Olimpiai visszatekintő: Polyák Imre 20 évesen nyert ezüstérmet

„A fiatal Polyák Imre az olimpiai küzdelmek során bebizonyította, hogy egészen kiváló adottságokkal rendelkezik. Minden mérkőzésén igen bátran küzdött, állandóan fogásokat kezdeményezett, igyekezett támadni. Hamar feltalálta magát, szorongatott helyzetben ellenfeleinek fogásai elől nem menekült, hanem igyekezett az ellenfogást megtalálni. Ez a szovjet Punkin elleni mérkőzésétől eltekintve mindig sikerült neki. Nagyszerűen bírta az egymást követő mérkőzéseket. Lelkiismeretes munkájának meglett az eredménye: a második helyen végzett”− áll a Népsport 1952. július 29-ei számában, a helsinki ötkarikás játékok tudósításában.„A fiatal Polyák Imre az olimpiai küzdelmek során bebizonyította, hogy egészen kiváló adottságokkal rendelkezik. Minden mérkőzésén igen bátran küzdött, állandóan fogásokat kezdeményezett, igyekezett támadni. Hamar feltalálta magát, szorongatott helyzetben ellenfeleinek fogásai elől nem menekült, hanem igyekezett az ellenfogást megtalálni. Ez a szovjet Punkin elleni mérkőzésétől eltekintve mindig sikerült neki. Nagyszerűen bírta az egymást követő mérkőzéseket. Lelkiismeretes munkájának meglett az eredménye: a második helyen végzett”− áll a Népsport 1952. július 29-ei számában, a helsinki ötkarikás játékok tudósításában.

RészletSzekeres István, Polyák az évszázad birkózója című könyvéből:

– Hogy ítéled meg – kérdeztem tőle –, ha az első olimpiádat nyered meg, majd háromszor vagy ezüstérmes, vagyis ha matematikailag ugyan stimmel a dolog, csak a sorrend más, akkor is hősként tart számon a közvélemény?

–A szakma, a birkózósport ítélete biztosan ugyanaz lenne. Ott más az ezüst becsülete. A közvélemény biztosan kevésbé értékelné.

–És mi lett volna, ha már az első olimpiádon, Helsinkiben megvan az arany? A melbourne-i és a római ezüst után nekivágsz még egyáltalán a Tokió felé vezető négy évnek?

–Az tény, hogy a hiányzó olimpiai bajnoki cím nagyon erős motivációt jelentett, hozzásegített a folytatáshoz. Arra viszont soha nem gondoltam, mekkora sztár leszek, ha három ezüst után szerzem meg az aranyat... Én mindig azért dolgoztam keményen, és a hitem szerint minden ellenfelemnél többet, mert az előttem álló versenyt meg akartam nyerni. Azokon a méltánytalanságokon, amelyek Melbourne-ben, majd Rómában értek, egészen biztosan nem enyhített volna az a tudat, hogy amúgy már van egy olimpiai aranyérmem. Világbajnok harmadszor is akartam lenni, noha előtte kétszer is sikerült. Még valami... Ha nyerek az első olimpiámon, és aztán a negyediken is, és két arany foglalja keretbe a két ezüstöt, az talán nem lett volna mutatós? Na, de ugorjunk! Hagyjuk az elméleteket...

Polyák Imre a melbourne-i olimpiai dobogó második fokán

Imre tíz világversenyen indult, hat vébén, négy olimpián. Az eredménye azért sem hasonlítható össze későbbi bajnokokéval, mert világbajnokságot az ő idejében csak két-három évente rendeztek, Európa-bajnokságot pedig egyáltalán nem, míg a hatvanas évek végétől minden évben találkoznak tavasszal a kontinensek, ősszel pedig a világ legjobbjai.

A tíz világversenyen nyert négy aranyat, öt ezüstöt, míg egyszer, a legelső világbajnokságán a kilencedik helyen végzett. Természetesen valamennyiről hosszasan elbeszélgettünk, a jegyzetfüzetem azonban érdekes tényt rögzít. A nem aranyéremmel zárult versenyekről Imrének összehasonlíthatatlanul több az élménye, következésképpen a mondanivalója is. Ha ez a könyv csak az általa elmondottakat rögzítené, a kétharmada szólna a vereségekről, és csupán a maradék jutna azokra a nagy teljesítményekre, amelyeket – mint láttuk – bőkezűen jutalmaz az utókor.

Ez azonban nemcsak érdekes, hanem rendkívül fontos tapasztalat is egyben. Mondhatnám úgy is, íme, egy újabb adalék, amiért Polyák Imre példaként állítható minden kor sportolói elé: többet kell töprengeni a vereségeken, mint a győzelmeket ünnepelni. Arról már nem szólva, hogy Imre az a típus volt, akinek a sikerek után is volt ereje szembenézni a menet közben elkövetett hibákkal.

