Tököli: harc a gyilkos vírus ellen

A már-már elviselhetetlen fájdalmakra panaszkodó Tököli Attilát egy kölni klinikára kellett szállítani. A sebtiben elvégzett vizsgálatok egy meglehetősen súlyos és különösen ritka betegséget diagnosztizáltak nála. S anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet: napokig még az is kérdéses volt, hogy a 28 éves, kétgyermekes családapa képes lesz-e legyőzni a kórt…
"Az egészségnél nincs fontosabb számomra" - sóhajtott fel február 10-én a támadó. Tegnap ugyanis már elmondhatta magáról, hogy szervezete legyűrte a nemritkán - szó szerint - gyilkos vírust (amelynek nevét az érintett kérésére nem írjuk le). Azt pedig az orvosok mondják róla, hogy immáron biztosnak tetszik a felépülése, és maradandó károsodás nélkül élheti tovább az életét.

- Most bizonyosan ez a legfontosabb kérdés: hogy érzi magát?
- Köszönöm, egyre jobban, a fájdalmaim lassan elmúlnak - felelte kölni otthonának ágyából Tököli Attila. - Már itthon fekszem, igaz, nem huszonnégy órán keresztül, tudniillik nem múlhat el úgy egy napom, hogy ne menjek vissza a klinikára vérvizsgálatra.
- A történet végét már úgy-ahogy ismerjük, de elmesélné, hogyan kezdődött?
- Két hete egyik pillanatról a másikra belázasodtam, ám nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, arra gondoltam, hogy a torokgyulladásom újult ki. Illetve: azért bosszantott a dolog, mivel tudtam, néhány napig megint nélkülem zajlanak majd az edzések, és emiatt esetleg hátrányba kerülök a társaimmal szemben. Szóval, akkor még nem sejtettem, hogy ennél komolyabb a baj.

A nagy fájdalomtól képtelen volt olvasni

- Mikor érezte, hogy ez már több egy szimpla hőemelkedésnél, megfázásnál?
- Két nap után egyre inkább fájt a derekam és a hátam, a végén már annyira, hogy a teljes éjszakát ébren töltöttem. Próbálkoztam fájdalomcsillapítokkal, csakhogy azok sem segítettek. Múlt szerdára - az időpontra pontosan emkékszem, hiszen a válogatott lépett pályára - már rendkívül rossz állapotba kerültem. A Szaúd-Arábia elleni találkozót az internet segítségével próbáltam nyomon követni, de a fájdalomtól, valamint a fájdalomcsillapítóktól már olyan homályosan láttam, hogy szinte képtelen voltam olvasni. És még volt rosszabb: éjszakára erősödött a fájdalom, miközben egyfolytában hánytam. Hajnalban már nem bírtam tovább, bevitettem magam a klinikára, ahol azonnal infúziót kötöttek rám, és csak nyomták, nyomták belém… A legborzasztóbb mégis az volt, hogy láttam a körülöttem lévők arcát: sugárzott róluk az aggodalom.
- Ezek szerint akkor még nem árultak el önnek semmit.
- De… Közölték, hogy valamilyen vírus támadta meg a szervezetem.
- Bővebb információkkal mikor szolgáltak?
- Csak azután, hogy kijöttem a kórházból. Mint említettem, naponta kell visszajárnom vérvételre, és az egyik látogatásom alkalmával mesélt el nekem mindent a kezelést vezető doktornő. Na, aznap éjjel megint nem aludtam, anynyira kikészültem a hallottaktól.
- Ha nem akarja, nem kell elismételnie.
- Elismétlem szívesen, már csak azért is, mert a szakértők szerint napjainkban ez az egyik legveszélyesebb vírus, amelyről ráadásul roppant keveset tudnak még. Ha valaki megkapja, három verzióra készülhet fel. A legenyhébb esetben a vesét támadja meg, ám a szervezet képes felülkerekedni ebben a harcban. Súlyosabb esetben szintén a vese kerül veszélybe, de maradandó károsodást okozhat: a beteg művesekezelésre szorulhat. A legsúlyosabb eset akkor áll fent, amikor a tüdőt támadja meg, ilyenkor azonban - mint azt a szemembe mondták - a doktor tehetetlen, a beteg pedig menthetetlen… ---- - Mit gondol most: szerencsés vagy balszerencsés volt?
- Ha azt veszem, hogy Kölnben naponta egy ilyen betegséget regisztrálnak, és aznap az itt élő több millió ember közül éppen én voltam az az egy, akkor balszerencsés. Ugyanakkor ha az jut eszembe, hogy a "…doktor tehetetlen, a beteg pedig menthetetlen", akkor irtózatosan szerencsés.
- Azt is megosztották önnel, miként kapta el a vírust?
- Állítólag elsősorban állatok, azon belül a patkányok és az egerek terjesztik. Mivel én nem tartok odahaza rágcsálót, és díszállat-kereskedésbe sem járok, ezt a lehetőség kizárták az orvosok. Azt ellenben nem, hogy az orvosok szerint több megbetegedés is volt a kölni erdőben túrázók között, vélhetően én is ott kaptam el futás közben.
- Ha nem is az erdőben, de mikor kocoghat legközelebb a többiekkel?
- Ez, úgy fest, még odébb van. A doktorok figyelmeztettek is: jelenleg nem az edzések mielőbbi elkezdése a fontos, hanem az, hogy teljesen felépüljek, hogy a szervezetem ismét tökéletes állapotba kerüljön. Nagyon vigyáznom kell, mert ha idő előtt térek vissza, akkor egész életemben problémám lehet a vesémmel.
- Két kislány boldog édesapja…
- …ne is folytassa! Ôk most Magyarországon vannak, és szerencsére nem tudták, mekkora a baj, de így is óriási megpróbáltatást jelentett minden telefon, márpedig napjában többször is beszélni szoktunk… Amikor legutóbb hívtam őket, immár itthonról, jó állapotban, akkor is szörnyű volt belegondolni, hogy rosszabb esetben mi történhetett volna.

