Varga Zoltán, aki még ma sem tört be

Ha a neve szóba kerül a kocsmában, munkahelyen, bárhol, mindenütt azt beszélik: "Emlékszel arra a Fradi–Újpestre, amikor a Varga Zoli oda-vissza »felbőrözte« a Noskó Ernőt… Vagy arra a szabadrúgásgóljára, amelyet egy Fradi–Honvédon csavart be a helikopter módjára repülő Bicskei Bertalan hálójába…"
Legendás történetek ezek már egy olyan futballistáról, aki valamiért mégsem azt a pályát járta be, amelyet a sors szentelt neki; valahol, valamikor rossz irányt vett, vagy épp a jóisten nem bánt vele úgy, ahogy megérdemelte. Mert ki ne tudná, hogy amikor 1968-ban otthagyta a mexikói olimpián szereplő válogatottat – az akkori kifejezéssel élve: disszidált –, akkortól számítva igazi kalandtörténetté lett az élete. Játszott nagy klubokban, így például az Ajaxban, a Hertha BSC-ben, a Borussia Dortmundban és a skót Aberdeenben. Itthonról persze sokan irigyelték őt, mondván: tessék, Varga Zoltán messze Magyarországtól is megmutatta, hogy igazi klasszis – de a nagy dobás, a világklasszisok közé emelkedés – sajnos – valamiért elmaradt.
Talán ha itthon marad, és játszik tovább a Ferencvárosban, az akkor Európa-szerte rettegett Fradiban (1965, VVK-győzelem a döntőben a Juventus ellenében…), és Albert Flóriánnal együtt újabb nemzetközi sikerek felé kormányozza a zöld-fehér csapatot, minden másként alakul. De Varga Zoltán úgy érezte, mennie kell, mert az a közeg és az akkori Magyarország nem neki való.
kiegyensúlyozott,
mégis csalódott ember

Hosszú-hosszú évek teltek el, amíg újra szülőföldjére lépett. Először akkor láthattuk, amikor Albert Flórián 50. születésnapjára rendezett gálán szerepelt az Üllői úti stadionban, és fogadta őt hatalmas szeretettel a szurkolótábor. Aztán egyszer csak a Fradi-vezérkar váratlan húzásának köszönhetően leülhetett kedvenc csapata kispadjára, és onnantól kezdve pillanatok alatt a magyar labdarúgás talán legellentmondásosabban megítélt edzője lett. Sokan a mai napig rajongással beszélnek róla, és elátkozzák azt a pillanatot, amikor Varga Zoltánt száműzték az Üllői útról, mások viszont úgy emlegetik, mint egy magának való, a pedagógiát figyelmen kívül hagyó, öntörvényű és ezzel együtt eleve sikertelenségre ítélt trénert.

Pedig sem a rajongói, sem az ellenségei nem ismerik őt igazán.
Varga Zoltán kevés embert enged magához közel, mert erre kényszerítette őt az élet.
Talán ezért is érdekes és ezért is megdöbbentő az alábbi interjú, amely pénteken kora este, egy budai, nyárfák árnyékolta kisvendéglőben készült. Roppant nyugodt, kiegyensúlyozott, ám láthatóan csalódott Varga Zoltán válaszolt lapunk kérdéseire. Megtehette volna, hogy egyszerűen nem nyilatkozik, hiszen kapott ő eleget a nézőtérről, az újságoktól, lapunkban is többször bíráltuk, amiért midenhol személyes konfliktusok, viták, botrányok övezték a munkáját, és nem pusztán a balhék miatt kritizálták, hanem azért is, mert sehol sem sikerült maradandót alkotnia. Pedig 1998-ban bajnok lett a Dunaferr-rel a másodosztályban, majd jól szerepeltek az újvárosiak a legjobbak között is, aztán a Fradit középcsapatból feltornázta a dobogóra, s ugyanakkor UEFA-kupa-találkozón az Üllői úton felejthetetlen kilencven percet produkálva legyőzte 3–2-re az Alan Shearerrel felálló Newcastle Unitedet.
Mindhiába, már nem volt megállás, s az lett a vége, hogy Varga nemkívánatos személlyé vált a magyar futballban. ---- De milyen ember valójában az egykori futballzseni és a zárkózott, munka nélküli edző?
– Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást, hogy megihatunk együtt egy sört, beszélgethetünk. Tudom, mi a véleménye az újságírókról, és azzal is tisztában vagyok, hogy kerüli a nyilvánosságot. Most mégis vállalkozott erre a beszélgetésre, de azt nem tudom megfejteni: miért?
