Lisztes Krisztián ígéri: súlyos sérülése után talpra áll!

A legtöbben azt kérdezik: lesz még önből futballista?
Lesz! – vágta rá határozottan Lisztes Krisztián.

Milyen optimista...
Egyrészt nem lenne értelme ennyit dolgoznom, ha nem hinnék benne igazán őszintén, másrészt reális esélyt látok rá, hogy meggyógyul a lábam, és újra futballozhatok.

Ennyire hiányzik a játék?
Hatéves korom óta élek benne, persze, hogy hiányzik. Szeretek futballozni, mindig is élveztem a játékot, és hiszem, hogy nem kell örökre abbahagynom a labdarúgást.

Nem volt soha olyan érzése, hogy elég, nem csinálom tovább? Mondjuk akkor, amikor kiderült, hogy újra műteni kell, negyedszer is hat hétig feküdni az operációt követően, utána kíméletesen elkezdeni a gyógytornát, a rehabilitációt…
Nem könnyű mindezt feldolgozni, az igaz. Mindig, mindegyik operáció előtt azt éreztem, ez igen, ez majd segít rajtam. Megannyi orvos és szakember látott már, a rehabilitációban igazán járatos vagyok, de feladni nem akartam soha. Ma is naponta négy-öt órát dolgozom azért, hogy visszatérhessek.

Egy térdszalagszakadás miatt – legyen az mégoly súlyos is – az orvostudomány mai fejlettsége mellett három évet kihagyni erős túlzás. Nem lehet, hogy másként kellett volna valamit csinálnia?
Nem három év ez, tavaly is játszottam a Mönchengladbachban… Persze igaz, én is éreztem, hogy nem az igazi a lábam, bár a szerződéskor átvizsgáltak, és mondták is, hogy nem optimális a térdem, az edző ragaszkodott hozzám és játszatott is, de az első három bajnokin sprintelni sem tudtam, ami ugyebár kicsit vicces egy Bundesliga-meccsen. Az orvostudomány pedig... Nekem tiszta a lelkiismeretem, hiszen azt csináltam, amit az orvosok mondtak. Ha hat hétig feküdni kellett, nem keltem fel öt és fél hét után, ha huszonhármat kellett guggolnom, nem csináltam harminckettőt, hogy majd attól gyorsabban gyógyulok. Azt tettem és annyit, amennyit előírtak nekem. Nemrég jártam Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrtnál, a Bayern München orvosánál is, az ő javaslatára mentem egy másik specialistához, de magyar szakembereket is megkerestem. Amikor Brémában zajlott az első rehabilitáció, akkor ott tartottam, hogy kétszer körbekocogtam a pályát úgy, hogy fél kör lassú futás, fél kör séta. Aztán kitalálták, hogy külön teszten kell részt vennie minden sérültnek, amely során tizennyolcszor kellett négyszáz métert futni. Nos, ma már tudom, hiba volt végigszenvednem azt a tesztet, mert visszaestem a nullára. De ahogyan akkor sem adtam fel, most sem teszem, csak előre nézek, arra figyelek, mit tehetek azért, hogy újra játszhassak.

E Honnan ez a lelkierő?
Sportembernek tartom magam. Nekem mindig azt tanították, ha padlóra kerülsz, vegyél onnan fel valamit, és állj talpra! Úgyhogy: talpra állok most is! Amikor az emberek kérdezik, mi van velem, és azt mondom, jól vagyok, jó lesz a lábam, látom a szemükben a kétkedést: igazán, tényleg jól vagy? De nem zavar, ha más lemond rólam, én hiszek magamban, és ez a fontos.

E Láttam, milyen gyorsan tekeri a szobabiciklit, én elhiszem, hogy jó lesz a lába…
Ha csak ezen múlna! Annyit tekertem már, hogy ha azt valódi kerékpáron teszem, akkor a Tour de France-on is elindulhatnék... J ---- A ---- L