A nagy meccs - életre-halálra

Hagyják őt békén…Ezt a csatát neki egyedül kell megvívnia, nem kér a szánakozó pillantásokból, az üres, semmitmondó mondatokból, amelyekkel biztatni próbálják. Ôt aztán ne sajnálja senki, hiszen harcolni akar, jobban, százszorta jobban, mint nem is olyan régen még a futballpályán.Bozsik Levente futballista. Tizenkilenc esztendősen bemutatkozott az akkor még az első osztályban szereplő BVSC-ben, hogy aztán a nevelő-egyesületétől messze repítse őt az élet. Írhatnám azt is, hogy varázsszőnyegen szállt egyik kalandból a másikba, egyik várostól a másikig, de ez jókora túlzás lenne, hiszen a németországi Jénát aligha nevezhetjük mesebeli tájnak. Habár…Bozsik Levente talán ott tanulta meg egy életre, mit jelent idegennek lenni ezen a sárgolyón, mert Jénában vágták a fejéhez a helybéli csapattársai: "Te magyar, fogd be a szád, örülj, hogy itt lehetsz, húzd meg magad…" Persze érték őt pozitív élmények is, hiszen futballozott egészséges, életerős fiatalemberként, edzett, futott, cselezett, és bemutatta a tehetségét Németországban, Finnországban és Cipruson. Csak a háta… Az nem hagyta őt vidáman, nyugodtan élni. Kegyetlen hátfájás, kegyetlen diagnózis

Mert a háta fájt, egyre jobban fájt, sokszor olyan érzése volt reggelente az ágyból kikelve, mintha egész éjjel havat, vagy szenet lapátolt volna.
Tavaly nyárig bírta.

És akkor, amikor véget ért a ciprusi bajnokság, odament az első osztályú Derinja elnökéhez, és azt mondta: köszöni szépen a lehetőséget, befejezi a futballt, hazatér Magyarországra, és addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, miért vannak oly nagy fájdalmai. Addig szó sincs futballról, szó sincs idegenlégióskodásról - első az egészség. Akkor még nem sejthette, hogy a pokolbéli napjai csak ezután jönnek. Orvostól orvosig járt, vizsgálták fekve, állva, Magyarországon és külföldön. Mindhiába.

S aztán egyik pillanatról a másikra furcsa daganat nőtt a sípcsontján.
Ettől kezdve nem volt megállás. Bozsik Levente, a 25 esztendős fiatalember, aki néhány hónapja még a ciprusi első osztályban profiskodott, ott ült az orvosnál, aki azt mondta neki: nem zárható ki a tumor lehetősége.
Most már pontosan tudja, hiszen megkapta a szövettani vizsgálat eredményét, hogy rosszindulatú csontvelőrákja van.

Egy kisebb műtét során a fájós sípcsontjából eltávolítottak egy csontdarabot, de ez csak az első művelet volt a rákkal folytatott harcban. Jött a kemoterápiás kezelés összesen hat alkalommal. Három hetente másfél órára kell befeküdnie a Szabolcs utcai kórházba, ennek befejeztével jön a sugárkezelés, és ha ez sem segít, végső megoldásként csontvelőátültetés.

Mit mondhat az ember a 25 éves fiatalembernek, aki a rémisztő diagnózissal a kezében s a tudatában a kemoterápia okozta rosszullét kellős közepén is az életről - és az életért folytatott harcról beszél?
- Tegyük máskorra a beszélgetést?
- Nem - mondja határozottan Bozsik Levente. - Mindjárt jobban leszek. Csak tudja, a szervezetem most "barátkozik" a belé csöpögtetett vegyszerekkel. Úgy érzem magam, mintha egy centrifugában ülnék. Most kaptam meg az első kemoterápiás kezelést, és azt mondta az orvosom, készüljek fel, mert lehet, hogy rosszul leszek. Meg az is előfordulhat, hogy kihullik a hajam. Én most felkészültem mindenre.

