetlenülés veszélye, de a Magyar Labdarúgó-szövetség is éveken át csődközeli helyzetben volt.

Megértjük, elfogadjuk, hogy akkor a szövetség legkisebb gondja a régi nagyok támogatása volt. Ám most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet. Átcsoportosíthat. Fölözhet. Nagyon jól élnek ma a hazai futballból a klubvezetők, az edzők, a játékosok vagy a játékosügynökök (a világjárvány okozta – reméljük, átmeneti – nehézségektől ezúttal eltekintve). Kizárt, hogy ebben a „hét bő esztendőben” ne jusson azoknak, akik a maguk idejében főszerepet vállaltak ennek a sportágnak a hazai megszerettetésében, népszerűsítésében.

Kimondottan rossz az üzenete annak, hogy ők, akik jóval több élményt szereztek az embereknek a játékukkal, a sikereikkel, idős éveiket kiszolgáltatottan, lemondásokkal élik, míg a maiak „betegre” keresik magukat, holott sok esetben még mindig nem miattuk, hanem a régiek által felkeltett igények miatt járnak sokan stadionokba, illetve azért a klubnévért, címerért és klubszínekért, amelyeket a legendás elődök tettek naggyá.

Ha úgy tetszik: részben a régiek teremtették meg a lehetőségét annak, hogy a maiak dúskáljanak a javakban (nem elhallgatva a hivatalos szemlélet említett, szerencsés változását). A szövetség hivatalos adatai szerint ma egy itthon játszó NB I-es profi labdarúgó átlagos havi alapbére bruttó 1.63 millió forint. És mivel a futballisták ekhós adózhás alá esnek, ennek jelentős részét kézhez is kapják, és természetesen erre jönnek még a meccs- és pontprémiumok.

Nem alamizsna kell, törvényi szabályozás

Mindenképpen szót érdemel, hogy az MLSZ-nek vannak kezdeményezései a szükséget szenvedő volt labdarúgók megsegítésére. A szövetség évek óta működteti a Válogatottak klubját, megtisztelve a korábbi játékosokat, egészségügyi, jogi segítséget nyújtva nekik, programokat, meccsjegyeket is kínálva. Mérkőzésellenőrként is foglalkoztatja a régi klasszisokat az MLSZ, és 2011 óta működik a szövetség Focisegély Alapítványa is, amely ajánlás alapján egyszeri (nagyon indokolt esetben többszöri) anyagi juttatásban, 350 ezer forintos támogatásban részesíti a rászoruló régi játékosokat, a fegyelmi bizottság által kirótt büntetésekből eddig mintegy 80 millió forintot osztottak szét 170 korábbi futballista között.

Már szóltunk róla, hogy Jakab János korábbi labdarúgó és edző, a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke szervezésében minden karácsony előtt vendégül látják a korábbi nagy játékosokat (az összejövetelre a legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a 2019-ben először a Puskás Arénában megrendezett eseményre, jelezve, hogy mindig fontosnak tartotta és segítette a kezdeményezést), de egyre több – csak még mindig nem elég – jó hír érkezik a kluboktól is saját nagyjaik megbecsüléséről.

Ám az MLSZ és a civil kezdeményezők minden jó szándéka mellett is úgy gondoljuk, hogy ennél több kell. Nem alamizsna, nem egyszeri segély, hanem törvényi – vagy legalább sportági – szabályozás, amely bizonyos kritériumokhoz köti, kinek jár régi érdemei elismeréséül élethosszig tartó érdemi anyagi juttatás, mondjuk a jelenleg aktív játékosok befizetéseiből vagy éppen az állami kitüntetetteknek ma már járó művészjáradék mintájára egyfajta nyugdíjkiegészítés. Akinek pedig jár, annak ne pironkodva kelljen a „kasszához járulnia”, hanem érezhesse azt, hogy az ország utólag lerója a háláját valamikori nagyszerű teljesítménye előtt.

A brazilok 1966-os (3:1) legyőzése a világbajnokságon

Az államnak, az MLSZ-nek, a kluboknak és a játékos-szakszervezeteknek is fel kell vállalniuk, hogy lépni kell most már ebben az ügyben, és mindannyiunknak meg kell tennünk azt, amit a magunk területén tehetünk.

