Mindig borzongató nézni és hallani, ahogy egy külföldi mérkőzésen szurkolók tízezrei éneklik ugyanazt a dalt, raknak ki egy csodás élőképet vagy üvöltenek fel egy gól után. Mindezt persze idehaza is átélhetjük, ám a stadionok adottságai és a jóval kisebb létszámok miatt azért sokkal visszafogottabban. Ettől függetlenül a magyar szurkolói mozgalom él, fanatikusok százai tartják életcéljuknak imádott csapatuk győzelmének kiharcolását, akár hangszálgyulladás árán is. Ez a két oldal róluk, a magyar ultrákról szól, akik minden körülmények között kitartanak választott klubjuk mellett, és akik nélkül mindenképpen sivárabb - na jó, esetenként békésebb is - lenne a lelátó.
A bajnoki címhez dukál egy jól sikerült koreográfia: a ferencvárosiak (a kép bal oldalán) a Formula–1-bôl merítették az ötletet, az egerszegi Armada pedig egy-egy jópofa karikatúrával köszönte meg játékosainak az aranyat (Fotó: Danis Barna)
A bajnoki címhez dukál egy jól sikerült koreográfia: a ferencvárosiak (a kép bal oldalán) a Formula–1-bôl merítették az ötletet, az egerszegi Armada pedig egy-egy jópofa karikatúrával köszönte meg játékosainak az aranyat (Fotó: Danis Barna)
Büszkén jelenthetjük: a magyar ultramozgalom kialakulásának zászlóvivője a Nemzeti Sport volt.
Hm, picit azért sarkítottunk, de tagadhatatlan, lapunknak akad némi köze a mai szurkolói kultúrához. Az 1920-as évekig ugyanis a válogatott mérkőzéseken "Tempó, magyarok!" volt a drukkerek csatakiáltása, ám a sportnapilap szerkesztői egyszer csak kitalálták, hogy váltani kellene, és az egyik fellépés előtt olyan kiáltványt intéztek a nagyérdeműhöz, hogy a "hajts rá!" buzdítás rövidítéseként próbaképpen "Hajrá, magyarok!" legyen a rigmus. Nos, negyvenezren zúgták az új jelszót, és a tempó egycsapásra hajrává nemesedett.
Nôt, kocsit cserélhetsz, klubot soha – tartja a mondás, és lám, ez a frankó tetkóa ferencvárosi szurkolónak még egy fejbedobást is megért (Fotó: M. Németh Péter)
Persze azért mégiscsak túlzás volna ekkor még ultrákról beszélni, a harmincas, negyvenes, ötvenes évek szurkolója szépen is nézett volna ki, ha nyaka köré tekeri selyemsálját, felpattan Panni robogójára, átszáguld negyvennel a Stefánián (később ugye Néphadsereg útján), majd bemutat egy görögtüzezéssel súlyosbított egész stadionos koreográfiát Horthy őfőméltósága avagy Rákosi elvtárs előtt.
Egész Európa a magyarokat csodálta
Bár már a lanyhuló kommunizmusban megjelentek a mai ultrák ősei (a kannás borok vedelése és a sárba lógó zászlók jelentik a korszak biztos pontjait), az igazi áttörést természetesen a rendszerváltás hozta meg, a nyugatra szabaduló nép bősz majmolásba kezdett. Rövid időn belül megjelentek az első, jobbára külföldi nevet választó csoportok, kezdett elkülönülni az angol és olasz stílusú szurkolás, és mindenki azért imádkozott, hogy egy nívósabb külhoni egylet kerüljön kedvencei útjába, mert akkor odakint alaposan be lehet vásárolni az ajándéktárgyakból. Az amatőr lelkesedés gyorsan kőkemény profizmusba torkollott, a kilencvenes évek közepére a magyar ultramozgalom európai hírnevet vívott ki magának.
Maguk a példakép olaszok csettintettek elismerően egy-egy csodaszép koreográfia láttán, és a Bibliának tekintett Supertifo is gyakran közölt magyarországi képeket. De az első generáció felnőtt, az utódok már nem tudtak akkora számban felvonulni, az ötletek elfogytak, a derbik unalmassá váltak, a magyar futball pedig egyre rosszabb és rosszabb lett, így az elmúlt esztendőket inkább a stagnálás jellemezte.
