Zöld-fehér könyvek, könnyek

Micsoda élmény volt az! Micsoda földöntúli boldogság egy 11 éves kissrácnak testközelből figyelni az üdezöld gyepet, a színes mezbe, furcsa alakú, térdig érő gatyába öltözött, meghökkentő cipőben rohangászó férfiakat, és persze a körötte, mögötte, mellette ülő embereket, akik hol eltorzult arccal üvöltenek, hol meg egymást csókolgatják, és valami olyasmit kiabálnak, hogy: "Góóól, láttad, pajtás, mekkora góóól!" A kis Béluska a zöld micisapkájában – amelyet a papájától kapott, aki pedáns ember lévén szépen öltöztette a gyereket, rendszerint zöld kantáros rövidnadrágba, fehér térdzokniba, hadd lássa a világ, hová is húz a gyerkőc szíve – először egy Budapesti Kinizsi– Budapesti Postás meccsen szembesült a valósággal. A valóságot pedig természetesen a futball jelentette a számára, még akkor is, ha a sors nem ajándékozta meg Garrincha- vagy Schlosser-szerű görbe lábakkal, amelyekkel aztán igazán őrületbe lehet kergetni a riadt védőket.
Nem, Béluska nem akart futballista lenni, mert pontosan tudta, az ő lábai maximum hegyi sétára, lányok után rohangászásra vagy még jobb esetben szőlőtaposásra (rendes magyar ember szereti a bort…) alkalmasak. A meccseken viszont ott volt, hiszen a papája hétről hétre elcipelte az Üllői úti, majd később a Népstadionba, ahol órák hoszszat magyarázta neki, hogy Toldi Géza nem azonos a történelemkönyvekben szereplő Toldival, tán még annál is erősebb, nagyobb és mindenekelőtt ügyesebb férfi. A papának ugyanis Toldi Géza volt a kedvence. S hogy milyen a sors: évek múltán éppen a kis Béluskából akkorra már Nagy Bélává, ferencvárosi krónikássá vált gyermek mutatta be egymásnak édesapját és a korábbi kiváló Fradi-játékost. Az volt ám a könnyes találkozás…

