Tíz dolog, amit gyűlölünk a futballban - fotók, videók!

Amiből csak a focisták csinálnak ügyetAmiből csak a focisták csinálnak ügyet

Ez azért annyira nem súlyos, mert vérmérséklettől függ, ki hogy reagál egy ilyen inzultusra A példa kedvéért: ha leköpik az embert, akkor a hétköznapokon a legjobb döntés, flegmán letörölni, és továbbállni, ezzel jelezve, hogy még egy pofonra sem tartjuk méltónak a testnedv korábbi tulajdonosát. Ezzel szemben a focisták túlnyomó többsége vérben fogó szemekkel próbál elégtételt venni, lehetőleg egy érzékeny testrészt célba véve a stoplis cipővel. Mindezt egy olyan sportágban, ahol szinte percenként sercint valamelyik játékos egy embereset. A másik ilyen, az elmaradt kézfogás fölötti napokig tartó füstölgés: istenem, ha nem hajlandó velem kezet fogni, nyilván jobban is járok vele. Én biztos nem leszek ezzel szegényebb...

Tizenegyesek = lottó

A sportközvetítések legidegesítőbb közhelye, még a posztok idióta elnevezésénél (portás, söprögető stb.) is rosszabb. Nem, a rendes játékidő utáni tizenegyes-párbajnak semmi köze a lottóhoz. Először is volt 120 percük, hogy dűlőre vigyék a dolgot, tehát megérdemlik a sorsukat. Másodszor, akkor lenne lottó, ha egy urnából „berúgta" és „kihagyta" feliratú cetliket húznának ki, és, amelyik csapatnak előbb összejön az öt „berúgta", az jut tovább. Ezzel szemben a tizenegyes színtiszta tudomány (komoly tanulmányok születtek a témában): fizika, sportpszichológia, taktika és, jó esetben, két értelmes focista van a pályán, akik megpróbálnak túljárni a másik eszén.

A bölcsőt ringató gólöröm

A kommentátorok által folyton emlegetett, de legalább húsz éve senki által nem látott „szambafoci" mellett még egy dolog, amiért joggal lehet utálni a brazilokat. Bebeto találta ki, akinek az 1994-es világbajnokság előtt született meg a gyereke. Ő pedig nem bírt a büszkeségével, így az egész vb-n azt kellett nézni, ahogy a kisded gondolatától elérzékenyült brazilok minden gól után az oldalvonal mellett ringatják Bebeto gyerekét. Mintha az egész csapatnak köze lenne a gyermekhez – bár brazil focistáknál ezt sosem lehet tudni...

A játékos, aki nem örül a korábbi csapata ellen szerzett gólnak

Jó, persze, valahol megértjük, ha egy focista nem akar belegázolni az egykor az ő nevét skandáló drukkerek egyébként olyannyira érzékeny lelkébe. Ám legyen – abban az esetben, ha valóban lehúzott ott öt-tíz évet és a közönség kedvence volt. De hová tegyük az olyan játékost, aki fél-, jobb esetben egy szezont töltött X csapatnál, akkor is rühellte mindenki, a pokolba kívánták a drukkerek, összeverekedett a csapattársaival, beszólt az edzőnek, majd beperelte a klubot. Ezt követően már Y csapat játékosaként a mérkőzés előtt elérzékenyülve nyilatkozik a régi szép időkről, a meccsen pedig szinte elsírja magát, amikor betalál korábbi munkaadójának. Legalább egyszer lenne őszinte, és szórna két, három szaltót, miután körberepülőzte a pályát!

