Bennük van az A-csoportos reményünk

Már az idei, ljubljanai rendezésű divízió-1-es vb-n is a feljutásban bíztunk, amelyről végül a házigazdáktól elszenvedett vereség miatt lemaradtunk. Jövőre újra megpróbálhatjuk, bár jelen helyzetünkben úgy tűnik: néhány, hozzánk hasonlóan erős együttes után mindig lesz legalább egy, amelyik előttünk jár és csak nagy bravúr árán lehet legyőzni. Mindez alaposan felértékeli a 2008-as, szapporói sikert és egyben emlékeztet arra: a mostani válogatott húzóembereitől sokkal többet elvárni már nem nagyon lehet. Elérték tudásuk és teljesítőképességük maximumát, ráadásul életkorukból adódóan – döntő többségükben 35 éves játékosokról beszélünk – sokkal többre ennél már nem vihetik. Nem úgy a most éppen szárnyaikat bontogató fiatalok, akik tovább építkezhetnek az „öregek” által lerakott biztos alapokra.

Vas Márton egy, testvére, János pedig két generációval fiatalabb, mint válogatott kulcsembereink többsége. Ljubljanában már a 22 éves Hetényi Zoltán bizonyította a kapuban: lehet rá kezdőként számítani ilyen szinten is. A fehérvári fiatalok közül a Nagy Gergő, Kóger Dániel, Sofron István támadótrióra egyre markánsabb feladatokat lehet rábízni, miután esetükben 21-22 éves, EBEL-ben edződő, a Volánban is együtt játszó játékosokról van szó, az ő jelenlétük biztosíthatja a folytonosságot a válogatottban. Miután még az „öregek” közül is többen felveszik a versenyt és bírják a tempót, a fiatalítást folyamatként lehet kezelni, nem kell egyik pillanatról a másikra levezényelni.

A kilátások ugyanis kifejezetten biztatóak. A sportágban pár generációi kimaradt ugyan, de a mostani ifjúsági korosztályban több olyan tehetség is bontogatja szárnyait, akik pár év múlva meghatározók lehetnek a válogatottban. Tucatnyian pedig külföldön, a mieinknél jóval jegyzettebb országok korosztályos csapataiban és bajnokságaiban pallérozódnak. Így hasonló munkát végeznek el és ugyanabban a képzésben részesülnek, mint akár a sportág eljövendő klasszisa, bajnokai. Pályafutásuk során már nem egyszer bizonyították, nálunk erősebbnek vélt válogatottat is le tudnak győzni – olykor gond nélkül –, és emellett egyéni elismeréseket is be tudtak gyűjteni nemzetközi tornákon, amit azért nem osztogatnak a rendezők mindenféle outsider csapat tagjainak. Az idei U18-as divíziós vb-n ugyan ők is a második helyen végeztek, mint a nagyok, esetükben azonban illik megemlíteni, hogy az elitnek ebben a korosztályban még nem tizenhat, hanem tíz együttes a tagja. Így a divíziós vb második helye a rangsorban a 13-14. helyhez elég. Most ne is gondoljuk tovább: a felnőtteknél ez bizony elegendő a bent maradáshoz…

Nemes Benjamin: Svédországban egy év alatt jobb játékos lettem

Ha név szerint is ki kell emelni valakiket az ifjúságiak közül, akkor Nemes Benjamin mindenképpen közéjük tartozna. A Stars szépreményű csatára a tavalyi, minszki tornán hívta fel magára a világban nyitott szemmel járó svéd Djurgarden szakembereinek a figyelmét, majd 2009 őszétől már az európai viszonyok között is jegyzett klub ificsapatában szerepelhet, lényegében egyedüli légiósként. A maga mögött hagyott közel egy esztendő tapasztalatáról kérdeztük az ifiválogatott egyik kulcsemberét.

