Akinek mindig kemény volt a feje

Mexikó, 1986. június 9., és a magyar válogatott harmadik mérkőzése a világbajnokságon, az ellenfél Franciaország. Még kis gólkülönbségű vereséggel is továbbjuthatunk, és… az ellenfél 1–0-ás vezetésénél, óriási helyzetben, Dajka László bal lába lövésre lendül, mi, védők hátul imádkozunk: csak gól legyen. A labda a léc alsó lapjáról a gólvonal elé pattan. A játékvezető továbbot int, kikapunk 3–0-ra – kiesünk. Ott, Leónban tizenhét évvel ezelőtt véget ért egy álom. Az akkori csapatból azóta sokan az edzőségre adták a fejüket, köztük Dajka László, az NB I B-s BKV Előre szakvezetője, a jelenkori válogatott egyik pályaedzője is. – Mint egykori csapattárs, kíváncsi vagyok még ma is arra, hogyan emlékszel vissza a franciák elleni ominózus zicceredre? Egyáltalán foglalkoztat még az a szituáció?–Persze, hogy foglalkoztat! Esterházy Márton elfutott a bal szélen, pontosan adott középre, én ballal egyből lőttem, de sajnos néhány centimétert tévedtem. Az életem legfontosabb gólja lett volna.–Azóta eltelt tizenhét év… Most a másodosztályban dolgozol, annál a BKV Előrénél, amellyel már voltál sikeres, hiszen a másodosztályban feljutó helyre vezetted a gárdát. Azután kipróbáltad magad az élvonalban is, sőt immár a nemzeti csapat mellett is dolgozhatsz. A BKV-nál meddig él a szerződésed?–Az idén nyáron jár le, de a vezetőkkel már tárgyaltunk a folytatásról, és örömmel mondhatom, hogy sikerült megegyeznünk. A Sport utcából csak nagy szakmai kihívás esetén igazolnék el.–A télen nehéz helyzetben vetted át a csapatot. Milyen célok voltak, illetve vannak az Előrénél?–Elsősorban az, hogy elkerüljön a gárda a kiesőzónából, kapaszkodjon fel a középmezőnybe, és mindez szakmailag jelentsen olyan szilárd alapot, amelyre ráépíthető a következő évek masszívan, jól szereplő együttese.–Nos, a bajnoksággal ellentétben a Magyar Kupában menetelt a csapat…–Annak ellenére, hogy kieséstől fenyegetett társulatot vettem át, óriási örömöt jelentett a kupaszereplés. S ha lehet, akkor itt szeretném megköszönni elődömnek, Disztl Lászlónak azt, hogy a legjobb nyolc közé vezette a gárdát. Tudtam, hogy a bajnokságban nehéz lesz maradandót alkotni az idén, de a kupa valóban adott néhány nagy lehetőséget a bizonyításra a játékosoknak, és persze a szakmai stábnak is.–Kétezer óta a pályafutásodban sikert sikerre halmozol, de az élvonalban valahogy mégsem tudtál tartósan dolgozni.–Az edzőknek a felkészültség mellett a szerencsére is szükségük van. Nem mindegy, hogy milyen játékosállományt kap kézhez, és például Debrecenben jómagam a vezetőséggel ellentétben nem éreztem kudarcnak a nyolcadik helyet.– Kétezer-egyben a BKV Előrével megnyertétek az NB I B-t, a vezetők mégsem vállalták a nagyobb megméretést.–Nem volt könnyű tolerálni azt a helyzetet, de felkészültem rá. Nagyobb lett volna a meglepetésem akkor, ha elindulunk…– Las Palmasban és Yverdonban légióskodtál 1987 és 1992 között. Edzőként nem gondoltál arra, hogy külföldön is kipróbáld magad?–Jól beszélek spanyolul és franciául is, a legmagasabb edzői képesítésem is megvan, de ahhoz, hogy jó külföldi kispadot kapjak, nekem is, és a magyar futballnak is le kellene tenni valamit az asztalra. Addig hiába álmodozom…–Mostanában a szakmában nagyobb sikereket aratsz, mint a volán mögött…–No, igen… Május elején volt egy balesetem. Edzés után hazafelé menet történt a koccanás. A fejem beütöttem a kormányba, de sebaj, az mindig erős volt. Csak az autóm bánta azt a kis figyelmetlenséget. De a lelkem most nagyon fáj, édesapám hatvankilenc esztendős korában elhunyt, őt gyászolom, ám azzal is vigasztalom magam, hogy minden kis siker, aminek a pályafutásom során örülhetek még, azt az ő emlékének is ajánlhatom.(E cikk szerzője, az Újpest korábbi 33-szoros válogatott labdarúgója szerepelt az 1986-os vb-n, és Dajka Lászlóval mint egykori csapattárs beszélgetett.)