No, de kik is azok az ultrák? Ultra az, aki annak vallja magát - szól az aranyigazság, jelezve, hogy korra, nemre, anyagi helyzetre való tekintet nélkül lehet aktívan szurkolni, de ez inkább a külhonra érvényes, idehaza eléggé könnyű beskatulyázni az ultrákat: 18-30 éves, többnyire nem családos fiatalember, aki még megengedheti magának, hogy idejét és pénzét a futballra költse. Az igazi maghoz országszerte néhány tucatnyian tartoznak, akik festik a kartonokat, belopják külföldről az idehaza tiltott pirotechnikát, előénekesként, háttal a pályának "néznek végig" egy meccset, és hozzájuk csapódik az a több ezer danolászó, ugráló, minden bolondságban benne levő fanatikus, akit a csapat szeretete mellett maga a közeg csábít a kanyarba vagy a kapu mögé.
Fájdalom, a közeg néha a fogdába csábít… A szurkoló és rendőr viszonya ugyanis messze van az ideálistól. Az egyik oldal azt harsogja, hogy őket edzőbábunak használják a készenlétisek, a másik fél azzal érvel, hogy a nyugton maradó, a balhét nem kereső drukker még sosem kapott a gumibotból. Az ellentétet még csillapítani sem könnyű, de mivel a rendőri biztosítás egyre profibb (ma már a semleges nézőnek egy Újpest-Fradi nem rizikósabb a REAC-MTK csörténél), a nézőszám visszaesésével pedig az ultrák is egyre kisebb számban vannak jelen a meccseken, vélhetően a jövőben még kevesebb balhé lesz. A riválisok üzenete mindazonáltal egyértelmű: az ultrák szabadságuk csorbításának érzik a rendőri jelenlétet a stadionokban, a "kékek" viszont bevételi forrást látnak a meccsek biztosításában - és a harc bizony sima rendőrsikert ígér. ---- Egy másik fronton is dúl a küzdelem, hiszen szakadatlan a háborúskodás a médiával, elsősorban a bulvárlapokkal és kereskedelmi tévékkel. Az RTL Klub délelőtti közvetítései értelemszerűen kevés szurkolónak tetszenek, ám még ennél is nagyobb az ellenszenv a bulvársajtó úgymond részrehajlása miatt: az ultrák sokkal könnyebben kerülnek a címlapra vagy a hírműsorokba valamiféle negatívum miatt.
Kétségtelen, a fanatikusoknak igazuk van abban, hogy míg hír és eladhatóság szempontjából a többezres koreográfia csak jelentéktelen apróság, addig egy-két elcsattanó pofon maga a szenzáció, de azért szép számmal akad olyan drukker is, akinek hihetetlen lelki és fizikai kielégülést jelent, ha másnap a saját maga által kiosztott veselerúgásokról olvashat. Sokan úgy vélik, ha nem kerülnének a táborok közötti verekedések a sajtóba, akkor reflektorfény híján már a szurkolók is kevésbé lennének érdekeltek az efféle magamutogatásban - ennek szellemében mi most a huligánokról és dicső tetteikről egy szót sem írunk.
Fekete bőrű ultra a kanyarban
Maradjunk csak a lelátó szépségeinél. Mondjuk a villanyfényes Újpest-Fradi derbik utánozhatatlan miliőjénél (hm, a délelőtti kezdés egy ilyen meccsnél több mint bűn…), a bajnoki címet nyerő debreceniek létszámbeli megizmosodásánál, a kispestiek szervezettségénél, a diósgyőriek mindenáron való kitartásánál, a fehérváriak hihetetlen ötlettáránál. Nélkülük és a többi számmottevő csoport nélkül igen hangulattalan lenne a magyar futball. Az viszont nem túl biztató, hogy az összefogásnak a csírája sem létezik: néhány éve még működött a szurkolói koordinációs iroda, amely nagyszerű hangulatú utakat szervezett Bécsbe és Pozsonyba, ám azóta abszolút nincs kapcsolat a fanatikusok és a szövetség, illetve a liga között.
Jellemző, hogy nemrég olyan ember volt az MLSZ biztonságtechnikai főnöke, vagyis az elvben a fanatikusokhoz legközelebb álló személy, akinek az ultráról a mosópor jutott az eszébe… Talán ennek is köszönhető, hogy a válogatott nem igazán tudhat maga mögött egységes tábort: létezett ugyan a XII. Hadosztály és a Nemzeti Gárda, de képtelen volt összefogni a kapu mögötti magot, mi több, enyhén gyomorforgató módon előfordult, hogy egy fővárosi csapat szurkolói összeverték a válogatott meccsére érkező diósgyőri felebarátaikat.
Hadosztály, Gárda, aztán többféle Front, Commandos, Korps, Guardia: mint a nevekből is kitűnik, a szurkolóktól nem áll messze a militáris szemlélet, gyakorta valamely katonai egység megfelelőjének képzelik csoportjukat.
