Kajak-kenu: visszavonult a 17-szeres világbajnok maratoni specialista

Sportolóként az élet néha nagyon egyszerűnek tűnik, miközben persze hihetetlenül bonyolult. Egyszerű a feladatod: mást sem kell tenned, csak megcsinálni, amit mondanak, de azt tűzön-vízen át, hóban-fagyban, esőben-szélben – mindig, mindent.

Aztán persze minden hihetetlenül bonyolulttá válik, amikor ott állsz a rajtgépben, és mindenkit neked kellene megverned. Egyedül!

Majd minden megint nagyon egyszerű, amikor felállsz a dobogó tetejére. De ha nem sikerül, iszonyúan nehéz feldolgozni a vereséget, és újra talpra állni. A mechanizmusok maguktól jönnek, tested és elméd gépként működik, erre törekszel minden percben, hiszen ez sikereid kulcsa.

Egyik délután hazamegyek az edzésről, ledobálom a cuccaimat, iszom valamit, és pohárral a kezemben a szögre akasztott érmeimhez megyek. Nézegetni kezdem őket, és az évszámokat olvasva előtörnek az emlékek.

Percekig állok ott, majd villámként nyilall belém, hogy azelőtt sosem csináltam ilyet. Leteszem a poharat, leülök, és akkor már tudom... Abbahagytam. Úgy tekintettem vissza a mögöttem álló másfél évtizedre, mint egy kirakós játékra, amelynek az utolsó darabja is a helyére került.

De mégis – miért? Mert – mint már oly sokszor – az idei sikeres világbajnokság után is problémákkal kezdődik a következő szezon? Nem, az nem lehet, ezek eddig is mindig inkább csak megerősítettek az elszántságomban.

Napokig töprengtem, mire eszembe jutott a válasz.

–––––––––––––––

A 2009-es világbajnokságon, Portugáliában vagyunk. Épp az egyesversenyemre melegítek, amikor valaki hátulról megérint. Megfordulok: a spanyol Emilio Merchan az, a maratoni kajakozás jelenkorának egyik legnagyobb alakja. (Hozzáteszem, nem kenus, mint én, hanem kajakos.)

Kérdezem, miért érintett meg, mire a felelet: „Sebezhetetlen vagy, szükségem van egy kevésre a szerencsédből!"

Összemosolygunk, majd sok szerencsét kívánok neki. Ő azt mondja, nem kíván nekem – az nálam úgyis természetes.

Egyesben végül ötödik lesz, mert egy kilométerrel a cél előtt elrontja a beszállást. Szerencsére a párost másnap megnyerik, így nincs lelkiismeret-furdalásom.

Majd este, a verseny utáni banketten odajön hozzám, és csak annyit kérdez: „Hányadik?"

„A tizenhetedik!"

Letérdel elém, meghajol, és csak annyit mond: „Te vagy a király!"

Nagyon zavarba ejtő a dolog, hiszen majd' minden versenyző lát minket – hirtelen nem is tudom, mit kellene tennem.

Azóta már tudom, hogy ez volt a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam. A tizenhetedik világbajnoki aranyérmem után.

–––––––––––––––

A végső döntést megkönnyítette, hogy időközben Kozmann Gyurival a sportot széles körben népszerűsítő rendezvények szervezésébe fogtunk, és az ő – sportmúltjából már jól ismert – dinamizmusa és életszemlélete magával ragadott engem is.

Méltatlan lenne, ha nem említeném meg azokat az embereket, akiknek szintén sokat köszönhetek. Nagyon köszönöm Ludasi Robinak a 15 évet, amit együtt dolgoztunk. Néha viharos volt a kapcsolatunk, de ha ma egymás szemébe nézünk, ki sem kell mondani – mindig tudom, hogy ugyanarra gondolunk. Köszönöm Reményi Péternek, hogy mindig mellettem állt, ő volt az, akit tizenhetedszer is megríkattam. Köszönöm Szemán Róbertnek, hogy megmutatta nekem (Forrest Gump „Az a hülye, aki mondja" szállóigéjét idézve), hogy „az a hülye, aki az élsportot nem tudja üzleti alapokra helyezni!" Köszönöm a Magyar Kajak-kenu Szövetségnek és Schmidt Gábor főtitkárnak, hogy kiállt mellettem akkor is, amikor az nem volt könnyű.

S köszönöm annak a barátomnak, aki a sportban mindig példaként szolgált nekem. Az ő elvesztése ütötte az első léket a hajómon…