– Annyi minden történt az utóbbi hónapokban a magyar labdarúgásban és persze velem is, hogy meggyőztem magam, érdemes mindenről beszélni, érdemes mindenkinek felnyitni a szemét – mondja Varga Zoltán. – Félre ne értsen, továbbra sem tartom magam valamiféle forradalmárnak, egyszerűen csak amolyan kívülről jött emberként másként látok mindent, mint azok, akik világéletükben itt éltek Magyarországon. Amikor megkeresett, hogy cikket akar írni rólam, azt mondtam magamban: adok még egy lehetőséget, hátha egyszer tényleg azt írják le, amit én mondok. Merthogy már nagyon sokszor volt példa, hogy furcsa mondatok jelentek meg velem kapcsolatban. De hagyjuk a múltat, inkább beszéljünk fontosabb dolgokról! Kérdezzen bátran, számomra most nincs tabu- téma.
– Miből él? Merthogy már elég régóta nem dolgozik. Legutóbb Győrből köszönt el, és azóta mintha a föld nyelte volna el.
– Sokat utazom, hol Németországban vagyok, hol itt, ennek is megvan az oka: egy hónapja született meg az unokám, akire, természetesen, nagyon büszke vagyok. Ezenkívül pedig a közelmúltban elkezdtem foglalkozni egy sportszermárka forgalmazásával és reklámozásával. Szóval ne féltsen, szerencsére nincsenek anyagi gondjaim, igaz, nem vagyok gazdag ember. Jelenleg saját lakásom sincs, bérelt otthonban élek, de jól érzem magam a bőrömben.
– Na, látja, ezt máris nem hiszem el.
– Nem hiszi el, hogy jól vagyok?! Pedig ez a helyzet. Egy porcikám sem kívánja, hogy ugyanabban a darálóban legyek, mint korábban, hogy újra össztűz zúduljon rám, ne teljen el úgy hét, hogy valamelyik lapban ne az jelenjen meg: a Varga egy pszichopata, egy kezelhetetlen, öntörvényű, gonoszkodó ember. Jól soroltam? Önnek tudnia kell, hogy milyen negatív jelzőkkel büszkélkedhetek.
– Tudom pontosan, hogy milyen jelzőket aggattak önre játékosok, vezetők és újságírók, de ezen ne csodálkozzon, hiszen nem volt olyan klub, amelyben ne került volna összetűzésbe a fél csapattal, a vezérkarral, az éjjeliőrrel, tudom is én, hogy még kivel.
– Na jó, akkor egyszer és mindenkorra tisztázzuk, hogy mi történt velem Magyarországon. De még mielőtt visszamennénk az időben, hadd meséljek el önnek valamit a közelmúlt eseményeiből. A tavaszi idény vége felé felhívott engem Ofella László, a Vác futballcsapatának elnöke, és a telefonba a következőket mondta: "Varga úr, örülök, hogy beszélhetünk. Szeretném, ha a bajnokság hajrájában megnézné a váci csapatot, feltérképezné a fiúkat, mert mi itt úgy döntöttünk, hogy ősztől önt kérjük fel edzőnek. Mit szól hozzá?" Örültem a hívásnak, hiszen nagyon hiányzik a munka, és rettentően hiányzik a futball. Fogtam magam, háromszor is megnéztem a váci csapatot, és azt mondtam, miért is ne vállalnám el, vannak itt tehetséges fiatalok, és sok jót hallottam a váci utánpótlásról, van ott egy sportgimnázium, amelyben rengeteg ügyes gyerek bontogatja szárnyait. Tehát készültem a munkára, időközben elutaztam Németországba, majd amikor visszajöttem, azt olvastam az önök lapjában, hogy Gyimesi László lett a Vác edzője. Csak néztem nagyokat, és gondoltam, majd telefonál Ofella László, és elmondja, mi a helyzet. De hiába vártam, senki sem keresett a Váctól, egészen mostanáig. A héten az elnök vette magának a fáradságot, felhívott, belekezdett egy hosszú körmondatba, magyarázkodott, majd – jól figyeljen! – azt hozta fel érvként, hogy új szponzort talált, aki ragaszkodott Gyimesi László személyéhez. Ezért nem lettem én most a Vác edzője. ---- – No, máris a közepében vagyunk: nem szeretnék párhuzamot vonni a Vác és a Ferencváros között, de mintha valami hasonló zajlana az Üllői úton is.