- Lesz még önből futballista?
- Kösz a kérdést… Hagyjuk ezt a témát… Aligha leszek én már futballista… Legalább is profi játékos. De ezt ne panaszkodásnak vegye, kaptam az élettől, és persze a labdarúgástól sok szép pillanatot. Ha kicsit szerencsésebb vagyok, vihettem volna többre is. Vicces, de valahogy mindig kieső csapathoz szerződtettek. Mintha ez lett volna megírva a nagykönyvben: ahová Bozsik Levente beteszi a lábát, az a csapat máris mehet egy osztállyal lejjebb. Már a kezdés is ilyen volt. A BVSC-ben nevelkedtem, és amikor nem egészen tizenkilenc évesen Sándor István a felnőttcsapatba tett, akkor abban az évben búcsúztunk az élvonaltól. Pedig milyen boldog voltam, hogy NB I-es futballista lett belőlem, hát még, amikor Détári Lajossal játszottam egy csapatban. Atyavilág! Az volt talán életem legcsodálatosabb élménye. ---- - Ilyen sokra tartja Détári Lajost?
- Ô volt a példaképem. Érte rajongtam gyerekkorom óta, és talán még azt is mondhatnám, hogy miatta lettem futballista. Gyerekkoromban kivittek Kispestre, és én tátott szájjal figyeltem Dömét, ahogy cselez, ahogy irányít. Rá akartam hasonlítani, olyan játékos szerettem volna lenni, mint ő. Jó mi? Hát hol voltam én hozzá képest?! De azt a pillanatot el tudja képzelni, amikor éppen öltöztem az egyik edzés előtt, még BVSC-játékosként, és akkor egyszercsak betoppant Détári Lajos mint a csapat új szerzeménye. Ha éppenséggel Diego Maradona sétál be a Szőnyi úti stadion öltözőjébe, akkor sem vághattam volna bambább képet, mint akkor. Ma is rajongok Döméért, soha nem éreztette velünk, hogy ő világsztár, rengeteget foglalkozott a fiatalokkal, élmény volt vele egy csapatban játszani. Abban pedig biztos vagyok, hogy remek edző, és az idő őt igazolja majd.

- Sokan talán nem emlékeznek a pályafutására, és talán azt sem tudják, ki az a Bozsik Levente, aki tinédzserként játszott az élvonalban. Hogyan került külföldre, hogyan élt éveken át, távol Magyarországtól?
- Amikor a BVSC-vel kiestünk, szegény megboldogult Simon Tibor lett az edző, és ő valamiért nem számolt velem. Három hét után azt mondta: te, te és te, mehettek. Öt vagy hat saját nevelésű fiatalt küldött el, én pedig a REAC-hoz kerültem, amelyik csapat akkor a harmadosztályban szerepelt. Gólkirály lettem, jól ment a játék, és a Berlinben élő nagybátyám azt mondta: nézd, Levente, elintézem neked, hogy a helyi Unionnál lehetőséget kapj. Próbaedzésre mentem az Union Berlinhez, majd a gyakorlás végén máris közölték velem, hogy másfél éves szerződést kapok. Így kezdődött a profipályafutásom, és bevallom, nem élveztem minden pillanatát.

- Pedig a legtöbb magyar fiatal futballista külföldre vágyik, lassan már az óvodások is arról beszélnek egymás között, milyen jó lenne az Arsenalban futballozni.
- Persze az Arsenalban futballozni valószínűleg mesebeli élmény, a keresetről, a dicsőségről nem is beszélve. Csakhogy nekem ez nem adatott meg, talán nem voltam annyira tehetséges, de végül is büszke vagyok rá, hogy az Union Berlinnel kétszer is megnyertük a német harmadosztály küzdelmeit és a csapatom 2001-ben a Schalke ellenfeleként Német Kupa-döntőt játszhatott. Még ma is borsózik a hátam, ha arra a meccsre gondolok. A berlini Olimpiai-stadionban harmincezer Union-drukker énekelt. A sztorinak csak egy a szépséghibája, hogy én ezt a kilencven percet a lelátóról figyeltem, mert nem kerültem be a csapatba. Az a meccs lehetett volna pályafutásom csúcspontja.

- Ahogy nézem, onnantól kezdve egyre lejjebb került.
- Sajnos… Berlinből a Fortuna Kölnhöz igazoltam, kiestünk. Onnan a Carl Zeiss Jenához kerültem - kiestünk. Amúgy éppen a Jena volt a mélypont. Két hónapot töltöttem ott, de az is sok volt. Az első edzésen mindjárt úgy fogadtak a drága jó csapattársaim, hogy nem fogtak velem kezet. Azt mondták, előbb a németekkel jattolnak, csak aztán állnak szóba egy ilyen jött-ment magyarral. Bunkók voltak ezek a fiúk. Tudja, már több mint tíz éve leomlott a berlini fal, de még a mai napig jókora a különbség az egykori NDK és NSZK területei között. A keleti blokkhoz tartozók mintha még mindig kisebbségi komplexussal küzdenének… Na, mindegy, legyen ez az ő bajuk, én továbbálltam, s játszottam a finn első osztályú KooTeePee együttesében, majd onnan kerültem Ciprusra, a Derinjához, ahol Vezér Ádám volt a kapus.

