Szörnyű balszerencse. Pimaszul elfogult bíráskodás. A sors igazságtalansága. A Ferencváros koppenhágai kupakiesése kapcsán joggal lehetne sorolni az enyhítő körülményeket. Kár, hogy a lényegen ez mit sem változtat: a Parken-stadionban erre az évadra véget ért a zöld-fehérek egyébként nem túlságosan hosszúra nyúlt nemzetközi szereplése.
Ami, valljuk be, csalódás annak fényében, hogy a Ferencváros a stabilnak mondott tulajdonosi háttér, a rendezettebb pénzügyi állapotok ellenére nem tudott közelebb férkőzni az európai középmezőnyhöz.Pedig az FC Köbenhavn (ne áltassuk magunkat) napjaink európai futballszínpadán legfeljebb szerény mellékszereplő lehet – mégis leküzdhetetlen akadályt jelentett. Igaz, szerda este Koppenhágában csupán apró szakmai paneldarabkákon múlott a továbbjutás, sőt leginkább a lelki edzettségen. Elvégre a tizenegyespárbaj nemcsak technikai szigorlat, hanem idegi teszt is. Ám éppúgy előre tudott része a vizsgafeladatnak, mint mondjuk a szöglet- vagy a szabadrúgás. Vagyis készülni lehet, sőt illik is rá. Hogy amikor eljön a pillanat, ne lasszóval kelljen fogni az ítélet-végrehajtásra vállalkozni hajlandó játékosokat.A tizenegyesekkel elszenvedett vereség ugyanis éppúgy kieséssel jár, mint a csatavesztés a rendes játékidőben. Legfeljebb jobban fáj. Bosszantóbb, meg idegesítőbb.Igaz, mifelénk gyakorta arra is jó ürügy, hogy a tizenegyes-párviadalig történtek a feledés homályába merüljenek (a Fradi esetében például a pesti meccs kínjai; vagy a koppenhágai első félidő, benne az elvacakolt FCK-büntetővel; esetleg az első dán büntetőben is ludas Dragan Vukmir piros lappal büntetett figyelmetlen fegyelmezetlensége a hosszabbításban). A Ferencvárost is sokan ünneplik szerda este óta. Tisztes helytállásáért, elszánt harcosságáért, a szívós küzdéséért. S tény: a dán fővárosban tisztesen helytálltak, elszántan harcoltak, szívósan küzdöttek a zöld-fehérek. Manapság mifelénk ezek már megsüvegelendő erények. Pedig nem volt ez mindig így. Az erkölcsöt, az erőt meg az egységet hosszú évtizedeken át egyszerűen csak a Fradi-szívként emlegetett mítosz kötelező tartozékaként tartották számon. Nem járt érte külön kalaplengetés. Csak a győzelemért.A profisport világában ez manapság sincs másként. A futball napjainkban is róluk szól.A győztesekről.Ha nem lenne a Debrecen, most maradna nekünk Ginsbergnek a Murphy törvénykönyvében idézett tantétele, miszerint: 1. Nem nyerhetsz. 2. Nem érhetsz el döntetlent. 3. Még a játékból sem szállhatsz ki.De itt van a Varazsdon kettős győzelemmel túllépő DVSC. S ha már a profivilágban tudják és merik ünnepelni a győzteseket, hát mi se röstelljük megsüvegelni a Lokit.Kalapokat a kezekbe!