Sötétségbe borult a Rét

Van egy tó Győrött, nem meszsze a Szabadhegyi úttól, nem messze attól a helytől, ahol 2004. január 28-a óta Fehér Miklós örök álmát alussza. A tó "rendes" nevét még Stark Péter sem tudja, annak ellenére nem, hogy ott nőtt fel. A Rét, csak így emlegeti azt a helyet.

"Ott, a Réten találkoztam először Mikivel. Mindig ott fociztunk, amíg be nem sötétedett, addig gyűrtük egymást. Igaz, néha sötétedés után is kint maradtunk: ha valaki akkorát bikázott a lasztiba, hogy az a tóban landolt, akkor a két felelős, Miki meg én, addig lógattuk a lábunkat a vízben, amíg a labda partot nem ért. Ha szerencsénk volt, kifújta a szél, ám ha szélcsend volt, egészen sokáig elbeszélgettünk…"

A Szőnyi út 5., illetve 6. szám alatt lakó cimborák a Réten is gyakorta szembekerültek egymással: noha rendre választás útján alakult ki a két gárda, azt előre kikötötték a résztvevők, hogy Fehér Miklós és Stark Péter nem kerülhet egy csapatba, mert az már túlerő lenne. Utóbbi ma úgy emlékszik vissza azokra a találkozókra, hogy hol az ő, hol Miki együttese nyert, végtére is "…barátok közt ez így ildomos, nem?" De. Hanem aztán arra is akadt példa, hogy kettejük párharca az egy az egy elleni küzdelemre korlátozódott.

"Talán a kedvenc játékunk volt: tizenöt-tizenhat méter lehetett a távolság a két-két fa alkotta kapuk között. A szabály egyszerű volt, felváltva lehetett próbálkozni, aki több gólt lőtt a másiknak, az lépett tovább. Valahogy úgy alakult, hogy a döntő legtöbbször a Fehér-Stark párosításban zajlott le. Én nagyobbakat lőttem, Miki viszont jobban védett. Szegénykém, ott repkedett a két fa között… A győztesnek járó literes kóla árát a többiek dobták össze, persze, egy korty mindenkinek jutott a végén."
És a boldog gyerekkort megörökítő film pereg tovább. Azok az évek, amelyeket a Bercsényi gimnázium padjaiban töltöttek a fiúk, amikor Péter úgy szórta a poénokat, hogy Miklós már sírt a kacagástól. Egyszer úgy nevetett, hogy rosszul lett, addig köhögött, amíg az óra félbe nem szakadt.
"Miki mindig nevetett. Én pedig mindig nevettetem. Egyszer azt mondta nekem, Peti, bolondnak is születni kell… Nevetett akkor is, amikor az egyik haverunk lehozta a Rétre a vadonatúj kempingbiciklijét, amelynek aztán valaki véletlenül elferdítette a kormányát. Az valóban véletlen volt, ám az már nem, hogy ezután szó szerint darabokra szedtük a bicajt, én a küllőket rugdaltam, Miki a lámpákat. Sosem csináltunk ilyet, csak aznap. Dőltünk a röhögéstől, beleértve a tulajdonost is. Hát még másnap, amikor a srác háza előtt azt látjuk, hogy az édesapja próbálja összerakni a biciklit, amely állítólag összetört, amikor a fia elesett vele…"
Még egyszer azért "bekeményítettek" a fiúk. Egyik este a kedvenc csapatuk sáljába burkolózva hangoskodtak az utcán, "Hooligans!", kiabálták - addig, amíg egy nyugdíjas néni kedvesen meg nem kérdezte tőlük: "Mit csináltok, aranyoskáim?" Választ nem kapott, mert a Barcelona ereklyéje mögé rejtőző Miki, a Bayern sálát viselő Péter, valamint a többiek ijedtükben kis híján kiszaladtak Győrből…
"Kétezer-három karácsonya után egy nappal együtt ebédeltünk, rég nevettünk annyit, mint aznap. És mégis, valami volt a levegőben. Sosem felejtem el: kijöttünk az étteremből, elbúcsúztunk, én beültem a kocsimba, tolattam volna, amikor a visszapillantóban megláttam Mikit. Odasietett hozzám, letekertem az ablakot, ő pedig csak annyit mondott: »Nagyon vigyázz magadra!« Nem tudom, mintha megérezte volna, hogy…"
Stark Péter 2004. január 26-án reggel egy akkor még hihetetlennek hangzó telefonhívást követően rohant a televízióhoz, bekapcsolta a teletextet, és a 204. vagy a 205. oldalon azt olvasta: elhunyt Fehér Miklós. Addig, 25 év alatt, talán ha háromszor sírt, azon a napon azonban csak zokogott és zokogott.
"Mindennap eszembe jut Miki. Máig képtelen vagyok felfogni, hogy meghalt. Esténként, ha nem tudok elaludni, forgolódom az ágyamban, és beugrik az ő képe. Ilyenkor megrázom a fejem. A fekete karszalagot, amelyet miatta viselek, kedden húzom fel utoljára. Letelik a gyász egy esztendeje, tudom, hogy el kell engednem a barátomat, ám félek, ez nem fog menni. Nekem nem a Benfica vagy a magyar válogatott támadója volt, hanem a barátom, a legjobb barátom."
A Szabadhegyi úti temetőben hetente egyszer egy fehér rózsákból álló csokor kerül Fehér Miklós sírjára. A rózsa Stark Péter kedvenc virága, a fehér meg Fehér miatt. Ha netán mégis akad olyan hét, amely során a Miki szüleivel a kapcsolatot ma is ápoló védő nem tud kilátogatni barátjához, akkor legközelebb kétszer annyi virággal érkezik, miközben ostorozza magát: miért nem tudott időt szakítani arra, hogy friss rózsát vigyen a sírhoz.
"Három éve lehetett, amikor arról beszélgettünk, hogy összeszedjük a régi bandát, lemegyünk a Rétre, és sötétedésig focizunk. Alig vártam, hogy ismét egy liter üdítőbe menjen a játék, most mégis van egy olyan érzésem, hogy én sosem futballozom már ott. Azóta elköltöztem arról a környékről, de néha arra járok kocsival. Csak azt látom, hogy sötét van."