De maradjunk a kis Béluskánál a zöld micisapkájában, aki a Drégely utcában lakott. Onnan igazán nincs messze a Fradi-szentély, nevezhették azt Kinizsinek vagy bárminek. Ha jött a meccs időpontja, Béluska már rohant, fogta az apja kezét, de nem kellett őt sem nógatni, noszogatni, hiszen a Ferencváros jelentett mindent a családnak.
Megannyi emlék sorakozik most 60 esztendő távlatából. ---- Talán túl gyorsan elmúlt ez az első 60 év, elvágtatott, mint egy felbőszült paripa, visszafoghatatlanul, de a nagy futás közepette feledhetetlen pillanatokkal ajándékozta meg Nagy Bélát. Kevesen mondják azt magukról 60 évesen, hogy az életük már-már tökéletesre sikerült, ennél többet, ennél jobbat nem kaphattak volna a Teremtőtől, tán még akkor sem, ha úgy félévente telibe trafálják a lottó nyertes számait, esetleg Amerikából vagy a távoli Taskentből küldözget neki pénzt egy gazdag nagybácsi, gondtalan életet biztosítva. Nagy Bélát nem érdekelte a pénz. Nem azért szerződött 1970 áprilisában a Ferencvároshoz főállásban, hogy karriert, villát vagy bármit építsen. Egyszerűen a Fradi-családhoz akart tartozni, mert ez volt az élete, ez volt a mindene. Nagy szavak ezek, afféle üres, elcsépelt jelzők, de aki ismeri az FTC krónikását (márpedig ki ne ismerné őt a magyar futballtársadalomban), az pontosan tudja, hogy cseppnyi szentimentalizmus sincs a szavakban. Nagy Béla több mint 30 éve szolgálja imádott egyesületét, ahová egészen kalandos módon került. Nem játékostoborzó útján, hiszen amint utaltunk rá, maximum a gombfocihoz volt érzéke, sokkal inkább a lelkesedése vitte az Üllői útra. Már 1968-ban be-bejárkált a régi Fradi-klubházba, hogy lássák az arcát, hogy tudjanak róla, hogy szóljanak hozzá, és már boldog volt, ha megkérték: "Ugyan már, fiatalember, ha itt téblábol, rajzszögezze ki a faliújságra a csapatról szóló híreket…" És ő rohant rajzszögért, de elszaladt volna a világ végére is, ha arra kérik. Egy esztendővel később, 1969-ben már ő szervezte az akkor 70 esztendős Ferencváros jubileumi kiállítását. Rábízták, mert tudták, hogy nála alkalmasabb ember úgysincs erre a feladatra. Azóta nap mint nap bemegy a munkahelyére, de nem is munkahely az, inkább családi fészek, hiszen ki mondhatja azt el magáról, hogy Albert Flórián, a Császár nap mint nap úgy köszön neki: "Na mi van, kis csibém, ma éppen hogy vagy…?"
Ám a kis Béluskából nagy Bélává cseperedett férfi bizony sokszor nincs jól, a szíve és a vérnyomása rakoncátlankodik. Pedig 60 évesen még annyi, de annyi mindent tervez az ember, hogy nincs ideje kórházban feküdni, csinos vagy éppen trampli nővéreket bámulni, főként, ha meg kell írnia a 104. vagy akár a 110. könyvét a Ferencvárosról. ---- Eddig 103 kötet jelent meg Nagy Béla tollából. A legutóbbit, a legfrissebbet éppen a 60. születésnapján, azaz ma délelőtt lehet kézbe venni, a címe: Fradistákkal a Föld körül. A kötet előszavát Nyilasi Tibor írta.
Nem akármilyen csütörtök lesz ez. A hatvanadik születésnapot úgy ünneplik meg a barátok, az egykori kedvencek, hogy szépen, komótosan besétálnak majd az Üllői úti stadion kezdőkörébe, tán lesznek hatvanan, lehet, hogy még többen, és ott, a Nagy Béla számára valóságos szent helyen pukkannak majd a pezsgőskupakok, és jönnek majd a rövidebb-hosszabb jókívánságok, hogy Nagy Béla, az egykori kis Béluska, a zöld micisapkát viselő kissrác, aki az egész életét a Ferencvárosnak szentelte, megintcsak jól elsírja magát. Mert ez olykor előfordult vele. Amúgy kemény férfi – nem veti meg a whiskyt sem –, de például 1963-ban a Dorogon elveszített bajnoki címet követően gyakorlatilag végigbőgte az utat Dorogtól a Drégely utcáig. Azt sem tagadja, néhány napja is eleredtek a könnyei, amikor a Balaton FC 4–0-ra nyert az Üllői úton…
Akkor viszont nem szólt, tán csak magában, belül, a lelke legmélyén zokogott, amikor tavaly Furulyás János klubelnök közölte vele, hogy nem írhat több újságot, mert a jogokat immár az új tulajdonos birtokolja. Fájdalmas pont ez az életében, de eszébe sem jutott, hogy odébbálljon, és megint pincér legyen, mint egykoron a Mátyás Pincében, ahol még Albert Flóriánnak is felszolgált. Maradt, hogy vezesse a Fradi-múzeumot, és írja tovább a könyveit. Mert nem a titulus a lényeg, hiszen volt ő itt könyvtáros, propagandista, kultúrfelelős, talán csak balszélső nem.
A 60 esztendős Nagy Béla egyébként is egyet jelent a Ferencvárossal. ---- Az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián és az ezüstcipős Nyilasi Tibor szívéhez nemcsak azért áll közel Nagy Béla, mert kitűnő könyvekben dolgozta fel az életüket, hanem barátjukként is tisztelik az FTC elnyűhetetlen krónikását.

Albert Flórián: "Hosszú órákig tudnék mesélni Nagy Béláról, hiszen az egyik legjobb barátom, aki jóban, rosszban mellettem volt, s akinek nagyon sokat köszönhetek. Úgy bizony, hiszen ha ő nincs, az emlékeim sem sorakoznának a Fradi-múzeumban, a katonaládámtól kezdve a számtalan kisebb-nagyobb kiállítási darabig. Gyakorlatilag minden nap találkozunk, s ha valamiért nem látom, hiányzik. Él, hal a Fradiért, igazán pedig meg sem becsülik azt, amit ő évtizedek óta tesz. Gyakorlatilag egyedül dolgozza fel a klub történetét, amiért csak hálásak lehetünk neki mi, fradisták. De nem akarom túldicsérni, hiszen a végén még elbízza magát ez az öreg csibész, hiszen már hatvanéves. Te jó ég, Béluskám, hogy lehetsz ennyire öreg!?…

Nyilasi Tibor: "Nem szeretek nagy szavakat használni, de valóban büszke vagyok arra, hogy Nagy Bélát a barátaim közé sorolhatom. Szinte egy időben kerültünk a Ferencvároshoz, én mint gyerekfutballista, ő pedig mint afféle kultúrfelelős. Mindez 1970-ben történt, réges-régen, s a kapcsolatunk azóta is szoros. Örültem, hogy a legutóbbi könyvéhez én írhattam az előszót. Számomra lenyűgöző, amit Béla csinál, aki olyan mint egy búvár. Kutakodik, keresgél megállás nélkül, s feldolgoz mindent, ami a Ferencvárossal kapcsolatos. Sajnos azt kell mondanom, manapság már igazán csak ő képviseli a fradizmust… Remélem, még legalább hatvan évig él majd, hiszen pótolhatatlan emberről van szó. El sem tudom képzelni, ki vehetné át a helyét, s kinek jelentene annyit ez a klub, mint neki…