Steinmetz Barna: Mire vágyhatnék még?

- Milyen volt a Bikini-koncert?
- Biztos jó, végül nem mentünk.
- Kösz, a koncertre hivatkozva mondta le a csütörtök estét...
- Végiggondoltuk: nyolckor kezdődik, tízkor vége, utána mit lehet csinálni a Zöld Pardonban?
- Tényleg, mit is?… Végül is jogos, csütörtök este tízkor ne érjen véget a nap az első szabad nyár során…
- Na, azért annyira nem volt szabad. Végigcsináltam az edzéseket a csapattal, sőt, csütörtökig rendszeresen lejártam, ahogy Dénes kérte.
- Lehet ugyanúgy hajtani, mint amikor az edző is ott van a parton?
- Azért más az, amikor fölénk magasodik síppal és stopperrel. De becsülettel elvégeztük a melót, kondiztunk is, sőt, az Universiade-csapatban még lábtempóztunk is egy jót.
- Ôszintén: hogy veszi rá magát erre? Hogy a többi kimaradó tréningezik ugyanúgy, rendben, fiatalok, kell a jópont. De ön? Kétszeres olimpiai bajnokként, világbajnokként, minden létező cím birtokosaként nyugodtan mondhatta volna, köszi, akkor én lelépek. Megkockáztatom, az tűnt volna normálisnak.
- Amikor leültünk Balatonfűzfőn beszélgetni, és Dénes elmondta, nem tervezi, hogy kivisz a világbajnokságra, bár elképzelhető, hogy változtat az elhatározásán, azt is hozzátette: megérti, ha erre én azt felelem, megyek nyaralni. Miután nem feleltem ezt, kérte, maradjak még a csapattal a horvátok elleni edzőtábor végéig - ehhez képest még utaztam Bilbaóba, és játszottam az Unicum-kupán is. Gyakorlatilag a kerethirdetésnél derült ki, hogy mégsem döntött másképp.

- Nem gondolta úgy, hogy…
- Nem. Minthogy korábban azt mondta, akár meg is változtathatja az elgondolását, benne volt, hogy be is kerülhetek - akkor meg miért ne adjam meg az esélyt magamnak?
- Fűzfőn mennyire érezte leforrázva magát?
- Semennyire. Ha mondjuk a csapathirdetésnél derült volna csak ki, akár úgy is, hogy előtte a kapott lehetőségek alapján már sejthettem volna, mi következik - nos, akkor sokkal rosszabbul érintett volna, mint így. Volt idő megbarátkozni a gondolattal, emésztgetni.
- De abban a pillanatban?
- Amikor Fűzfőn intett a fejével, hogy vonuljunk félre, tudtam, mi következik - ennyire már ismerem Dénest. Ugyanakkor megnyugtatott, nem a formámmal van baj, azért hagy ki, mert már Pekingre kell gondolnia.

"Évek óta tudom, eljön a pillanat"

- Mi hiányzik jobban? A világbajnoki szereplés és a vele járó esetleges juttatások, vagy a társaság?
- Leginkább az a furcsa, hogy én itthon vagyok, ők meg nincsenek. Valamilyen szinte persze nem esik jól, hogy nem játszhatok a negyedik vébémen, ettől függetlenül elégedett lehetek azzal, amit eddig elértem. Sőt, úgy gondolom, bármelyikünk is marad ki az elkövetkező időben, ugyanígy fog érezni. Nincs meg az a fájdalom, hogy ezt vagy azt nem nyertem meg - az különös, hogy nem lehetek velük, azaz hiányzik a társaság, ám nem érzem rosszul magam.
- Javítson ki, ha tévedek, de az a benyomásom, hogy a kitörő érzelmek amplitúdóját tekintve ön az utolsó a nagycsapatban: azaz sem az örömöt, sem a bánatot nem viszi túlzásba.
- Ez tény.

- Azaz nem dúlhatta fel túlságosan a lelkivilágát, hogy búcsúzni kényszerült, ideiglenesen, vagy meglehet, véglegesen. Apropó, ideiglenesen vagy véglegesen?
- Elhangzott: nem kizárt, hogy már a belgrádi Világliga-döntőn is játszhatok.
- Viszont ön is pontosan tudja: leszámítva Székely Bulcsú és Biros Péter "nevelő" célzatú, ’98-as kipenderítését, a Kemény-érában a kimaradóknak már nemigen van visszaút.
- Én hiszek abban, hogy vissza tudok kerülni. Ám akkor sincs semmi baj, ha nem jönne össze. Nagyon nagy ajándék az élettől, hogy egy ilyen szerencsés évjárat tagjaként, egy ilyen fantasztikus közösségben érhettem el ezeket a sikereket, és mindennek tetejébe a testvéremmel, Ádámmal a legjobbkor, a legjobb eseményen, az olimpián vált valóra a közös álom: együtt a dobogó tetején. Kérdem én: mire vágyhatnék többre?
- Nehéz vitatkozni.
- Nézze, évek óta tudom, hogy egyszer eljön ez a pillanat. És az az igazság, hogy teljesen jókedvűen tudtam végigcsinálni a legkeményebb edzéseket, annak tudatában is, hogy csak valami váratlan esemény folytán kerülhetek be a csapatba. Nem szegte kedvem, hogy kimaradok, élveztem, hogy addig is ott lehetek a többiekkel.