Mivel Magyarországon a szovjet befolyás miatt nem alakulhatott ki legális ellenzék, a rendszerváltás után az amúgy is lázadó szellemű ultrák körében gyorsan elterjedt a jobboldali, esetenként szélsőjobboldali eszme. Ma a csoportok többsége ugyan hivatalosan nem politizál, de látványosan jobbra húz ("balkanyar" nem is igen van, egyedül a pécsiek tettek ki esetenként egy Che Guevara-transzparenst). A határközeli Debrecenben például gyakoriak a revizionista dalok, az egyik kedvelt nóta az Erdélyi induló átköltése.
Bár a közhiedelem szerint az ország minden táborában jellemző a zsidó- és feketeellenesség, azért ez nem így van, többnyire a kedvezőtlen meccsszituációkra reagál a tömeg a különösebb jelentéstartalommal nem bíró, inkább jó poénnak tartott huhogással - a magát hithű árjának tartó, valóban idegengyűlölő kisebbség meg esetenként elmerenghetne, hogy a példaképnek tartott II. világháborús Wehrmachtban is szolgáltak fekete katonák… Nemrég ugyanakkor történelmi tettre került sor: a Kispesten futballozó mozambikiak egyik rokona a nyakába kanyarított egy piros-fekete sálat, és beállt szurkolni a kanyarba, ahol ugyan egycsapásra helyi látványosság lett, de végül befogadták - ő az első magyarországi színes bőrű ultra.
A következő szezonban talán jönnek majd a többiek is, és ezáltal folytatódik az amúgy javuló tendencia, a szurkolói mozgalom nem a balhékról, hanem a fülsiketítő hangorkánról és a látványos élőképekről szól. Hátha még vissza lehet szerezni az olaszok csodálatát. ---- Baróti Lajos egykori szövetségi kapitány még hihetetlen embertömeg előtt dolgozhatott: "Nem sokat jártam szurkolóként meccsre, hiszen már tizennégy évesen játékosa voltam Szegeden a SZAK-nak. A városban több amatőrcsapat is volt, és a drukkerek között nagy rivalizálás folyt, egy-egy ilyen összecsapáson repkedtek a különböző csúf kifejezések felénk. Szerencsére csak azok… Amikor már Budapesten dolgoztam edzőként, egy Újpest-Fradi meccsen a több tízezer ember tombolása szívszorongató érzés volt, akárcsak a Népstadionban rendezett találkozók, amelyeken többször kilencvenezer szurkoló előtt játszottunk."
Mezey Györgyöt 1986-ban előbb istenítették, majd kritizálták a szurkolók: "A drukkerek, azok drukkerek, a világon mindenütt egyformák. Van, aki hevesebb, van, aki konszolidáltabb, van, aki hitből és van, aki a balhéért szurkol, de a legtöbbjük persze a futball szeretete miatt megy ki a mérkőzésekre. Megesett, hogy belekerültem egy melegebb szituációba az angolok között, és bizony menekülnöm kellett, de ez a múlt, most már szinte nincs is probléma a britekkel. Ennyit tesz az állami beavatkozás."
Kovács Zoltán kényelmes helyzetben van: csak rúg egy gólt, és mindjárt róla énekel az újpesti kórus: "Szerintem a szurkolók a futball legfontosabb kellékei, hiszen a mérkőzések hangulatát ők tudják befolyásolni. Amikor először hallottam, hogy dalba foglalták a nevemet, el sem akartam hinni. Eszméletlenül jó érzés. Több szurkolóval is van személyes kapcsolatom, tudják a számomat, gyakran felhívnak, az edzések után szoktunk beszélgetni, sőt volt olyan, aki Franciaországban is meglátogatott. Erre a szeretetre mindig büszke leszek."
Vincze Ottó egyszer még egy szurkolót is megmentett a rendőröktől: "A szurkolók mindig fontos szerepet játszanak egy klub életében, szerencsére eddigi egyesületeimnél jó volt velük a kapcsolatom. Még a Fradi játékosaként az Újpest elleni meccsről el voltam tiltva, és láttam a klubházból, hogy a találkozó előtt a szurkolók összetűzésbe kerülnek a rendőrökkel. Felismertem Sanyikát, az egyik barátomat a zűrzavarban, és mielőtt komolyabb baj történhetett volna, kimentem érte, és elcibáltam onnan." ---- Megpróbáltuk összegyűjteni az élvonalbeli futballcsapatok ultracsoportjait, az őszi szezonban a következő formációktól várhatjuk a kiváló hangulatot.