– Elmondom rögvest a véleményemet a Fradiról is, de hadd tegyek hozzá még valamit ehhez a váci sztorihoz, ami ugyan nem kapcsolódik ide szorosan, de több mint jelzésértékű. Vácott tehát a szponzor dönti el, ki üljön le a kispadra, és ez már önmagában is jellemzi a magyar futballt. És ha odateszi mellé, hogy az egyik technikás, képzett magyar játékos, Dvéri Zsolt huszonnyolc évesen úgy dönt: neki ebből elég, akkor itt valóban nagy bajok lehetnek a közeggel. Dvéri Zsoltot én remek labdarúgónak tartom, szívesen dolgoztam volna vele, de ez végül nem jött össze. Megdöbbentem, amikor azt olvastam, hogy befejezi, de megértem őt. Ilyen közegből csak menekülni lehet.
– Miért, milyen ez a magyar futballközeg?
– Na, várjon csak… Ezt azért átgondolom… Olyan szavakat kell most mondanom, amelyektől bizonyára sokan a falnak mennek. A magyar futballközegre a lötyögés, az alibizés, a csalás, a lopás, az ügyeskedés és az ilyen-olyan módon való pénzszerzés a jellemző. Tudott követni?
– Nagyjából… Gondolom, a bundagyanúkra, a tippmixügyekre, az előre lehozott meccsekre, az akaratgyenge, edzéseken lógó labdarúgókra, a különös edzőkirúgásokra gondol.
– Pontosan. De mesélek magának még valamit, ha már így összejöttünk. Amikor még a Győr edzője voltam, volt ott egy fiatalember, aki munkára jelentkezett, szeretett volna a klubnál dolgozni, és én azt mondtam, jöjjön, keressen egy kis pénzt, adjuk meg neki a lehetőséget. Szimpatikus, tisztességes srácnak tűnt, aztán egyik nap kölcsönkért tőlem háromszázezer forintot. Adtam neki, miért is ne, hiszen együtt dolgoztunk. Akkor egy család voltunk. Aztán én elkerültem Győrből, és azóta is hiába próbálom visszaszerezni a pénzemet, képtelen vagyok rá. Ezután már tényleg nem csodálkozom semmin. És ha már Győrt hoztam szóba, ugye a bunda szót említette. Hát most már írja csak le nyugodtan: például a Vasastól úgy kaptunk ki három kettőre Győrött, hogy ez a meccs előre le volt "vajazva". Ezután köszöntem el a Győrtől, mert… elüldöztek… És persze azt sem csodáltam, hogy a Vasas kiesett. Talán emlékszik, akkor hogyan tüntettek ellenem a szurkolók. Hááát… Az is egy szép sztori, a pályaedzőm füle hallatára mondta telefonon az egyik helyi vezető a drukkereknek: el ne felejtsétek, hatkor tüntetés lesz a Varga ellen, mindenki jöjjön! Az a Győr, amelyikkel én dolgoztam, igazi darázsfészek volt, sok-sok simlis játékossal, akik közül Vayer Gábor és Szanyó Károly volt a főszervező, de nem sokkal maradt el tőlük Böjte Attila és az általuk behülyített Németh Norbert sem. Aligha véletlen, hogy most közülük is elküldtek. ---- – Szóval akkor a Fradi.
– Ja igen, a Ferencváros edzőváltása. Sokan mondták a héten nekem, hogy Pintér Attilával ugyanazt csinálták a Fradiban, mint annak idején velem. Nos, ebben van igazság, de én azt mondom, ne elsősorban a játékosokat tegyék felelőssé az Üllői úton történtekért, ők azt csinálták, amit megengedtek nekik. Persze ezek szerint bármit megcsinálhatnak, ha a kedvük úgy hozza, akkor levelet írathatnak valakivel, és kirúgathatják az edzőt. Itt a felelős mindezért a mindenkori vezető. Edzők repülnek és váltják egymást, vezetők ülnek egymást cserélgetve a bársonyszékbe. Furulyás Jánosnak ma óriási a felelőssége, és nemcsak a Fradit, hanem az egész magyar labdarúgást tekintve. A Ferencváros ugyanis kirakatcsapat, ha ott ilyesmi megtörténhet, akkor persze hogy majd megpróbálják a kisebb klubok futballistái is. Én megértem Pintér Attilát, hogy nem fogadta el azt a hat pontot, meg vagyok róla győződve, hogy a pert majd megnyeri, és a Fradinak hatalmas pénzeket kell majd kifizetnie.
