A dűne tetejéről beleszállt a Mitsubishi a BMW-be

Miroslav Zapletal a sivatag fogságában

Vissza kell szokni az éjszakai zajokra, vissza kell szokni arra, hogy amikor az ember keze alatt (pontosabban a sátor alatt) fújja a szél a homokot, az olyan, mintha valami kúszna ott, újra el kell tudni aludni az aggregátorok közvetlen közelében és felébredni 4 óra 30 (!) előtt egy perccel, hogy a többieket ne zavarja meg az ébresztés.

Kint töksötét van – a tábor éppen hogy ébredezik, úgyhogy halkan magamra rántom a nadrágot és a pólót (meg egy pulóvert, mert ilyenkor még hideg van), aztán nyomás reggelizni. Pontosabban ez a terv, csak éppen nincs reggeli. Mindenki alszik. Na nem baj, a túlélő csomagot ideadják, majd abból megoldjuk (chips, keksz, aszalt gyümölcs, valami hús aszpikban, de nem akarom tudni, hogy milyen, és némi gyümölcslé). Ráadásként a sofőrünk Hamoud teát főz a dűnék között, már várakozás közben. Azt a pokoli erős, afrikai teát, amitől az embernek majd kiugrik a szeme. De ez még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a műanyag csészét nem tudom mikor moshatták el utoljára, de valamikor időszámításunk előtt lehetett.

Az apró szárnyas állatkát, amely időközben (vagy még előtte) belefulladt a teámba, diszkréten kidobom, és iszom, mert udvariatlanság nem inni. S csak bízom benne, a forró vízben „szörnyű halált halnak a baktériumok".

Mert vagy ők, vagy én.

Örömmel jelentem, végül is ők és én maradok életben, bár a vérnyomásom enyhébben felszökik a teától, de rosszabb is lehetne.

Már a dűnék között vagyunk, Hamoud dicséretes homokjártasságról tesz tanúbizonyságot – egyszer sem kerülünk még csak elakadásnak a közelébe sem (élénken él az emlékezetemben, amikor néhány éve már az első nap első szakaszának századik méterén toltuk az autót), hasítunk ezerrel a homokon – tán a versenyben is indulnunk kéne. De nem.

A Fáraó-rali azért ennél jóval komolyabb dolog, az eredménye beleszámít a világkupába, így mindenki küzd, mint az oroszlán, hogy jó eredményt érjen el. A motorosoknál sokan itt vannak a dakarosok közül – készülnek a sivatagra, s erre a legjobb hely a sivatag.

Marc Coma, Jordi Viladoms és Helder Rodrigues együtt motorozik az utolsó majd' kétszáz kilométeren. Ami egyben azt is jelenti, hogy Rodriguesé a legjobb idő, hiszen ő rajtolt a legkésőbb hármuk közül, a negyedik helyen. De nem bánják, ilyen napok is kellenek.

Pontosabban csak ilyen napok kellenek. Amelyen egyiküknek sincs gondja (Rodrigues portugál, a másik kettő spanyol, de így is kiválóan megértik egymást), amikor dűnék éppúgy szerepelnek az útvonalban, mint technikás vagy éppen gyors szakaszok, köves részek, szóval minden, mi szem-szájnak ingere.

Rodrigues azt mondja, nem vállalt rizikót, így azután rettenetesen örült, amikor meglátta maga előtt a másik kettőt. Viladoms hozzáteszi, egyiptomi specialitás, hogy a dűnék nem hullámban végződnek, hanem némelyik le van törve, és akkorát lehet esni rajta, mint az ólajtó. Fárasztó a szemnek, hogy észrevegye, melyik-melyik. Coma meg azt mondja, két nehéz napon van túl és messze még a vége.

Mindegyikükkel egyetért Chaleco López, aki már csak tesztel. Hétfőn tönkrement a kuplungja, de folytatja, mert vissza kell szoknia a motorra. Áprilisban alaposan összetörte magát Tunéziában, öt hónapig nem is edzett (mondjuk eleinte a levegővétel is nehezére esett), hát még az, hogy egyáltalán felemelje a kezét-lábát, úgyhogy most próbálja visszaszoktatni a testét a sivatagi megpróbáltatásokra. Egyelőre jól áll, nagyobb gond nélkül túllendült a keddi 500 kilométeren.

Az autósoknál Jean-Louis Schlesser már régen kiérdemelte a „Szahara professzora" címet. A keddi majd' 500 kilométeres szakaszt is simán hozta, igaz, kicsit panaszkodott, hogy a végén nagyon köves volt és megfájdult a háta, de ezen mindenki csak nevetett. Nem dőlnek már be Schlessernek, aki gyakran előveszi az „én már benne vagyok a korban" monológot, aztán meg jól elver mindenkit.

A francia mögött éles küzdelem zajlott és megtörtént a nap balesete is: a magyar bajnokságból is jól ismert cseh Miroslav Zapletalba ugyanis egy dűne tetejéről beleszállt jó ismerőse Costel Casuneanu.

Hogy miként történt?

A cseh ment elöl, mert a románnak ez az első sivatagi versenye, és még tanulgatja a navigációt. Zapletal leugrott egy dűnéről, orra esett, összetörte az autója elejét és megállt. A navigátor, Thomas Ourednicek azonnal nyomta a sentinelt, ahogy tudta, hogy jelezzen a mögötte érkezőnek, de túl késő volt... Casuneanu nagy tempóval repült le a dűne tetejéről, egyenesen bele Zapletal autójának hátuljába, amely alaposan összetört, olyannyira, hogy a bukócső is megsérült. Ezen a ponton nyilvánvaló volt, hogy Zapletal versenyének vége (nem engedik a szabályok a folytatást) Casuneanu viszont folytatni tudta, mert neki csak a hűtőjén lett egy kis lyuk. A szerencse, hogy a csehek sértetlenül szálltak ki az autóból, hiszen a 2010-es Dakaron mindketten súlyos gerincsérülést szenvedtek és csak az idén tértek vissza a versenypályára. S ami a legszebb, hogy még nem is haragudhatnak egymásra, hiszen jóban vannak – sokszor versenyeztek egymás ellen, és még fognak is.

Szóval láthatjuk, izgalmakban nincs hiány a Fáraó-ralin, s hogy nemcsak az első nap és az első éjszaka, hanem a második is pokoli nehéz a sivatagban.