Változásra van szükség – Bobory Balázs publicisztikája

Eljött a beismerés pillanata. A Magyar Labdarúgó-szövetség a pénteki tisztújító közgyűlése előtt közzétette a 2025 és 2030 közötti időszakra tervezett stratégiáját, amely meglehetősen őszinte, egyébként pedig fájó megállapításokat tesz. Persze ezekkel csak az nem volt tisztában, akit elvakított a kirakat néha csillogó fénye, a felnőttválogatott sikerei, a Ferencváros nemzetközi kupaszereplései. Ha az üzletet belül vagy a valós árukészletet szerettük volna felmérni, már sokkal kedvezőtlenebb állapottal találkozunk, mert ár-érték arányban a produktum előállítására befektetett összeg nincs köszönőviszonyban az eladásra szánt késztermékkel. 

Négy évvel ezelőtt az államilag elismert tíz labdarúgó-akadémiából ötöt jártam végig. Akkor nagyjából már egy esztendeje megkapták ezek a központok a kiemelt státuszt és a vele járó anyagi, infrastrukturális és módszertani segítséget. Összegzésként azt a tanulságot vontam le, ha így, ebben a formában sem sikerül jelentősen emelni a felnőttkorba könnyedén átlépő, a legjobbak között is a helyüket megálló, illetve akár nemzetközi klasszissá váló futballisták számát, akkor tényleg sehogy sem sikerülhet. Ez irányú kérdésemet fel is tettem az akadémiák akkori vezetőinek, ötéves távlatról érdeklődtem és arról, mit lehet mondani, ha az időszak végén nem láthatók a fejlődés jelei. Ötből négyen azt válaszolták, hogy akkor nem végzik jól a munkájukat. 

Eltelt négy év, és azért nem látni, hogy ki fogja kiszorítani az akadémiákból kiáramló játékostömegből azokat, akik hosszú évek óta szolgálják a nemzeti csapatot. Utánpótlás-válogatottjaink finoman szólva sem érnek el jó eredményeket, egy-egy „Tóth Alexszel” lehet takarózni, bár furcsamód ő is csak két évet töltött kiemelt akadémián utánpótlásévei alatt. 

Az MLSZ stratégiai elképzeléseiben kemény a kritika: „Az utánpótlásképzés hatékonysága, különösen figyelembe véve a befektetett erőforrásokat és erőfeszítéseket, nem éri el a kívánt szintet, a tehetségek képzése, beépítése, értékesítése terén a fejlődés elmaradt a várakozástól. Az akadémiák száma indokolatlanul magas, miközben szakmai munkájukra az MLSZ-nek csak közvetett ráhatása van, finanszírozásuk a szövetség hatókörén kívül történik.”

A fenti két mondatból azért lehet következtetni arra, hogy ha a szövetségen múlik, nagyobb átalakítás következik. Egyes pletykák szerint az akadémiák számát több mint a felével kívánják csökkenteni, a tehetségek központosítása így még egyértelműbb lenne, és láthatóan az MLSZ a finanszírozást is szeretné átalakítani, saját támogatói és ösztönzőrendszert vezetne be, egyben nagyobb szakmai ráhatást is gyakorolna a műhelyekre.

Fogalmam sincs, mekkora az ellenállás az elképzelésekkel szemben, mert tény, rengeteg érdek sérülhet. A jelenlegi tíz kiemelt akadémiából sok veszítheti el a státuszát, sokkal kevesebb forráshoz juthat, ez jelentős hatással lehet például az akadémiákon dolgozó számtalan szakember sorsára, de persze sok más körülményre (felszerelés, utazás, étkeztetés, pályák minősége).

Bevallom, nem tudom pontosan, mi a jó út a magyar utánpótlás-nevelés számára, azt viszont érzékelem, hogy a mostani nem jó. Alapból azt hiszem, hogy a katonás, bentlakásos akadémiai rendszer felett eljárt az idő, de azt is megértem, hogy a fiatalokat így a legegyszerűbb rávenni, kötelezni arra, hogy a lehető legtöbb időt töltsék a pályán gyakorlással. Abban biztos vagyok, hogy a mai gyerekeket már nehéz kimozdítani a komfortzónájukból, általában biztonságos családi környezetben nőnek fel, nem érzik létszükségletnek a kitörést bármilyen nehéz helyzetből, ezután kerülnek be egy olyan akadémiára, amelyen tényleg mindent megkapnak, és semmi gondjuk sincs a sportoláson, illetve a tanuláson kívül. Csakhogy ezzel együtt az alapvető éhség is múlik, és kevesen harapnak úgy, hogy eljussanak a legmagasabb szintig.