– Bizonyára tudja, mennyire szeretik önt a mai napig, és hogy milyen sokan látnák szívesen újra a Fradi kispadján. Nem vágyik vissza az Üllői útra?
– Ez most nagyon naiv kérdés volt. A Fradi, pontosabban a mai fradizmusnak már nem az a lényege, ki milyen edző, és kinek milyen kötődése van a klubhoz. Fél évvel ezelőtt még büszkén mondta Furulyás János, hogy újra Fradi család lettünk, mert a kidpadon csupa-csupa "zöld vérű" ifjú ül. Aztán tessék, eljött a nyár, és mindez már semmit sem számít. Még az egyszerűbb, azaz a kulisszák mögé nem látó drukkerek is pontosan tudják, hogy a vezetői érdekek évek óta fontosabbak minden másnál a Fradi háza táján. Ha az éppen aktuális tulajdonos füttyent, akkor a vezetők ugranak, vigyázzállásba vágják magukat, majd bólogatva teljesítik a parancsot. Ez már az én edzősködésem alatt is így volt, akkoriban Szívós István volt a bábfigura, akinek nem volt egyetlen olyan döntése sem, amelyet ne beszélt volna meg a szaknévsoros Bodnár Györggyel. Az az ember egyébként egyszer burkoltan a tudtomra adta, nem sokkal a kinevezésem után, hogy itt az lesz, amit ő diktál a háttérből. Én meg beintettem neki. És beintek azoknak, akik nem őszinték. Mit keresnek az álüzletemberek és az álmenedzserek a magyar futballban? Elképesztő! Ahogy hallom, most megint tulajdonosváltás készülődik, és van még valami, ami engem nagyon elkeserít…
– Mire céloz?
– Lothar Matthäusra. Amikor Magyarországra szerződött, és elkezdtem olvasni a nyilatkozatait, bizony örültem az érkezésének, hiszen majdhogynem ugyanazt mondta a futballról, mint én. Aztán munkába állt, és én drukkoltam neki, hogy mutassa meg a hazai edzői karnak, amelyik kör engem tulajdonképpen kivetett magából, hogy más mentalitással és szemlélettel, kemény munkával sok mindent el lehet érni, még ebben a szörnyű magyar futballközegben is. Aztán tessék, most ott tartunk, hogy elképzelhető, Lothar Matthäus köre is irányíthat a háttérből, ami egyértelműen azt sejteti, hogy Lothar is benne van a bizniszben, és ez már nem futball, ez már kőkemény üzlet. ---- – Na és?! Addig jó ez a biznisz, amíg a csapat győz, márpedig a válogatott kettő nullra megverte Németországot. Az eredményeket pedig ilyen-olyan kifogással nem lehet elvenni Lothar Matthäustól.
– Már vártam, hogy ezzel az érvvel kirukkol. Tipikus magyar mentalitás, a magyar ember már csak olyan, hogy hajlamos egy-egy részsiker után elhitetni magával, hogy mostantól minden másként lesz, és újra futballnemzet leszünk. Hát nem! Engem ez a kettő nulla abszolút nem hat meg, és nem is érdekel különösebben. Majd akkor tapsolok, ha legalább nyolc-tíz ilyen kettő nullás sikert ér el a magyar válogatott, akár Lothar Matthäus, akár más edző vezetésével. Legyőztük a németeket, de ennek a győzelemnek nincs akkora értéke, mint ahogyan azt beállítják. Meg is mondom mindjárt, miért: előtte nem sokkal a tucatcsapatnak tartott Walestől kaptunk ki, méghozzá itthon, Budapesten. Akkor most miről beszélünk? Magyarországnak Lettországot kell figyelnie és utolérnie, mert ez a lett csapat tisztességesen helytállt az Európa-bajnokságon, de, sajnos, mi ettől még nagyon messze vagyunk.
