Elsőként Uruguay ült fel a világ trónjára

Eleinte még Magyarország is versengett az első labdarúgó-világbajnokság rendezési jogáért, amelyet végül Uruguay kaparintott meg – Európa nagy-nagy szomorúságára. De bánat ide, bánat oda, csakis az urukat illethette meg a lehetőség: a helyi szövetség a rendezéssel járó összes költséget magára vállalta, és a rajt előtt kötelezte magát, hogy a résztvevők között szétosztja az esetleges nyereséget, ráadásul az uruguayi kormány is beszállt a projektbe a 100 ezres Centenáriumi Stadion felhúzásával. 

Apropó centenárium! Az Uruguayi Keleti Köztársaság 1930-ban ünnepelte függetlenségének 100. évfordulóját, ami a rendezési jog elnyerése szempontjából szintén sokat nyomott a latban. Nem beszélve arról az „apróságról", hogy az uruguayi válogatott – kétszeres olimpiai bajnok (1924, 1928) lévén – a világ legjobbja volt akkoriban! 

A Ferencváros e kétszeres – nem hivatalos – világbajnok együttest verte meg (3:2) hatalmas szenzációt okozva az 1929-es dél-amerikai portyája során, Montevideóban, és mivel az Újpest sem fukarkodott a bravúrral, amikor a vb rajtja előtt egy héttel megnyerte a BEK/BL elődjének számító Bajnokok Tornáját, kijelenthetjük: jó kis csapatot küldhettünk volna Uruguayba. 

Merthogy a magyar válogatott, hiába kérlelték, anyagi fedezet, valamint a profi klubok és az MLSZ közötti összhang hiányában végül nem utazott el a dél-amerikai országba... 

Ám nemcsak Magyarország, a többi európai élgarnitúra (Olaszország, Ausztria, Csehszlovákia, Anglia és Skócia) is kihagyta az első világbajnokságot – csupán négy gárda, a francia, a román, a belga és a későbbi negyedik jugoszláv együttes hajózta át az óceánt az uruk kedvéért. 

Visszatérve honfitársainkhoz: akadtak azért magyarok a tornán. Mindenekelőtt a kilenc (!) nyelven beszélő FIFA-alelnök, Fischer Mór, aki a nemzetközi szövetség első emberével, a francia Jules Rimet-vel érkezett a helyszínre, és a chilei társulatot gardírozó Orth György, a magyar futball egyik első csillaga. 

A vb-k első gólját a francia Lucien Laurent (97 esztendősen hunyt el 2005-ben!), első mesterhármasát az amerikai Bert Patenaude szerezte. Az első gólkirály a világbajnokság után épp e tettének köszönhetően az óvilágba szerződő argentin Guillermo Stábile lett 8 találattal. A vb-trófeát azonban nem más, mint a Céleste hódította el Argentínát és az Egyesült Államokat megelőzve. 

A finálé első játékrészében még az argentinok vezettek 2:1-re, csakhogy a szünet után beindult a Románia (4:0) és Jugoszlávia (6:1) ellen már megcsodált uruguayi gólgyár. Előbb Pedro Cea, majd Santos Iriarte volt eredményes, aztán a jobb alkarját 13 éves korában elvesztő középcsatár, Héctor „El Manco" (vagyis félkarú) Castro következett az utolsó előtti percben – 4:2 a házigazdák javára.