Hosszú Katinka: Nem stresszelek semmitől

– Szokatlan időpontban értem el: itthon ugyan már este kilenc van, Los Angelesben, a Dél-kaliforniai Egyetemen viszont éppen ilyenkor követik egymást az előadások. Vagy az iskolában is szünet van?

– Nem éppen... Őszintén szólva azért tudunk most beszélni, mert lógok a suliból.

– Nocsak!
– Azért ez nem mindennapos. Eddig minden előadáson ott voltam, de ma azt mondtam: én bizony be nem megyek az egyetemre.

– Milyen órát mulaszt?
– Amerikai történelmet.

– Ez talán bocsánatos bűn... De ennyire elfáradt az egyetemi bajnokságon?
– Nagyon! Az összes eddigi bajnokság közül ez volt a leggyorsabb, szédületes idők születtek. Valahogy az volt az érzésem, mintha az úszók titkos megállapodást kötöttek volna: noha nincs már csodadressz, mégis gyorsak leszünk.

– Ön sem volt kivétel.
– Mit tehettem volna? A felkészülés során remekült ment, bár van egy olyan érzésem, hogy még sohasem úsztam ilyen sokat ebben az időszakban. És hát négyszáz vegyesen nekem volt a legjobb időm, vagyis ezen a távon mindenképpen szerettem volna győzni. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy három aranyat nyerek, hiszen korábban még sohasem győztem az egyetemi bajnokságon.

– Melyik elsőségét szerezte meg a legnehezebben?
– A négyszáz vegyesét.

– A legkedvesebb számában, amelyben a világbajnoki cím védőjét Hosszú Katinkának hívják?
– És ha rajtam múlik, így marad a sanghaji világbajnokság után is.

–Korábban nem volt ilyen magabiztos. A vb-arany teszi, vagy a tengerentúlon elsajátított pozitív gondolkodás?
– Címvédőként mégsem mondhatok mást... Meg aztán hihetetlenül élvezem az úszást! Nem stresszelek semmitől, minden versenyt hatalmas lelkesedéssel várok, egyszerűen jól érzem magam. A vébén az utolsó napon rendezik a négyszáz vegyest, ami számomra kifejezetten kedvező.

– Az olimpián viszont az elsőn, ráadásul a későbbiek során üti egymást a másik két száma, a kétszáz vegyes és a kétszáz pillangó.
– Sajnos igen. A londoni programban az a rossz, hogy előbb lesz a kétszáz pillangó középdöntője, majd a kétszáz vegyes döntője. Ugyanazon a napon! Ha fordítva lenne, nem vacillálnék...

– Edzője, Dave Salo mit tanácsol?
– Tanácsról nincs szó, de azt mondja, nem kell félni, úgyis meg tudom csinálni.

– Ha ő mondja...
– De azért még alaposan át kell gondolnom.

– Kikéri a családja véleményét?
– Nem feltétlenül. Ettől függetlenül sokat beszélek velük, így, március táján még többet is. Általában ilyenkor fogy el az otthoni muníció, rettenetesen nagy a honvágyam...

– Fel sem vetődik, hogy hazajöjjön?
– Á, nem, hiszen tart az egyetem. A repülésről mostanában amúgy sem akarok hallani. A bajnokság Austinban volt, onnan mentünk Las Vegasba, majd tovább Los Angelesbe. Utóbbi út nagyjából ötvenperces. Egyszer csak a kapitány közölte, hogy leszállunk, ám hiába telt el tíz, húsz, majd harminc perc is, nem érkeztünk meg. Viharba keveredtünk, és vissza kellett mennünk Las Vegasba. Azt hittem, meghalunk... Gondoltam, kicsit legalább megnyugszunk, és majd másnap repülünk újra. Fenéket! Teletankolták a gépet, és ismételtünk. Akkor már zökkenőmentesen. Hála istennek!

– Sanghajba csak el kell majd repülnie...
– Oda el is fogok, addigra szerintem elfelejtem ezt a rossz élményt. A magyar bajnokságon nem indulok, hiszen nem lenne értelme előbb átállni a magyar, majd nem sokkal később a kínai időre. Végig itt, Los Angelesben készülök a világbajnokságra.