– Pedig ha sikerült Tököli Attilának, és sikerülhet Torghelle Sándornak, avagy majd Gera Zoltánnak külföldre szerződnie, akkor…
– Ááá… Ne is folytassa! Emlékezzen inkább arra, hogy mit mondtam én annak idején Lisztes Krisztiánról. Szinte könyörögtem neki, ne szerződjön még ki Németországba, maradjon velem, én felkészítem az ottani tempóra. Nem hallgatott rám. Nézze csak végig a pályafutását, az első két évben alig-alig játszott, aztán mi lett belőle: szorgos kis méhecske. Úgy bizony, ne szépítsük ezt! Lisztes Krisztián Brémában nem karmester, mint amilyen itthon volt a Fradiban, hanem egy szorgos, átlagos, rengeteget futó zongoracipelő, aki a francia Johan Micoud árnyékában szerepel. Ami pedig Gera Zoltánt illeti: a csatár számomra roppant szimpatikus, tehetséges fiatalember, tiszteletre méltó a futballhoz való viszonya, és hazai szinten még sokat tud futni, de… Mindez külföldön, mondjuk Angliában, semmire sem lesz elég. És pontosan tudják ezt az érdeklődő britek is, akik majd félpénzért megveszik, olcsón hozzájutnak, és egy év alatt megtanítják úgy futballozni, ahogy ott, Angliában ez elvárható. Azonban az az egy év az irtózatos lesz Gera Zoltán számára, már persze, ha összejön az üzlet. Vért fog köpni, végighányja majd az edzéseket, ugyanúgy, mint annak idején én is. Emlékszem, amikor leigazolt az Ajax a Barcelonába távozott Johan Cruyff helyére, és elkezdtem tréningezni, akkor úgy éreztem hetekig, hónapokig, hogy gépek közé kerültem. Úgy éreztem, belehalok, de túléltem. Ez az egy lehetősége van Gera Zoltánnak is. Ami Torghelle Sándort illeti, ő vagányabb, és talán jobban bírja majd az irtózatos terhelést a Crystal Palace-nál. Ôk legalább kikerülhetnek ebből a fertőből, és talán ez jót tett volna sok-sok évvel ezelőtt a ma már az 1. FC Kölnhöz készülő Tököli Attilának is, mert így megkímélte volna magát az állandó konfliktushelyzettől.
– Emlékszem, hogy Dunaújvárosban összetűzésbe került Tökölivel, holott ő a csapat meghatározó futballistája volt, csakúgy, mint most a Ferencvárosban.
– És?! Úgy gondolja, hogy Tököli Attila ott tart, ahol tartania kellene? Dunaújvárosban pontosan láttam, hogy Tököli Attila a magyar futballista igazi prototípusa. Vagyis nem tud szenvedni az edzéseken, nem képes alázattal állni a futballhoz, nem tud meghalni a pályán a tréningeken és a meccseken a győzelemért, és megteheti, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül is nagy pénzhez juthat. A lényeg: akkoriban azt mondtam Szabó Józsefnek, a Dunaferr elnökének: "Nézd, »Johnny«, itt van ez a Tököli, jó képességű, de akaratgyenge, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, úgyhogy lenne egy javaslatom, vigyétek őt be egyszer a helyi gyár öntödéjébe, és kérdezzétek meg tőle, hogy ott akar-e dolgozni a kohónál, vagy inkább futballozni szeretne?" Sajnos azóta sem változott meg az itt honos mentalitás, ide ezért nemcsak a játékosok hibásak, hanem az edzők és a vezetők, akik megengednek nekik mindent. ---- – Biztos, hogy rengeteg igazság van a szavaiban, ugyanakkor érezni a hangján, hogy túl sok a keserűség önben. E keserűség miatt nincs igazi barátja a régi ferencvárosi csapattagok közül?
– Egyet ne felejtsen el: harminc évet éltem külföldön, és ez idő alatt Magyarországon megváltozott a társadalom, és megváltoztak az emberek is. Én ebbe a megváltozott világba csöppentem bele. Sem játékosként, sem pedig mostanában nem mászkáltam bulikra, partikra, az nem az én világom. Akkortájt néha Géczi Istvánnal, Páncsics Miklóssal és persze az asszonyokkal hatosban olykor elmentünk táncolni. Aztán ugye kikerültem, majd amikor találkoztam egy ismerősömmel, az mesélte, hogy disszidálásom után nem sokkal Páncsics Miklóst kihallgatták, és ő már úgy beszélt rólam a rendőrségen, hogy: "Nekem Varga Zoltán nem a barátom, csak az ismerősöm amúgy". Aztán akkor, amikor a Fradi edzője lettem, Páncsics Miklós lett a főnököm, és ő volt az, aki kirúgott a Ferencvárostól. Géczi Istvánnal pedig hosszú idő után akkor találkoztam először, amikor hazajöttem Albert Flórián születésnapjára. Beléptem az öltözőbe, és láttam, hogy a kapussal senki sem beszél. Mintha kiközösítették volna. Később megtudtam, hogy az egykori kapus tagja volt az MSZMP-nek, és a többiek egyszerűen kommunistának tartották. Aztán van még valami, ami miatt nincs barátom a régi játszótársak közül. Engem ugyanis ezerkilencszázhatvanhat és hatvannyolc között megfigyeltek, titkos akta készült rólam, és három vagy négy csapattársam adta a jelentéseket, közülük az egyik Nemere fedőnéven. Ez nem legenda, és nem az én kicsavart gondolkodásom vagy üldözési mániám eredménye, hanem tény, ugyanis dokumentumaim vannak róla, láttam is a rólam írt jelentéseket. Sokat töprengtem, hogy ki lehetett az a bizonyos Nemere, aki még Mexikóból, az olimpiáról is küldött rólam anyagot. Nem akarok megbántani senkit, de könnyű visszanézni, kik voltak ott a Fradiból: Géczi István, Novák Dezső, Szűcs Lajos, Páncsics Miklós, Juhász István… Mondja meg, ezek után hogyan üljek le a régiek közül bárkivel is egy asztalhoz? Egyébként sok barátom van, szerencsére olyan társakat találtam, akik jóban-rosszban mellettem vannak.