„Tavaly nyáron édesanyámmal három napot kint töltöttünk Svédországban, megnéztük a körülményeket és megismerkedetünk azzal a családdal, amely befogadott – mondta Nemes Benjamin a Nemzeti Sportnak. – Szüleim feltétele ugyanis az volt a szerződéssel kapcsolatban, hogy a klub egy családnál helyezzen el, ahol hamar befogadtak, én lettem a negyedik „gyerekük”. A legfiatalabb velem egyidős, mindenki sportolt a családban, de már inkább civil, sporttól független felnőtt életet élnek. A csapattársak is kedvesek voltak, persze, mint újonnan érkezővel szemben azért éreztem rajtuk, hogy fenntartásaik vannak. Na, mit tud ez a magyar gyerek? Szerencsére már az első edzésem jól sikerült, onnantól kezdve nem volt gond. Ettől függetlenül nagy változásom ment keresztül az életem. Új helyen, ismeretlen emberekkel kellett laknom, más volt a kultúra, más minden, az iskolától kezdve a szokásokig bezárólag. Új volt a csapat, a társak, és teljesen más a jégkorong is, mint amit addig megszoktam. Eltelt vagy két hónap, amire teljesen belerázódtam és magaménak érezhettem mindent.”

A fiatal játékos elmondta: a jégkorong a svédeknél teljesen a taktikai fegyelemre épül, amelyhez kivételes fizikum párosul. Svédországban minden játékhelyzethez pontos taktika tartozik, gyakorlatilag feketén-fehéren ki van mondva, kinek mikor hová kell helyezkednie. Centerként itthon góllövéssel volt megbízva, ami kint ez inkább a szélsők feladata, neki irányítani kellett, futballhasonlattal élve középpályásként kellett játszania. Legfeljebb a második hullámban érkezhetett az ellenfél kapuja elé. A helyezkedési sémákat pedig addig gyakorolták, hogy álmunkból felkeltve is tudják azokat.

„Itthon sokkal több van rábízva az egyénre, az elsődleges taktika pedig az: lőjünk egy góllal többet, mint az ellenfél – folytatta Nemes. – A Djugarden célja – amelyben nálam egy évvel idősebbek is játszottak – az aranyérem volt, végül közel hetven meccs után a második helyen végeztünk.. Három éves szerződést írtam alá, egy stabil felnőtt játékost akarnak faragni belőlem, és én azon vagyok, hogy ez sikerüljön is nekik.”

A fiatal Nemes a napi három, illetve két edzés mellett egy svéd gimnáziumban naponta négy órát tanulta a svéd nyelvet. De az Eötvös gimnázium magántanulójaként persze a többi tantárgyat sem hanyagolhatta el. Az időjárást nem volt könnyű megszoknia, a tél például borzasztóan hideg és számára szokatlanul sötét volt. Volt olyan hónap, amikor egyszer sem látta a napot és világos is sokszor csak kora délután volt, egy és három között kerek két órán át.

„A divíziós vb-n nem jött össze a feljutás, bármennyire is szerettünk volna. A németek annyival jobbak voltak nálunk, hogy ellenünk semmi esélyünk nem volt. Viszont saját magamon azt éreztem, hogy a svédországi évnek köszönhetően lényegesen jobb játékos lettem. Elsősorban a védőmunkám javult – amikor jégen voltam, öt az öt ellen nem kaptam gólt –, és nem fáradtam el a meccsek végére, végig bírtam erővel. Mivel otthon éveken át több társammal együtt játszottam, így elég összeszokottak voltunk, ezeket a kapcsolatokat nem felejtettük el, most is működtek. Hatékonyak voltunk, bár lehetett volna többet is kihozni belőle. Tavaly érezhetően jobban ment, de akkor még egy klubban is játszhattunk. Összességében viszont mindannyiunknak nagyon jót tett, hogy nívósabb közegbe kerültünk és más munkát végeztünk. Jobb játékosok lettünk, mint voltunk, esetünkben ez volt az előrelépés megkerülhetetlen záloga, amelyből bízom benne előbb-utóbb majd a felnőttek közé érve is profitálunk.”