Amikor belelapozunk a Polyák-életmű ezüst kötetébe, hogy sorra-számba vegyük a nem győzedelmes világversenyeket, az első fejezet a helsinki olimpia, a dátum pedig – ki ne tudná? – 1952, amikor a magyar küldöttség tizenhat aranyéremmel tért haza. Két kötöttfogású birkózó is bajnoki címet szerzett, Hódos Imre a lég-, Szilvásy Miklós pedig a váltósúlyban, és Polyák ezüstje mellé, hogy teljes legyen az éremgyűjtemény Gurics György letett egy bronzot, mégpedig a szabadfogásban.

A helsinki fejezet nemcsak arról szól, hogy egy húszéves újonc – kicsit talán még hályogkovács módjára – nekiment a világnak, és bravúros második hely lett a jutalma. Hanem üzen bizalomról, menedzselésről. Mert hát mégis csak egy húszéves újonc kapta meg az olimpiai kiküldetést, aki az előző esztendőben indult először felnőtt országos bajnokságon, és Hofmann Géza mögött második lett.

– Milyen harcot vívtál az olimpiai repülőjegyért? – kérdeztem Imrét.

– Semmilyet. Én az életemért küzdöttem a mély vízbe dobva, nem értem rá olimpiákról álmodozni. Körülöttem történtek dolgok, amelyek velem voltak kapcsolatosak, de nem mindent értettem meg belőlük. Én csak tettem, amit kellett, vagyis igyekeztem minél jobban helytállni olyan birkózók ellen, akikre tátott szájjal néztem fel.

– Mint például...?

–Nem példát, hanem konkrét esetet mondok. Ifjúsági bajnokként Matura Mihály, aki a Dózsa és a válogatott edzője is volt akkoriban, meghívott a felnőtt országosra, ahol ugyebár második lettem. Rangos csapatmeccsek következtek, azok előtt pedig válogatókon dőlt el, ki szerepeljen azokban a súlycsoportokban, amelyekben nem volt egyértelműen kimagasló, kihagyhatatlan emberünk. Az én súlycsoportomban Sípos Laci és Tóth Gyula csapott össze, jómagam nézőként üldögélve figyeltem a csatát. Kikaptunk a szovjetektől 7−1-re, és következett az NDK elleni meccs. Miska bácsi akkor fogta magát, és engem küldött válogatózni Sípos ellen. Ezek a ki-ki mérkőzések az edzéseken játszódtak le, és én úgy is mentem fel a neves kolléga ellen, hogy jó lenne megverni. Az, hogy veszteni valóm is lehet, tulajdonképpen át sem villant a fejemen, nekem minden egyes győzelem azt jelentette, hogy megkapaszkodjak valahogy a nagy magyar birkózás élmezőnyében, ráadásul a válogatott keretben. No, Sípos Lacit, hát... nem akarok udvariatlan lenni vele szemben, de nagyon megvertem. A második meccsünkön úgyszintén.

–És akkor te, új reménységként, bekerültél a csapatba.

–Maradjunk annyiban, hogy bekerültem. Reménységről még nem volt szó, engem ugyanis a vezetők nem kalkuláltak azok közé, akiktől azt várták, hogy biztosan hozzák a meccsüket. De simán nyertem, végig éreztem, hogy jobb vagyok, és az enyém a meccs. Hogy ki volt az ellenfél, ne kérdezd, évek óta képtelen vagyok rájönni, arra sem, hogy mi lett a mérkőzés végeredménye, csak azt tudom, hogy viszonylag simán nyert a csapat. Volt azonban ennek a meccsnek egy, számomra is nagyon fontos eseménye. Először szerepeltem a válogatottban, Kecskemét másik birkózó olimpiai bajnok szülötte, Bóbis Gyula pedig utoljára. Őrségváltás volt, noha ezt akkor még nem tudtuk, hiszen hol voltam én még attól, hogy Bóbissal akár egy napon is említsenek!...

–Erről sincsenek különösebb emlékeim. A közönség megtapsolt, a srácok gratuláltak. Ennyi. De az is lehet, hogy csak nem figyeltem oda eléggé, mert ennél fontosabb dolog történt velem. Matura Mihály gratulált, és leült velem beszélgetni. Hihetetlenül nagy egyéniség és nagy birkózópedagógus volt. Fantasztikus koponya, aki több tucat versenyzőre figyelt egyszerre, aki mindegyikünkről mindent tudott, mindenkinek minden meccsére, és minden lényeges mozdulatára emlékezett. Bölcs tanácsokat adott, minden szavából csak úgy sütött, hogy tökéletesen tudja a birkózást, ismeri a versenyzők lelkét, de éppúgy képes rámutatni azokra a technikai nüanszokra is, amelyeken mégis gyakran minden múlik. Azon a beszélgetésen azt mondta nekem: „Kisfiam, te most belépőjegyet kaptál a világ birkózásába, a legjobbak közé, nagyon vigyázz rá!” Elemezte a birkózásomat, felhívta a figyelmemet egy csomó dologra, azt is mondhatom, kivesézett. Számomra meg teljesen világossá vált, hogy Misi bácsi engem egy év alatt „felmenedzselt” a válogatottba, mert felfedezett valamit az akkor szinte még gyerek Polyák Imrében... Nagy hálával emlékezem rá.