- Cipruson már beteg volt?
- A Derinjától tavaly júniusban köszöntem el, a bajnokság végén. Vezér Ádám a Omonia Nicosiához igazolt, én pedig hazatértem, mert iszonyúan fájt a hátam. Akkor már elviselhetetlen volt mindez, s úgy döntöttem, hazatérek, s kideríttetem, mitől szenvedek. Amúgy évek óta szenvedtem a hátfájástól, sokszor heteket kellett kihagynom emiatt. Voltam én mindenféle orvosnál, elvégeztek rajtam százféle vizsgálatot, de semmilyen diagnózis nem született. Amikor nyáron hazajöttem, s abbahagytam a futballt, azt mondtam magamnak, beiratkozom a kölni edzőképző főiskolára. Így is tettem. Elkezdtem a sulit, majd egyik nap arra ébredtem, hogy a bokám fölött bedagadt a sípcsontom. Úgy fájt, mint amikor egy rossz ütemű becsúszásnál telibe találták. Eleinte nem foglakoztam vele, de amikor nem múlt el, megmutattam egy orvosnak, s attól kezdve nem volt megállás. Az MRI-vizsgálat után azt mondta az egyik orvos: száz százalékig nem zárható ki a tumor lehetősége. Soha nem felejtem el anyu arckifejezését. Egyik vizsgálat a másik után, aztán a diagnózis: rosszindulatú csontvelőrák. Azóta a fájós hátam miatt is vettek szövettani mintát, de annak az eredménye még nincs meg. ---- - Hisz Istenben?
- Nem. Én magamban hiszek és a családomban. Az ő szeretetük, és az én akaraterőm segítségével győzöm le ezt a szörnyű kórt. Korábban azt mondtam: nem voltam teljesen elégedett az életemmel profiként. Nem bírom a magányt, márpedig én egyedül éltem mindenhol. Hiányzott egy társ, egy olyan lány, aki segít nekem. Akkoriban sokat gondolkodtam és filozofálgattam, de az eszembe sem jutott, hogy ilyen fiatalon kell szembenéznem a halállal. Tulajdonképpen ezért is mesélek önnek a betegségemről és a szenvedésemről, hogy ebből okuljanak a kortásaim, a huszonévesek, akik bulizással, az élet habzsolásával töltik a napjaikat, és arra gondolnak, velük soha nem történhet ilyesmi. Én is ezt hittem… Az orvosok azzal biztatnak, hogy fiatal és erős vagyok. Az vagyok. Ráadásul itt van Lance Armstrong könyve, aminek az a címe: Bicikli életre, halálra. Most olvasom, és lenyűgöz Lance Armstrong akaratereje, az, hogy a legendás kerékpáros is legyőzte a rákot, hogy aztán sorra nyerje a Tour de France-versenyeket. Nekem is sikerül. Higgye el, sikerül…

Nem szabad soha feladni

A 25 éves fiatalember történetét olvasva sok szurkolónak eszébe juthat két hasonló eset: a korábbi ferencvárosi kapus, majd később ügyvezető, Szeiler József, valamint a Diósgyőrött profiskodó kapus, Kövesfalvi István drámája. Ôk egyaránt megküzdöttek a rákkal, sőt Szeiler Józsefet öt év alatt kétszer támadta meg a gyilkos kór.

Mindkét futballista győztesen került ki az életéért folytatott harcból, olyannyira, hogy azóta újra sportolnak.

Szeiler József egy BLSZ-bajnokságban szereplő csapatban, a Szabadkikötőben futballozik, Kövesfalvi István pedig az Arany Ászok Ligás Diósgyőr kapuját védi. A példa, a pozitív példa tehát adott Bozsik Levente számára, és az ő pozitív gondolkodása, hozzáállása lehet a biztosíték a rák támadása ellen.