Családban marad: dr. Szieben&Szieben Jr., avagy a két László fociban és pólóban
Gy. Szabó CsillaA sokszoros utánpótlás-válogatott dr. Szieben László hiába volt kora ismert és elismert futballkapusa a nyolcvanas években, a sors úgy hozta, hogy a felnőttek között egyszer sem ölthette magára a címeres mezt. Arról lett végül híres, hogy leghátsó ember létére tizenhétszer talált az ellenfél kapujába, többnyire persze büntetőből... S hogy a labdát nemcsak elkapni tudta, de célozni is mesterien képes, arról fia, Laci tudna a leginkább mesélni. Az ő labdarúgó-karrierjét ugyanis az első lépéseknél apukája jól irányzott lövése állította meg... De ezt ma már egyikük sem bánja. Mert a vízilabda nyerő választásnak bizonyult.Gy. Szabó CsillaA sokszoros utánpótlás-válogatott dr. Szieben László hiába volt kora ismert és elismert futballkapusa a nyolcvanas években, a sors úgy hozta, hogy a felnőttek között egyszer sem ölthette magára a címeres mezt. Arról lett végül híres, hogy leghátsó ember létére tizenhétszer talált az ellenfél kapujába, többnyire persze büntetőből... S hogy a labdát nemcsak elkapni tudta, de célozni is mesterien képes, arról fia, Laci tudna a leginkább mesélni. Az ő labdarúgó-karrierjét ugyanis az első lépéseknél apukája jól irányzott lövése állította meg... De ezt ma már egyikük sem bánja. Mert a vízilabda nyerő választásnak bizonyult.
DR. SZIEBEN LÁSZLÓ
Apa és fia a máltai repülőtéren, utóbbi nyakában az U17-es vízilabda Európa-bajnoki bronzérem
„Furcsa párhuzamokat produkál az élet. Tizenhat éves voltam, amikor a magyar ifjúsági válogatottal korosztályos UEFA-tornán vettünk részt, de nem jutottunk a legjobb négy közé. A múlt héten kint voltunk Máltán, ahol Laci fiam az U17-es vízilabdacsapattal bronzérmes lett. Ő éppen annyi idős most, mint én voltam akkoriban. Nagy boldogság volt látni a fiam örömét, s közben elgondolkodtam: máris sikeresebb nálam. Apaként el sem tudok képzelni ennél nagyobb jutalmat. De meg is érdemel minden dicséretet, keményen megdolgozott azért, amit elért. Talán nem leszek népszerű azzal, amit mondok, de a pólós srácok egy héten többet edzenek, mint amennyit mi akkoriban egy hónap alatt. Ilyenekről azonban ritkán beszélek neki, nem akarom terhelni a múltammal. Az egyébként fel sem vetődött, hogy ne sportoljon, de meg akartam hagyni a szabadságát. Ezért óvodás korában sakkozni kezdett, úszott, aztán meg cselgáncsozott. Később persze elvittem focizni. Abban az időben még tartottam kapusedzéseket, és az egyik ilyen alkalommal véletlenül arcon rúgtam a labdával. Hazafelé menet a kocsiban úgy döntöttünk, inkább hagyjuk a focit másnak... Érzékeny, okos fiú, megviselte kicsit az eset. És akkor jött az egyik barátja, aki elhívta pólózni. Azóta nincs megállás. Minden meccsére elkísérjük, azt hiszem, érzi a törődést, az érdeklődést és a figyelmet a részünkről. Mostanában gyakran eszembe jut az apukám, aki minden bajnokimra eljött. Félszavakból megértettük egymást, s ha ő mondott valamit, azon mindig elgondolkodtam. Mi is így törődünk vele, nekünk is fontos, mit eszik, hogyan piheni ki magát, mindenben támogatjuk. Sokszor apróságok is eldönthetnek egy-egy sportkarriert.”
SZIEBEN LÁSZLÓ JR.
„Apu úgy segít nekem, hogy soha nem érzek a részéről túlzott elvárást vagy kényszert. Nagyon jó a családi légkör, mindent megbeszélünk, ahogyan annak idején is azt, hogy nem vagyok elég ügyes a futballban. De ezt ő nem élte meg tragédiaként, így nekem sem jelentett soha problémát. Aztán amikor az egyik legjobb barátom lehívott az UVSE-be vízilabdázni, örömmel mentem. Jól úsztam, a labdát szerettem, és zseniális társaságba kerültem. A szüleim minden meccsemre eljönnek, aminek nemcsak örülök, de igénylem is. Nemrégiben, költözködéskor előkerültek azok a családi albumok, amelyeket a nagymamám készített apu focistaképeiből. Találtunk néhány régi kazettát is, ami azért is jó, mert élőben sohasem láttam védeni. Amikor együtt megnézzük a videókat, beszélgetünk a fiatalkoráról. De inkább ő kérdez, azt szeretné tudni, én mit akarok. Mesélni csak akkor mesél, ha kérem rá. Egyetlen dolgot tanított meg nekem a sportról: mindig vegyem nagyon komolyan, és a legnagyobb alázattal űzzem. Ehhez próbálom tartani magamat, és nagyon bízom benne, hogy valóra válthatom a vágyaimat: azt, hogy amerikai egyetemen tanulhassak tovább, és persze azt is, hogy egyszer talán felnőttválogatott lehessek. Apunak ez nem sikerült, talán nekem igen.”