– És Albert Flórián? Vele miért nem normalizálódott a viszonya?
– Elmondtam már sokszor: szerintem Albert Flórián sohasem volt igazi csapatember. A saját sztársága fontosabb volt a csapatérdeknél. Ráadásul harminc éve él a Ferencvárosból, méghozzá úgy, hogy nem csinál semmit, bár lehet, hogy ez nemcsak az ő hibája, hanem azoké is, akik nem építenek rá. A magam világlátása szerint neki kötelessége lenne rivaldában lenni, úgy dolgozni, a klubért tenni, mint ahogyan azt mondjuk Franz Beckenbauer, Pelé és még sorolhatnám.
– Nem csupán idehaza volt baja a társakkal… Árulja el, milyen konfliktusa volt Otto Rehhagellel, az Európa-bajnoki aranyérmet nyerő görög válogatott szövetségi kapitányával?
– Ez egy réges-régi történet, én akkor a Hertha BSC-ben futballoztam, ő pedig a Kaiserslauternben játszott. Egymás ellen léptünk pályára, többször kicseleztem, ő pedig dühös lett, és leköpött. Engem nem érdekelt különösebben, de az elnökünk feljelentést tett ellene. Néhány évvel később három évre szerződtetett a Dortmund, és Otto Rehhagelt nevezték ki a csapat edzőjének. A sors fintora, hogy én voltam a csapatkapitány akkor. Azonban egyetlen percet sem játszottam, mert Rehhagel kirúgott. Nem akartam elmenni, még három hónapig tréningeztem, de az edző parancsba adta néhány futballistának, hogy a tréningeken rúgjanak agyon. Úgy ugráltam, mint egy nyúl, aztán feladtam és eljöttem. Akkor fejeztem be a futballt. De nincs bennem gyűlölet Otto Rehhagel iránt, elismerem, remekül összerakta a görög válogatottat, mindenkinek megtalálta a helyét, megérdemelte a sikert. ---- – Látja, azért érdekes az élet. Sokszor vágták az ön fejéhez, hogy biztosítási ügynökből lett a Fradi edzője. A mostani ferencvárosi szakvezető, László Csaba pedig egy németországi Ford-cégnél dolgozott, a Borussia Mönchengladbach utánpótláscsapatát edzette, és onnan került előbb a válogatotthoz pályaedzőnek, majd az Üllői úti kispadra. Erről mi a véleménye?
– Nem érdekel. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy dolgozhassak, akár a másod- vagy a harmadosztályban. Adjanak egy csapatot, és hagyják, hogy végigjárjam az utat. Lehet, hogy tíz vagy tizenöt évig tart, lehet, hogy én már nem is érem meg a végét, de kemény munkával ki lehet nevelni profi gondolkodású futballistákat – akár még Magyarországon is. Persze, jó lenne, ha egyszer a válogatottnál dolgozhatnék. Titokban még vártam is, hogy Lothar Matthäus majd felhív, hiszen tudja, ki vagyok, tisztában van azzal, hogy mit értem el, hogy beszélek németül, hogy van közöm ehhez a játékhoz, és hogy volna mit mesélnem, amit felhasználhat. Bármikor állok a rendelkezésére.

(A hosszú beszélgetés során, e terjedelmes interjúban Varga Zoltán többek nevét említi, sokakat kritizál, így az elkövetkezőkben minden érintett véleményére kíváncsiak vagyunk, és arról is beszámolunk.)