Debrecen: Szívtiprók Ultras, Force Field, Vadmacskák, North Side, Balmaz Front
Ferencváros: Green Monsters, Stormy Scamps, Új Generáció
A Pápa szurkolói még nem álltak össze ultracsoportba, éppen ezekben a hetekben szerveznek egyet. ---- Magyarország egyik vezető csoportja az 1994-ben összerázódott Szívtiprók. A fiúk az akkor futó Szívtipró gimi című tv-sorozat hatására választották ezt a nevet, és idővel Debrecen vezető csoportjává nőtték ki magukat. Persze egy ilyen társaságba nem könnyű bekerülni, hiszen az ultrák zárt közösséget alkotnak.
"A legtöbben családi indíttatásból mennek először meccsre vagy klubszeretetből, mint én, de ez még nem elég ahhoz, hogy az ember bekerüljön egy csoportba - mondta a Szívtiprók egyik tagja. - Szükség van arra, hogy az illető rendszeresen járjon otthoni, idegenbeli mérkőzésre, és mindenben lehessen rá számítani."
Debrecenben van egy Loki Szurkolók Egyesülete elnevezésű társaság, amelynek tagjai havonta 1000 forintot fizetnek, így kedvezményesen látogathatják a foci- és a kézilabda-mérkőzéseket, valamint ebből az összegből finanszírozzák a szurkolók a koreográfiákat, amelynek ára akár 50-100 ezer forint körül mozoghat. Emellett pedig van az ultráknak a törzskocsmájukban egy saját ajándékboltjuk, és ezen a tavaszon itt is jól fogytak a különböző sálak, pólók, kitűzők, matricák.
A szurkolók amúgy sem rajonganak a médiáért, amióta pedig az RTL közvetíti a bajnoki mérkőzéseket, azóta folyamatosan támadják a drukkerek a tv-csatornát. "Az RTL olyan időpontra tette a kezdési időpontot, amely lehetetlenné teszi a jó hangulat kialakulását - kesergett szívtiprónk. Hamarosan következik a klub első BL-selejtezője, amelyre hajnali hatkor is megtelne a stadion, és egy ilyen eseményen a szurkolóknak is illik kitenniük magukért. A Szívtiprók nagyszabású koreográfiával vagy akár pirotechnikai bemutatóval készül a horvát bajnok ellen. Csak aztán a csapatban is legyen tűz… ---- A debreceni Vadmacskák és a fehérvári Hableányok csakis leányzókat tömörítenek, mintegy tíz-tizenöt kisasszony énekelget a lelátón.
"Először apukámmal voltam meccsen, majd a haverokkal - avatott be a 26 esztendős Szilvi, a Sóstói Hableányok egyik tagja, hogy miként lett futballőrült. - Ez tizenhárom-tizennégy éves koromban volt, és nagyon megtetszett a légkör. A Hableányok név az egyik főszurkoló srác ötlete volt, és a csoport létrehozását is a fiúk támogatták. Eleinte nem fűztünk hozzá nagy reményeket, de működőképes a dolog, hiszen jövőre már tízévesek leszünk."
Szilvi szezononként egy-két meccset hagyott ki, pedig már a tanulást vagy a munkát sem könnyű összeegyeztetni ezzel az életformával, márpedig a fehérvári hölgynek már ötéves a kislánya.
"Szerencsére a barátom is jár meccsre, így megérti ezt a szenvedélyt - mondta Szilvi. - Amikor szültem, akkor is igyekeztem minél több találkozón kint lenni. Azóta pedig számíthatok a szüleimre, akik nagyon jó fejek, így a hét végén náluk van a gyerek. Sőt a most véget ért bajnokságban már volt kint velem néhány meccsen, és nagyon jól érezte magát." ---- A mozgalom bölcsőjének Olaszország számít, és bizony még ma is az ottani táborok jelentik a "non plus ultrát". A milánói Brigate Rossonere, a fővárosi CUCS-utód Ultras Roma vagy a torinói Fighters a legjobbak közé tartozik. Az olaszok számára ultrává lenni valóban életforma, amely évtizedekig kíséri az ember mindennapjait.
A csoportok jelentősége óriási, előfordult, hogy a Lazio feldühödött ultrái miatt kellett semmissé tenni Giuseppe Signori eladását. Ismert emberek is a kanyarban kezdték: Paolo Di Canio például minden Lazio-balhéban benne volt, a színész Claudio Amendola pedig a Roma-drukkerek között nőtt fel - igaz, az idehaza is vetített Ultra’ (Kemény mag) című film ferdítései miatt a bordó-sárga ultrák kitiltották a stadionból.