A drukkerek, akik lefújás előtt haza indulnak

Most viccen kívül: jól meg kéne büntetni őket! Mégis mit képzelnek? Mondjuk, egy teltházas meccsen, ahol felvásárolták a jegyeket, és elvették a helyet olyan drukkerektől, akik igenis elhiszik, hogy még a 85. perc után is van visszaút 0–3-ról. Szeretik ezek a csapatukat? Most azért mert a fiúk egyszer (többször, mindig?) megégnek, laposra veretik magukat, már nem is érdemlik meg, hogy szeressük őket? Akkor már nem is a mi fiaink, a mi csapatunk? Akkor már idegeneket, akiket jól meg lehet alázni azzal, hogy az utolsó perceket már egy tök üres stadionban játsszák le? Bezzeg, amikor 1–0-ra kiütik a már februárban kiesett utolsót, akkor mindjárt zúg a „szép volt fiúk". Divatszurkolók, bizony mondom.

A focistából lett megmondó ember

A rock-újságírásról tudjuk, hogy „írni nem tudó emberek készítenek interjút beszélni nem tudó emberekkel olvasni nem tudók számára". Nos, a foci esetében ugyanez annyival rosszabb, hogy, tisztelet a kivételnek, az első két feltétel itt is áll, viszont a közönség sokkal, de sokkal rosszabb: a focihoz ugyanis mindenki ért. És ezek az emberek nem fognak elhinni egy taktikai elemzést egy focistának, akit annak idején szívből gyűlöltek, csak azért, mert most öltönyben van, és annak idején lejátszott 500 élvonalbeli meccset. A focista, akit annak idején szidott az edzője, mint a bokrot, mert képtelen volt megtanulni a tolódást, most a „Barca presszingjéről" és a „Milan gyémánt alakzatáról" fejti ki véleményét a tőle telhető legirodalmibb stílusban. Tudományos-fantasztikum ez a javából.

Elbaltázott szögletek és bedobások

Hihetetlen, hogy vannak focisták (topligákban, válogatottban, az ég szerelmére!), akik képtelenek megtanulni a futball két legegyszerűbb mozdulatsorát. Szöglet: tedd a labdát a sarokban lévő köríven belülre, aztán rúgd a pálya területén bárhová. Bedobás: állj mindkét lábaddal az oldalvonalon kívül, és két kézzel fej fölött dobd a labdát a játéktérre. Mondjuk ki: azért ez nem atomfizika. Még is van, akinek meghaladja a képességeit.

Az egylábas játékos

Nem a mozgássérültek sportjáról beszélünk, nekik ugyanis minden tisztelet kijár. Azokról beszélünk, akik élvonalbeli focisták, de úgy, hogy ha rossz lábukra jön a labda, sms-t küldenek a kispadra, hogy mihez kezdjenek vele? Csodálatos bal vagy jobb láb, mellette meg nincs semmi. Rosszabb esetben ezt heti 40-50.000 fontért.

Az ártatlan futballista

Mindegyik ezt próbálja magáról elhitetni, pedig csak nagyon kevés van közöttük. A kedvencünk persze a családja és barátai által is csak „hentes"-nek nevezett típus, aki azért van még pályán az 5. percben, mert a bíró nem akar belenyúlni a meccsbe. A tizedikben viszont, a harmadik terrorista akció után aztán már semmi nem menti meg hősünket a jól megérdemelt pirostól. Mire ő előbb magából kikelve, majd könyörgőre fogva reklamál, égre-földre bizonygatva, hogy ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán karnyújtásnyi közelségbe került az ellenfél bármelyik játékosához.

A kommentátor, aki nem ismeri föl a játékosokat

Minden jóérzésű tévénéző azonnal életfogytot kérne az olyan kommentátorra, amelyik minden második mondatában elsunnyogja a képernyőn látható focista, edző, klubvezető nevét. Aki állandóan azt mondogatja: „nocsak, nem is tudtuk, hogy ilyen gyors, ilyen jól passzol, ilyen jól lő X.Y. játékos". Barátocskám, lehet, hogy te nem tudtad, de rajtad kívül mindenki más előtt nyilvánvalóak voltak ezek a dolgok. Öreganyám is azzal fogadott a vasárnapi ebéd előtt, hogy egy ezrest tett arra, hogy az a játékos, akit te életedben először látsz, ma mindkét lábbal felsősarkos bombagólt fog lőni.