A munkára esküszik az MVP

No nem arról van szó, hogy az alapszakasz során beolvadt volna a szürke középmezőnybe, sőt, csaknem 16 pontos átlaggal akkor is a legjobbak közé tartozott. Amit azonban a rájátszás döntőjében produkált, az egészen káprázatos volt: a három meccsen 76 ponttal terhelte meg a Kaposvár kosarát. Mindig akkor varázsolta gyűrűbe a labdát, amikor
a legjobban kellett. Csoda-e, hogy ő lett az MVP, azaz a döntő legjobb játékosa?

– Gratulálunk a több mint meggyőző sikerhez. Kipihente már az ünneplés fáradalmait?
– Való igaz, hatalmas bulit csaptunk. A csapattársak, a klubvezetők nemcsak fantasztikusan kosaraznak, dolgoznak, hanem nagyon tudnak ünnepelni is. De azt hiszem, megérdemeltük, hogy kirúgjunk a hámból.
– Néhány nap elteltével hogyan értékeli a döntősorozatot? Mi volt a siker kulcsa?
– Az egész playoffot szinte erőn felül teljesítettük, különösen igaz ez a döntőre. Míg a többi csapat elfáradt a végére, nekünk sikerült megőriznünk a frissességünket, jobban akartuk a sikert, jobban haraptunk, mint a többiek. A harmadik meccsen pontosan tudtuk, hogyan kell játszanunk. Edzőnk utasítása az volt, hogy maximálisan figyeljünk oda a védekezésre, a lepattanókra, próbáljunk meg sokat kontrázni, minél gyorsabban játszani, és azt hiszem, ezt hibátlanul sikerült megvalósítanunk.
– Ön lett a döntő legjobbja, méghozzá teljesen megérdemelten. Ön is így érzi?

– Tény, hogy sikerült jól játszanom. Végig, a három meccs során úgy éreztem, majd szétfeszít a nyerni akarás. Talán kicsit kiemelkedtem a többiek közül, de voltak még ketten-hárman csapatunkban, akik ugyanúgy megérdemelték volna ezt az elismerést, David Toya vagy Németh Isti például. Az egyéni sikereknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb, hogy megnyertük a bajnokságot.
– Ha jól tudom, mostanában lejár a szerződése. Marad Körmenden?
– Nem akarok egyelőre ilyen komoly dolgokról gondolkodni! Az biztos, hogy május végén lejárt a szerződésem, és már van néhány ajánlatom jónevű európai kluboktól. Hamarosan leülünk beszélni a klubelnökkel, Fodor Sándorral.
– Az idei nyarat még pihenéssel tölti?
– Biztos, hogy nyaralok is egy nagyot, barátaim már várnak, Crkvenice és Zadar környékén élvezzük majd az Adriát, de nem marad el a munka sem. Szeretek edzeni, dolgos kosaras vagyok, így szinte biztos, hogy elfogadom a frankfurti, görögországi nyári edzőtáborok invitálásait.
– Jól érezte magát Magyarországon?
– Mintha a második otthonom lett volna. Hatalmas mázlim volt, hogy egy olyan csapathoz kerültem, amely olyan, mint egy nagy család. A játékosokkal nem csak az edzések során barátkoztunk, legjobban talán Hainje-vel, Németh Istivel, a Lóránt fivérekkel barátkoztam össze.
– Sikerült valamelyest magyarul is megtanulnia?
– Á, sajnos csak egy-két szót. De angolul megértettem magam az edzőkkel, a játékosokkal is. Tökéletes volt az is, ahogyan befogadtak.
– Az évad legelső meccsen, a Dombóvár ellen harmincöt pontot dobott. Aki így játszik, mint ön, és így indítja az évadot, azt könnyű befogadni. Nincs önben tüske amiatt, hogy tavaly elküldték?
– Tulajdonképpen én döntöttem úgy, hogy távozom. Sok volt akkor a Körmendben az idegenlégiós, így csak keveset játszhattam volna, ezért elfogadtam a szlovén Olimpija ajánlatát. Barátságban váltam el a klub vezetőségétől is, az elnök úr azt mondta, mindig nyitva áll előttem a körmendi csarnok ajtaja, ezért örömmel jöttem vissza.
– Pedig a Cibona, ahol megtanult kosárlabdázni, az Union Olimpija, amely csapattal rövid idő alatt Goodyear-ligát és Szlovén Kupát is nyert, mégis csak sokkal nagyobb európai klub, mint a Körmend. Nem érezte egy pillanatig sem úgy, hogy elpazarolja fiatalságát egy isten háta mögötti magyar kisvárosban?
– Soha. Sőt, azt mondom önnek, hogy bár nyertem a Cibonával, a horvát válogatottal sok titulust ifjúsági koromban, mégis a mostani magyar bajnoki aranyérmet tartom életem legnagyobb sikerének. Ez az első olyan cím, amelynek megszerzéséséért azt hiszem, igazán sokat tettem a pályán.
– Hogy sokat tett, azt mindnyájan aláírjuk. A három meccsen hetvenhat pontot ért el, s ráadásul tizenegy triplával keserítette meg a Kaposvár életét. Szokta külön gyakorolni a hárompontosokat?
– Igen, edzés után mindig tovább maradok, és dobok még legalább száz távolit. A pályán, amikor felemelkedem a hárompontosvonalon túlról, mindig biztos vagyok benne, hogy a labda a kosárba csapódik. Persze nem sikerül ez mindig, de hogy meglegyen az efajta győztes önbizalom, rengeteget kell gyakorolni. Munkamániás vagyok, de ez még Zágrábban, gyerekkoromban ragadt rám. Volt egy legendás edzőm, Slavko Trninic, aki igencsak megkínzott minket kamaszkorunkban. Napi három edzés, vasárnap erőnléti gyakorlatok reggel hét órai kezdettel. Akkor persze utáltam, most hálával gondolok rá.
– Végigjárta a ranglétrát, volt kadett, ifjúsági válogatott Horvátországban. Van esélye, hogy bekerüljön a felnőttválogatottba is?
– A horvát nemzeti csapatba nem egyszerű dolog bejutni, de ha továbbra is ilyen keményen dolgozom, lesz okom reménykedni abban, hogy néhány éven belül felfigyelnek rám.
– Ez a mottója a kosárlabdában: munka, munka, munka?
– Nem. A mottóm az, hogy győzni, győzni, győzni. De ezt csak piszok sok munkával lehet elérni.