Csak Gera Zoltán tudott a betegségről

- Gondoljon most már valami jóra!
- Rendben: tudja, milyen jó érzés, hogy a bajban kiderült, sok igaz barátom van? Főleg azok, akik Budapestről és Pécsről, azaz otthonról tartották bennem a lelket. A nővérem például több ezer kilométer távolságból volt a háziorvosom, így próbált átsegíteni a legnehezebb helyzeteken. A régi játszótársak közül egyébként Gera Zoltánon kívül senki sem tudta pontosan, mi van velem. "Gerzson" viszont többször is hívott, és ez nagyon jólesett. Miként az is, hogy utoljára, amikor a nemzeti együttes edzőtáborából keresett, tudatta velem: már vár, mert szükség lenne rám. Örülök, hogy legalább ő így látja, mert arról speciel a kórházi ágyon fekve értesültem: Magyarországon megjelent egy cikk, és abban egy nyilatkozat, miszerint Tököli Attila egyelőre ne is álmodjon a válogatottságról. Fájdalmaim közepette ennél jobb hírt is el tudtam volna képzelni, bár kétségkívül volt valami igazság abban a megjegyzésben: mostanság nem a válogatottságról álmodozom, hanem a felépülésről. Na jó, meg egy edzésről… ---- 2004. július: Tököli Attila eldönti, hogy elhagyja a Ferencvárost, és az 1. FC Köln együttesében folytatja tovább - lábfejsérülése ellenére a német együttesnél nagy örömmel fogadják.

2004. szeptember: A Horvátország elleni világbajnoki selejtezőre készülő magyar válogatott edzőtáborában beszakadt a támadó lovaglóizma.

2004. december: Tizennégy kihagyott Bundesliga-mérkőzés után az utolsó előtti őszi bajnokin, a Duisburg ellen végre pályára léphetett a magyar csatár.

2005. január: Azok után, hogy egy torokgyulladás ágynak dönti, ismeretlen vírus támadja meg Tököli Attilát. Lázzal kezdődik, derék- és hátfájással folytatódik, látászavarral s hányással válik egyre vészesebbé a betegség.

2005. február: A Magyarország-Szaúd-Arábia mérkőzés éjszakáján Tököli Attilát a kölni klinikára szállítják - ahová a mai napig rendszeresen visszajár. Hogy a futballpályára mikor térhet vissza, annak időpontja egyelőre nem ismert.