Egyelőre egymásra várnak a sportág szereplői
 Olykor idehaza is felvetődik, hogy kötelezővé kellene tenni a labdarúgók előtakarékosságát – de az erre irányuló kísérletek rendre kudarcot vallanak. Nagy kérdés, hogy ebben kinek kellene nagyobb határozottsággal fellépnie. A legnagyobb itthoni játékos-érdekvédelmi szervezet, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete (HLSZ) rendre kapacitálja tagjait, hogy önkéntesen vállalják fizetésük bizonyos százalékénak letétbe helyezését a pályafutásuk utáni újrakezdés alapjául, de nem nagy sikerrel.
„Az már világosan kiderült, hogy önkéntes alapon ez nem fog működni – mondja megkeresésünkre dr. Horváth Gábor, a HLSZ főtitkára. – Többször kezdeményeztük már egy afféle karrieralap létrehozását, de a játékosok túlnyomó többsége nem mutatott erre hajlandóságot, pedig bizonyosnak tetszik, hogy az ilyen rendszerrel jelentősen szűkülne a rászoruló időskorú labdarúgók köre. Többször egyeztettünk erről az MLSZ-szel és a klubokkal is, elhangzottak szép szavak, de aláírt szerződésig nem sikerült eljutnunk. Próbálkozunk, de egyedül nem megy. A világ legegyszerűbb szabálymódosítására lenne szükség a sporttörvényben vagy az MLSZ szabályzati rendszerében, és működhetne a dolog. Meg kellene oldani, hogy kötelező legyen, mint az autós felelősségbiztosítás, és kikerülhetetlen. Hosszú távú befektetési konstrukciót kellene kidolgozni, hogy kalkulálható legyen a kifutása, és a játékosok a klubjukkal közösen beleegyezzenek bérük egy részének elkülönítésébe.”
A felvetés kapcsán az MLSZ részéről Sipos Jenő szóvivő lapunknak azt mondta: „Az MLSZ minden olyan kezdeményezésnek örül, amelyben megjelenik a labdarúgó-társadalmon belüli szolidaritás, együttérzés, együvé tartozás.” A futballszövetség álláspontja az, hogy ha életképes kezdeményezés jön létre, azt szívesen támogatják, de az első lépést a játékos-szakszervezetnek kell megtennie, ami már azoknak a véleményét is tükrözi, akik a pénzükről lemondanának. Csányi Sándor MLSZ-elnök 2018 decemberében lapunknak adott interjújában a kérdés kapcsán így fogalmazott: „A nyugdíj- és életjáradék-rendszer kidolgozása és működtetése szerintem alighanem a kimondottan ilyen céllal is létrehozott Hivatásos Labdarúgók Szervezetére vár. Szívesen részt veszünk erre vonatkozó ötletek felkarolásában, megvalósításában is, de látni kell, hogy – mint más területeken is – legendás labdarúgóik megbecsülésének ügyében is leginkább az egyesületeké a felelősség.”
A futballisták előtakarékossági programja tehát még gyermekcipőben (sem) jár idehaza, de ha működne is, az még nem feltétlenül segítene a múlt nagyjainak mai helyzetén, csak akkor, ha a ma jól keresők részt vesznek az általános szolidaritásban.
Valamikor, az ötvenes-hatvanas években a ma is létező és életjáradékot jelentő érdemes művész, kiváló művész elismerések mintájára létezett Érdemes sportoló- és Kiváló sportoló-díj is, de ezek már semmit sem érnek, nem tartja nyilván senki a díjazottakat, nem jár anyagi juttatás a hajdani elismeréssel. A művészvilágban 2018 óta a Magyar Művészeti Akadémia művészjáradékot folyósít gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen állami művészeti, kulturális kitüntetésben részesült pályája során, ez mintegy 1200–1300, 65. évét már betöltő művészt jelent (nem beszélve a sokkal nagyobb juttatásban részesülő Nemzet Művésze- vagy a Nemzet Színésze-elismerés tulajdonosait). Igen, a sportban is létezik az olimpiai életjáradék, de ez sajnos éppen a legnépszerűbb sportágban, a teljesen megváltozott gazdasági, társadalmi hátterű futballban jelentős hatású helyi és nemzeti hősök tisztes megélhetésére nem jelent megnyugtató megoldást.
2020.11.24 08:40:36

Labdarúgó NB I HEGYI TAMÁS

1930-ben már kolumnákat írtak róla a lapok. Egy frissen érettségizett, aki a Ferencvárosba tartott.

2020.11.22 23:00:46

Labdarúgó NB I VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Ami most történik velünk a honi labdarúgás világában, az tényleg maga a ragyogás, rivalda, ott lenni a Bajnokok Ligájában a Barcelona, a Juventus, a Dinamo Kijev legjobbjaival szemben, készülni a német, a francia, a portugál klasszisok ellen.

2020.11.22 15:48:24

Labdarúgó NB I BORBOLA BENCE (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

A két sokat hibázó csapat közül az nyert, amelyik sokkal jobban sáfárkodott az ellenfél védelmi hibáival.

2020.11.21 22:53:29

Labdarúgó NB I L. P. I.

2020.11.21 21:15:30

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Mintha a tehetetlenség kötne béklyót a nemes szándékra.