Hátravolt még az év nagy eseménye, a főiskolai világbajnokság Berlinben. Mint afféle nyílt súlycsoportban, Imre kategóriájában is válogatót rendeztek. Azt Tóth Gyula nyerte meg, ám többen is úgy emlékeznek, hogy Matura Mihály a győztes neve után mégis kérdőjelet tett. Ha így történt, ha nem, az tény, hogy Polyák Imre képviselte a magyar színeket a pehelysúlyban. Úgy véli, a felső sportvezetés, személy szerint minden bizonnyal Kutas István segített a talán szokatlan, bátor döntés megszületésében. Miután egy évvel az olimpia előtt különösebb kockázat nélkül lehetett kísérletezni. „Meg kéne nézni ezt a gyereket”, hátha ő lesz a megoldás a sokesélyes, de nem igazán erős súlycsoportban, nagyjából így szólhatott az indoklás. Imre beváltotta a reményeket, a második helyen végzett.

Aztán eljött Helsinki éve. Az országos bajnokságon Imre az elődöntőben megint megverte Sípost, következett a döntő Hullai József ellen, aki akkorra az első számú vetélytárssá lépett elő. A finálé egyoldalú lett, Polyák Imre nagy fölénnyel uralta a mérkőzést, végül két vállra fektette ellenfelét, és ezzel egyértelműen előtte nyílt meg az út az olimpiára. A mesének is szép hírt Matura Mihály közölte az ifjú titánnal: „Kisfiam – mondta, kedvenc megszólítását használva –, még nagyon fiatal vagy, de már rengeteg örömet szereztél a magyar birkózásnak. Úgy gondoltuk, hogy most mi szerzünk neked örömet, a helsinki olimpián te viseled a címeres mezt a pehelysúlyban. Ott aztán majd alaposan nyisd ki a szemed, sokat láthatsz, sokat tanulhatsz. De igyekezz te is megmutatni a világnak, hogy ki vagy!”

Helsinkiben a guatemalai Marco Antonio Gironnak jutott az a sporttörténelmi szerep, hogy az évszázad birkózójának a legelső ellenfele lehetett a legelső világversenyén. A mérkőzést maratoninak aligha lehet nevezni, a kézfogás után Imre azonnal „megmutatta a világnak, hogy ki”, elhajította, majd tusolta Giront, akit váratlanul is ért a dolog, de talán technikailag sem volt annyira felkészült, hogy az akciót megfogja, vagy hogy a szőnyegre érve kihidalja. A döntőig egy igazán kemény erőpróba várt még a magyar újoncra, az egyiptomi Abdel Rasid legyőzése. Meg is csinálta, pontozással nyert, és tulajdonképpen simán, de azt mondja, örült, amikor vége lett, és arra gondolt: nem szívesen birkózna még egyet a Nílus partival, mert „olyan volt, mint egy mozdíthatatlan fatőke, amelyikből kellemetlen szálkák lógnak ki”.

A döntőben, akárcsak egy évvel korábban a főiskolai vébén, a szovjet Jakov Punkin volt az ellenfél.

–Mindkétszer vesztettél. Azért volt különbség a két mérkőzés között?

–Az a lényeg, hogy kettőnk között nem volt jelentős különbség. Egy tekintetben igen, Punkin ugyanis Berlinben már harmincegy éves volt, én meg tizenkilenc. Ismertem, láttam Pesten Sípos ellen birkózni, és nem okozott valami nagy örömöt, mert szegény Laci állandóan a levegőben volt.

–Ezek után mennyire tartottál Punkintól?

–Semennyire. Én jól viseltem az orosz ellenfeleket, ellentétben szegény Hódos Imrével, akihez fogható nagy birkózó az egész súlycsoportjában nem akadt, a mindenkori szovjet ellen mégis leblokkolt. Én gátlások, félelem nélkül nekimentem mindegyiknek. Punkintól sem tartottam, zöldfülűként sem. Berlinben viszonylag simán megvert, olyan két-három ponttal, de számomra az jelentette az örömteli felfedezést, hogy ég és föld különbséget igazán nem éreztem kettőnk között. Az olimpián éles és szoros meccset vívtunk. A rutintalanságom, még pontosabban egy apró csacsiság miatt vesztettem. Már majdnem kiléptünk a szőnyegről, sípszó harsant, és én belenyugodtam, hogy a mi küzdelmünket fújták szét, csakhogy a bíró a szomszéd szőnyegen fütyült, a kihagyásomat pedig Punkin kihasználta, vállal elvitt. Kapott egy pontot. Én attól kezdve végig támadtam, de ő profi módon kivédekezte a rohamaimat.

–Jól érzékelem, hogy ez az ezüst nem bánt téged?

– Tényleg nem. A kora, a rutinja miatt el lehetett viselni a vereséget, és főleg azért, mert akkor és ott nem volt rosszabb nálam, miáltal győzhettem volna.

Egyéb korosztályos hírekBIRKÓZÁSBANa sportági aloldalunkon.