Szerbia az aranyérmes, a miénk megint az ezüst

Egy-egy kimaradt lehetőséget követően Molnár Tamás góljával indult a találkozó: klassziscenterünk viszont ezúttal is „munkahelyétől” távol, kintről volt eredményes. Mint a kontinensbajnokságon jópárszor…

Nem sokáig örülhettünk a vezetésnek, hiszen Varga Dániel lövését védte Sefik, majd azzal a lendülettel ki is állították a fiatal magyart: a szerbek kihasználták a fórt, centerből egyenlítettek.

Majd Sapics büntetőjével már a vezetést is átvették, de innentől kezdve az történt a medencében, amit elképzeltünk, amit elterveztünk, amiről álmodoztunk.

Előbb Varga Dénes kintről bátran elvállalt egy lövését, amely után ismét egyenlő volt az állás, majd Varga Dániel – előnyből a szerb kapus feje felett húzott be egyet – és Steinmetz Ádám is betalált – ő Kásás Tamás remek passzát vágta be centerből -, így kétgólos előnnyel zártuk az első negyedet.

Fodor Rajmund második Eb-góljával már háromgólosra nőtt az előnyünk a második felvonás elején – a Domino kétszeres olimpiai bajnoka egy megúszást követő ziccert értékesített -, itt azonban megtört a lendületünk, leginkább ami a támadójátékunk eredményességét illeti.


Persze, hátul sem álltunk feladatuk magaslatán, a kapuban ekkor Szécsi Zoltán sem remekelt, ennek nem is lehetett más az eredménye, mint hogy a hazaiak sorra lőtték góljaikat. Ki gondolta volna – mi biztos nem -, zsinórban négy találatot szereztek a szerbek, mi viszont egyet sem. Így a félidőben egygólos hazai vezetést mutatott az eredményjelző.

Jól jött a nagyszünet, hogy rendezzük a sorokat. Ránk fért… Meg is látszott az eredménye a harmadik játékrészben, amelyben támadásban ismét sokat hibáztunk, bizonytalankodtunk az ezúttal is roppant kemény és fegyelmezett házigazdák ellen, de legalább megnyertük a felvonást és kiegyenlítettünk.

Madaras Norbert nyitotta a gólok sorát – előnyből nagy erővel vágott be egyet a bal felsőbe -, de a szerbek megugrottak kettővel. Nem estünk össze: Kásás kintről szépített, majd Varga Dénes pofozott be közelről egy lecsorgót.

Semmi nem dőlt el, teljesen nyílt volt még ekkor a találkozó, amelyről viszont egymás után szálltak ki mindkét oldalon a kipontozódott, meghatározó emberek. Nálunk például Kiss Gergő. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Biros Péter sérülése nem jött rendbe és nem tudta vállalni a játékot a döntőben, valamint azt, hogy Kásás is többször fájdalmasan kapott könyökéhez, nem a legjobb előjelekkel vágtunk neki a hajrának.

Viszont a szerbek is fáradtak a nagy küzdelemben, ők is elveszítették legjobbjaikat – a gólkirály Sapics is kiszállt időközben -, a mi fiataljainkban viszont okkal-joggal bízhattunk: az Eb-n remekeltek.

De most saját bőrükön tapasztalhatták meg, más egy szimpla Eb-mérkőzés és megint más a házigazdákkal meccselni egy döntőben. Főként ha a szerbekről és Belgrádról van szó, mint jelen esetben.

Hiába kapta el a fonalat – és jópár lövést - a végére Szécsi -, állt össze a védelmünk, támadásban minden lehetőséget kihagytunk. Előnyt hiába kaptunk, távolról kikényszerített lövéseink már nem akadtak be, így végül a negyed egyetlen találata, Vujaszinovics távoli lövésből szerzett gólja döntötte el a mérkőzést és az aranyérem sorsát.

Abszolút egyenlő erők küzdelmében végül az a csapat nyert, amely támadásban kevesebb improvizációt és látványt mutatott ellenfelénél, de amit erőből meg lehetett oldani, azt kegyetlenül begyűrte. Legyen az kínálkozó lehetőség, ellenfél vagy bármi egyéb. A tavalyi világbajnokság, majd Világliga, illetve az idei Világkupa után zsinórban már a negyedik finálét vesztettük el a szerbek ellen. Szemmel láthatóan nincs szerb-fóbiája a magyar csapatnak, de tényleg jó lenne már őket elkapni egyszer, nehogy túlságosan elbízzák magukat Pekinghez közeledve.

Szerény vígasz a végére: Kásás Tamást választották meg a kontinensbajnokság legjobb játékosának.