Ha nem így van, és nem a mentális képességek hiánya miatt nem lesz belőlük profi labdarúgó, hanem mert nem elég képzettek, felkészültek hozzá, akkor egyértelműen a szakma a hibás. Vagy éppen az összes körülmény együtt, ami tapasztalható a soha eddig ennyire nem támogatott, aládúcolt magyar futballban.

Az a törekvés, hogy legalább öt magyar játékos szerepeljen minden élvonalbeli csapatban, üdvözlendő és kívánatos is. Nyilván akadnak, akik már most hangoztatják, miért nem lehet ezt megoldani, olyanok is, akik olyan klub élén állnak, amelynek van kiemelt akadémiája, vagyis minden lehetősége adott arra, hogy minőségi fiatalokat neveljen. Nem szeretnék önellentmondásba keveredni, mert fentebb arról értekeztem, hogy nem érkezik elég megfelelő minőségű utánpótlás-játékos a felnőttfutball küszöbére, ellenben az is óriási gát a fiatal labdarúgók kiteljesedésében, hogy az élvonalbeli csapatok többségében csak elvétve kerül tizenéves a pályára. Egyszerűbb idehozni a légióst, akár öttel-hattal kísérletezni, akikből legfeljebb a fele válik be, a többiek fél vagy egy év után továbbállnak. Egyébként ha nem teszteljük, mit tud az akadémiai „termék” a legmagasabb magyar szinten, sohasem derül ki a minősége sem. Persze ehhez türelem és biztonság is kell, és talán ehhez a jelenlegi bajnoki rendszer nem ideális terep, de ez már egy másik értekezés lenne, mert minden mindennel összefügg.

Rengeteg a kérdőjel és bizonytalanság, de legalább odáig eljutottunk, hogy a következő öt évben az MLSZ tenni akar azért, hogy az állami támogatásnak köszönhető kánaáni állapotoknak kézzelfogható eredménye legyen. Hogy ne mondhassuk azt, mekkora lehetőséget szalasztott el labdarúgásunk, egyben a magyar sport, amikor a megteremtett idilli körülmények ellenére sem sikerült kiaknázni a lehetőségeket, és elmaradt a hosszú évtizedekre előremutató bázis kiépítése. Hogy a magyar válogatott tele legyen olyan futballistákkal, akik a hazai akadémiák növendékei, akik végig magyar egyesületekben pallérozódtak, és ne hangoztathassák az ellendrukkerek, hogy a nemzeti csapatunkban többségében olyanok kapnak szerepet, akik utánpótláséveik egy részét vagy egészét külföldön töltötték, esetleg olyan magyar klubban, amelynek nincs kiemelt akadémiája. Már az is örvendetes lenne, ha a jelenleg akadémiát működtető élvonalbeli együttesekben legalább fele lenne a saját nevelés aránya a mindenkori bajnoki kezdőcsapatban, mert akkor nyerne értelmet az óriási befektetett összeg és az intézmények működése. Ha egy akadémia nem tud minden évben legalább egy olyan futballistát kinevelni, aki képes az élvonalban helytállni, az borzasztó és megengedhetetlen, és nyilván ilyenkor kellene jönnie a finanszírozó vagy támogató részéről a számonkérésnek, hatékonyabb ösztönzésnek, de nevezhetjük úgy is, hogy sokkal inkább nyomás alá kell helyezni ezeket az intézményeket, hogy a nevelőmunka hatékonyabb legyen.

Pénteken rendkívül érdekes közgyűlése lesz a magyar futballnak, remélhetőleg a stratégiában fellelhető őszinte mondatok még nyíltabb és előrevivő vitára sarkallják a küldötteket, azokat az embereket, akik valóban felelősek a teljes magyar labdarúgás sorsának alakulásáért. Mert mindig egyszerű mosni a kezeket és másra mutogatni, hogy miatta nem sikerül ez vagy az. Az eredmény, illetve az eredménynélküliség jelenleg itt van velünk, és csak bízunk benne, hogy hamarosan megjelennek további Szoboszlai Dominikok a magyar futballban, és remélhetőleg magyar akadémiai sikerként lehet ünnepelni őket. Hogy ezt elő tudja-e idézni, segíteni az új stratégia, még nem tudom, de a változásra biztos szükség van. 

Ez pedig egy beismeréssel is kezdődhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!