"Rengeteg stressz és szorongás"

- Ráadásul valóra vált kedvese vágya is: tavaly beszélgettem vele az olimpia után, és azt mondta, úgy vágyna már arra, hogy egyszer csak Barna azt mondja: elég. Persze jó partnerként hozzátette, tudja, hogy magától ilyet úgysem fog tenni. Vagyis Tünde boldog lehet…
- Van mindennek rossz és jó oldala. Most nézzük a jót: hosszú évek óta nem nagyon adatott meg, hogy nyáron normálisan nyaraljak. Illetve nem is a nyaralás hiányzott. A pihenés, a regenerálódás annál inkább. Mindig ugyanaz a mókuskerék: a klubszezon vagy elnyúlt a Final Four miatt, és akkor utána szinte azonnal kezdeni kellett a válogatottban, vagy ha nem kerültünk be a Bajnokok Ligája végjátékába, akkor a válogatottnál startoltunk a lehető leghamarabb, hogy ne eresszünk le túlzottan. A maradék szabadidő pedig elment a tanulásra, még ősszel jutott egy kis idő feltöltődésre, de nem sok. Tizenkét éve folyamatos taposómalom - azért nem rossz, hogy most ki lehet kapcsolni egy kicsit, nem kell lemenni az uszodába, legfeljebb kinézni a strandra, ha nagyon hiányzik a vízpart. Azaz ha úgy nézem, hogy nem kell nap nap után megkötni a fürdőgatyám madzagját, meg a sapkámét, akkor akár azt is mondhatom: nem baj, hogy most fújhatok egyet.

- Csak hallgatom, és egyre az jár a fejemben: soha, még az olimpiai győzelmek utáni hónapokban nem beszélt ennyire felszabadultan.
- Bár a csapatban lenni nagyon jó, rengeteg stresszel is jár. Mi elég magasra raktuk a mércét évekkel ezelőtt, azóta folyamatosan meg kell felelnünk a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Ez pedig egy kegyetlen folyamat. Ha aranyat nyerünk, az már nem újság, gratulálunk, jók vagytok, ennyi. Ha nem, máris jönnek a kérdések, mi történt, mi volt, hogy volt, indul az áskálódás. Nagy és nemes felelősség, jó érzés képviselni egy nemzetet, ám újra és újra kielégíteni a vágyakat, továbbá megfelelni önmagunknak - ez azért idegileg sokszor sokaknak okozott gondot. Már olyan értelemben, hogy idegeskedett, szorongott, mert még az is, aki a legjobban bízik magában, képes beparázni olykor-olykor. És igenis vannak olyan pillanatok, amikor az ember felteszi a kérdést: kell ez nekem?
- Ön is feltette?
- Konkrétan nem emlékszem, hogy mikor, de bizonyosan.
- Persze, azért a jó oldalt se feledjük el, elvégre annál nincs jobb, mint fürdeni a sikerben.
- Természetesen.

"Küldtem használati utasítást Kásához"

- De meddig tarthat még a széria? Az ugyanis tényleg történelmi léptékű tett, hogy a jelenkor vízilabdájában háromszázhetven napig és huszonkilenc mérkőzésen át őrzi egy csapat a veretlenségét.
- Hogy meddig tarthat? Az biztos, ugyanolyan esélyes ez a csapat, mint tavaly az olimpián. Mert van honnan merítenie Dénesnek, aki rendszeresen beépít egy-egy embert. Hihetetlenül nagyok az aranytartalékok, elég csak megnézni az Universiade-csapatot vagy a juniorválogatottat. Dénesnek nem véletlenül nehéz a dolga, hiszen rendszeresen arról kell döntenie, melyik ujjába harapjon. Amúgy néztem a New York-i eredményeket, beszedtünk egy kétgólos gyufát a horvátoktól, ám jellemző, hogy ugyanaz történt aztán, ami tavaly, amikor az ausztrálok átzúdultak rajtunk a Szigeten. Pontosan tudtam, hogy másnap a srácok ugyanúgy bele fogják döngölni a csempébe az amerikaiakat, mint tavaly tettük az ausztrálokkal, a második meccsen. Mert ez egy ilyen csapat.
- Az a félelmetes, hogy még mindig ilyen, kilencedik éve.
- Nem véletlenül. Ha csak a csapatjátékot nézzük, úgy is nagyon össze van csiszolva az egész, ám a nagy különbség a klasszisokban rejlik. Olyan egyéni megmozdulásokra képesek, amivel rendre eldöntik a meccset, és általában a mi javunkra. (Biros) Peti elspriccel, kap egy rossz passzt, utána megy, mégis marad az előnyéből, és beejti. Kása (Kásás Tamás) csuklózik egyet, (Kiss) Gergő meg feláll, és szétszaggatja a hálót… És még sorolhatnám. Az ellenfelek viszont vagy azért nem csinálják, mert nem tudják, vagy azért, mert mi nem hagyjuk, hogy csinálják.

- Már csak egyetlen kérdésem maradt: mi lesz Kásás Tomival, akivel egy évtizede elválaszthatatlan szobatársak.
- Új társának, Madaras Norbikának küldtem használati utasítást. Pontosabban, Kása szólt, hogy az első éjszaka szokás szerint randalírozott, Norbi meg nem tudta, mit csináljon, nem mert rászólni (Kásás alvajáró - a szerk.). Úgyhogy írtam Norbinak, ha Kása elindulna valamerre, akkor erélyesen az ágyba kell parancsolni. Kása egyébként nem emiatt, de küldött egy SMS-t, hogy hiányzom. Azért ez aranyos, nem?